A pártnemzeti politika kritikája


1 Benczik H. László PÁVATÁNC ÉS DODZSE MHARC 1 A pártnemzeti politika kritikája2 A kötet szerz&o...
Author:  Márta Csonka

0 downloads 23 Views 2MB Size

Recommend Documents


2012 Politika soudržnosti, dopravní politika a městská politika (COTER)
1 Oddělení E1 Předběžné plánování, studie a akademické sítě Vedoucí oddělení V Bruselu ...

Politika a politická etika
1 Martin Oravec IPS, 3. semester ZS 2000/1 Filozofické základy politického myšlení I. Politika a politická e...

Daňová teorie a politika
1 Daňová teorie a politika KVĚTA KUBÁTOVÁ 7. vydání2 3 4 7. vydání5 Vzor citace: KUBÁTOV&Aacut...

A REGIONÁLIS POLITIKA ESÉLYEI
1 FÓRUM B Ő HM ANTAL A REGIONÁLIS POLITIKA ESÉLYEI A Tér és Társadalom második számában...

III. Literatura a politika
1 31 III. Literatura a politika Léta poválečná ( ) Když Pierre de Boisdeffře v úvodu své objemné prác...

POLITIKA OCHRANY SOUKROMÍ A COOKIES
1 POLITIKA OCHRANY SOUKROMÍ A COOKIES Tato Politika ochrany soukromí a cookies určuje podmínky, za kterých společnost ZARA...

Teorie a politika pracovního trhu
1 MANUÁL pro kurz Teorie a politika pracovního trhu Tomáš Sirovátka únor 20172 A. Úvod do předmětu 1....

Personální politika a sociální programy
1 Firemní profil 20092 Personální politika a sociální programy VDI META je nosným pilí em holdingu VD...

Člověk, poznání a mezinárodní politika:
1 Kniha je polemickou sondou do současného stavu filozoficko-vědního zázemí výzkumu mezinárodních vzt...

MAGYAR POLITIKA A HÁBORÚ UTÁN
1 MAGYAR POLITIKA A HÁBORÚ UTÁN ÍRTA ALTENBURGER GYULA SZERZŐ SAJÁTJA. BUDAPEST KÓKAI LAJOS BIZOMÁNYA...



Benczik H. László

PÁVATÁNC ÉS DODZSE MHARC

1

A pártnemzeti politika kritikája

A kötet szerzôje bölcsész végzettsége mellett politikai szociológiából szerzett másoddiplomát. Ügyvezetôje volt a Politikai kultúráért alapítványnak. Dolgozott parlamenti szakértôként és kormánytanácsadóként. Falu- és családtörténeti kutatásokat folytat. Politikai pártnak nem tagja, érdeklôdése elsôsorban a közpolitika kommunikációs eszközeire és az uralmi rendszerek történelmi kontinuitására irányul.

Benczik H. László

PÁVATÁNC ÉS DODZSEMHARC 2

A pártnemzeti politika kritikája

Budapest, 2017

Tartalom Nemzeti paraván, személyi hatalom . . . 4 Történelmi turmix . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Lebénult szakszervezetek . . . . . . . . . . . . 9 Vörösiszap tragédia . . . . . . . . . . . . . . . 13 Munka és társadalom . . . . . . . . . . . . . . 14 Médiatörvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Baloldali program . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Öszödi utóhangok . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Szellemjárás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 A Valutaalap napja . . . . . . . . . . . . . . . 29 Újévi jegyzet, 2012 . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Megtévesztés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Lopakodó diktatúra . . . . . . . . . . . . . . . 35 Ideiglenes alkotmány . . . . . . . . . . . . . . 37 Számûzött Károlyi . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Plagizált történet . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 Márfi érsek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Politikai eklektika . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Brüsszeli harcok . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Privatizáció az élelmiszeriparban . . . . . 50 Új hatalmi paradigma . . . . . . . . . . . . . 51 Sólyom fordulata . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Nemzeti korrupció . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Maffiaállam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 Földmutyi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 Kiugrott adóellenôr . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Gyôztesek és vesztesek . . . . . . . . . . . . . 65 Ellenzéki összefogás . . . . . . . . . . . . . . . 67 Kamuvideo Bajáról . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Gyurcsány, a demokrata . . . . . . . . . . . 72 Hitelezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Politikai piramisjáték . . . . . . . . . . . . . . 76 Harc az örökségért . . . . . . . . . . . . . . . . 78 Húsfogyasztás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80 Ügynökmese . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 Tavares-jelentés . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 Munkás képviselet . . . . . . . . . . . . . . . . 87 Érdekvédô szakik . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 Hadviselô demokrácia . . . . . . . . . . . . . 93 Párhuzamok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 Kettôs állampolgárság . . . . . . . . . . . . 103 Választási kampány . . . . . . . . . . . . . . 105 Történelmi folytonosság . . . . . . . . . . 107 Simon kasszája . . . . . . . . . . . . . . . . . 108

Halál a rendôrautóban . . . . . . . . . . . . 110 Az Ökotárs lerohanása . . . . . . . . . . . . 113 Magyar atom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114 Romastratégia . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 Népesedéspolitika . . . . . . . . . . . . . . . . 119 Gerilla jelentés . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 Gábriel arkangyal . . . . . . . . . . . . . . . . 124 Választási kommentár . . . . . . . . . . . 126 Posztállami kísérlet . . . . . . . . . . . . . . 130 Moszkvai békeharc . . . . . . . . . . . . . . . 133 Új pártállam felé . . . . . . . . . . . . . . . . 135 Nyugati szövetség . . . . . . . . . . . . . . . 138 Ukrán konfliktus . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 Jobbik program . . . . . . . . . . . . . . . . . 142 Kenôpénzek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145 Egykulcsos adó . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Ôszi tüntetések . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150 Közellenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153 Szabadkereskedelmi egyezmény . . . . 155 Amerikai kitiltás . . . . . . . . . . . . . . . . 157 Nemzeti vircsaft . . . . . . . . . . . . . . . . . 160 Szent Korona-tan . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Pártnemzet és népi állam . . . . . . . . . . 167 Magyar vándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172 Merkel látogatása . . . . . . . . . . . . . . . . 176 Kivándorlás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178 Brókerbotrány . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179 Fekete kassza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 182 Menekültek és bevándorlók . . . . . . . . 184 Szabad sajtó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189 Média . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192 Pártkongresszus . . . . . . . . . . . . . . . . . 194 A G. nap után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 196 Fidesz tükör . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 199 Az MSZP megalakulása . . . . . . . . . . . 201 Fejlôdés, béke, szolidaritás . . . . . . . . . 203 Munkapiac . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205 Kopasz demokrácia . . . . . . . . . . . . . . 207 Szent István öröksége . . . . . . . . . . . . . 210 Miért sunyi a kampány? . . . . . . . . . . 213 Huxit elôtt!? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215 Rettegés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 217 Civilek a szibériai télben . . . . . . . . . . . 220

3

Nemzeti paraván, személyi hatalom Bevezetô

4

Miután 2009. decemberében befejeztem kormánytisztviselôi munkálkodásomat, elég sok idôm maradt, hogy a magyar politikai élet megfigyelésével elégítsem ki a közügyek iránti nem múló érdeklôdésemet. Kíváncsiságomat nem motiválta semmiféle pártos érdek, személyes ambíció vagy a környezetemnek való megfelelés kényszere. 2010. elején a közvélemény már beárazta a Fidesz–KDNP koalíció gyôzelmét a tavaszi parlamenti választásokon. Bizonyos volt, hogy Orbán Viktor nyolc év után, a korábbi bukását feledtetve, visszatér a hatalomba. Másokkal együtt arra számítottam, hogy ott folytatja a kormányzást, ahol 2002-ben abbahagyta. Nem lesz nehéz dolga, gondoltam, mivel elsô kormányának jó közepes teljesítményét a szocialista–szabaddemokrata kormányok nem tudták meghaladni, több területen inkább alulmúlták a polgári pártok eredményeit. Éppen ideje volt a kormányváltásnak, a parlamenti váltógazdaság mûködése azt ígérte, hogy az ország megújult erôvel és bizalommal folytathatja a kilábalást a 2008. évi világgazdasági válság okozta nehéz helyzetbôl. Ehhez képest egészen más irányt vett a közpolitika Magyarországon. A választásokon kétharmados többséget szerzô Orbán Viktor, az ôt támogató pártokra, tôkés csoportokra, egyházakra és civil szervezetekre támaszkodva új hatalmi berendezkedést hozott létre. Meghirdetéskor Nemzeti Együttmûködés Rendszerének nevezte, majd illiberális demokráciaként határozta meg. A hatalmi viszonyokban, az államszervezetben és az alkotmányos életben eszközölt változásoknak nem volt nyilvánosan meghirdetett koncepciója, tervezete, indoklása. Az új struktúrákat mûködés közben ismerte meg és azonosította a magyar társadalom és a külvilág. Komoly kihívás volt a megfigyelôk, elemzôk számára is a történtek megértése. A forradalmi tempóban meghozott intézkedések elôtt ugyanis elmaradt a társadalmi párbeszéd, a vita, a konszenzusra való törekvésnek még a látszata sem jelent meg. A politikai fordulat valódi céljai, mélyebb összefüggései sokáig rejtve maradtak. Számos tiltakozás, utcai demonstráció jelezte, hogy a ma-

gyar társadalom erôs kritikával és fenntartásokkal viszonyul az új politikai berendezkedéshez, elutasítja a demokratikus intézmények leépítését. Az utca hangja azonban csak néhány esetben tudta korrekcióra szorítani a kormányzatot. A pártkoalíció képes volt a 2014. évi választásokon megismételni az abszolút gyôzelmét. Néhány év leforgása alatt a „nemzeti együttmûködés” paravánja mögött megszilárdult Orbán Viktor személyi hatalma. Tekintettel arra, hogy a XXI. század tízes éveiben Magyarországon kialakult politikai–társadalmi rendszernek nincs általánosan elfogadott elnevezése, a tudományos leírása vázlatos, az események és folyamatok boncolgatása során nem törekedtem teljességre. A könyv 2010–16. között újságokban megjelent cikkek, egy internetes csoport tagjainak szóló levelek, egy megszûnt napilap fórumában tett bejegyzések és kéziratos jegyzetek válogatott gyûjteménye. A könyv címében a pávatánc kifejezés a miniszterelnök ismert kijelentésére utal, a dodzsem szót pedig szimbolikus jelentéssel használom. Emlékeztetve arra, hogy az ütközésekre kialakított elektromos kisautó kötött pályán mozog, a fölötte lévô acélhálóból nyeri az energiát és zsetonnal mûködik. A szerzô az olvasó megértését és a jóakaratát kéri az írások megítéléséhez. [Budapest, 2016. Szilveszter napja]

Történelmi turmix Történelmi analógiák alapján Orbán Viktor politikájáról kijelenthetô, hogy a lenini úton menetel. Áprilisi gyôzelme óta érdemes halálosan komolyan venni komolytalannak tûnô nyilatkozatait. A 2010. évi választási gyôzelem óta eltelt néhány hónapban az eddigitôl eltérô folyamatok indultak el az ország irányításában. Az egyre karakteresebb formában megjelenô új rendszer alapzata, hogy a szavazók forradalmat csináltak, az összetört régi rendszer helyén új világ épül, az új hatalom szétzúzza az államapparátust, komisszárok foglalnak el minden hatalmi ágat, bíróság elé állítják a régi rendszer(ek) embereit, megregulázzák a médiát, szabadságharc folyik a nemzetközi fináncoligarchia és a hazai komprádor burzsoázia ellen. (Forgatókönyv Lenin: Állam és forradalom)

5

Két alapkérdés merül fel. 1) Felépíthetô-e egy országban az Orbán-rendszer vagy fel kell elôbb szabadítani a többi kelet-európai országot is az EU és az IMF rabigája alól? 2) Hogyan kell a közéletbôl kiszorítani, tönkretenni a rendszer útjában állókat? A múlt tanúsága szerint az ellenség rövidesen beteszi lábát a Fideszbe is. (Kiosztják Rajk szerepét.) A híveknek nem árt tudni, hogy az Orbán-imádat nem garancia semmire. A külsô és belsô ellenséggel vívott harcban nem szabad megállni. „A célok elérése nehéz harcokkal jár, de mi nyugodtan, a gyôzelem biztos tudatában nézünk elébe. Jöjjön, aminek jönni kell, a jövô a miénk!” (Rákosi Mátyás: A népi demokrácia útja. 1952.) Ez az egész nagyon ismerôs. Érthetô, hogy az új irány tetszik a Fideszben tanyát vert sok egykori bolseviknak, akik az új idôk „kétharmados” pajzsa mögött menetelnek. De az érthetetlen, hogy józan polgárok miért süketek és vakok. Az érintettek majd ne feledkezzenek meg arról, hogy Marosán György Az úton végig kell menni címmel jelentette meg a visszaemlékezéseit. [NOL Fórum, 2010 nyár]

6

Mielôtt bárki elôvette volna régi tagkönyvét és kitüntetéseit a Fidesz környékén, a pártállam visszacsempészése közben egy lendülettel bekövetkezett Horthy Miklós kormányzó feltámasztása, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter visszatérése az intézményekbe, majd Tisza István és Széll Kálmán, a dualizmus miniszterelnökeinek visszahozása a közterekre. Keveseknek tûnt fel, hogy közben Széchenyi István és Batthyány Lajos háttérbe szorult a kormánypártok környékén. Persze a Szent Korona-tan hirdetôinek, akik az ôsiség törvényével házalnak, a cenki gróf, a legnagyobb magyar tulajdonképpen közellenség, Batthyány Lajos mártír miniszterelnök pedig nyugatos liberális. Orbán Viktor egy történelmi túra keretében visszavezeti Magyarországot a középkorba. Ha újra felhatalmazást kap, akkor Konstantinápolyból kér koronát és helyre teszi államalapító István király nyugatos tévedését. Újraíródik a történelem. [NOL Fórum, 2012. február]

Kedves Tanár úr! Megjelent a sajtóban a hír, hogy a Jobbik felszólította lemondásra a bécsi magyar nagykövetet, mert

nem volt elég hazaffy. Egy osztrák televíziós show mûsorban humoristák azon élcelôdtek a társaságában a korona mûanyag másával, hogy Magyarországon a Szent Koronával való viccelôdés szabadságvesztéssel sújtható. Az eset a maga módján jelzi, hogy a bécsiek nem ok nélkül savazták egy kicsit a „sajtólevelezôként” megismert túlbuzgó követet és gazdáját. A „koronás” esetnek több rétege, olvasata lehet. 1) Mária Terézia így címezte magát: Magyar, Cheh, Dalmatia, Horváth és Sclavónia országoknak apostoli királynéja, Austriának fô fejedelme etc... Ezt a magyar fôrendek mindig úgy olvasták, hogy a bécsi uralkodó elsôsorban Magyarország koronás fôje és csak azután az osztrák tartományoké. Teréz anyut mi húztuk ki a kátyúból, a gyerekébôl magyar fôúr (Battyhány Károly) faragott embert, huszárok elôre, a csárdás különb a bécsi keringônél, stb. Ebben a kontextusban egy mûanyag korona maga a magyar királyi dinasztia megsértése, drága Habsburg Ottó bácsi forog a sírjában. A kuruc a legjobb labanc, ha kell. 2) A magyar „kultúrfölény” hirdetése alapján érteni véljük, hogy a románok utálnak bennünket. A közvélemény nem nagyon ismeri, de a magasabb német kultúrkör vonzásában élô Burgenlandban az erdélyihez hasonló magyarokkal szembeni utálkozással lehet találkozni történelmi elôzmények alapján. Ha az ember végig nézi egy határ menti vegyes lakosságú kisváros Trianon elôtti fotóalbumát, a magyar szolgabíró és úri környezete megjelenését, érteni véli az okát. A magyar uraskodásnak lett némi visszahatása, amit a magyar kisebbség máig érez. Úgy tûnik, hogy Burgenland nagyon szervezett osztrákosítása nem tesz jót a bécsi lelkiismeretnek. 3) Az osztrákok nagyon komolyan veszik a köztársasági államformát. A Habsburgokat be sem engedték Ausztriába, mikor Budapest újra Ottó bácsinak hódolt, ünnepelte a trónörökös Gyuri gyerek itteni házasságát és állomáshelyének elfoglalását. Még 1997-ben egy Bécsben szolgáló német diplomatát vittem a szekszárdi (sváb) hentesekhez, aki azt firtatta, hogy a magyarok tényleg vissza akarják állítani a királyságot? Meglepett, de jót nevettem. Akkor még nevettem, ma inkább csak hümmögnék, mert bevillanna az a kép, amikor az osztrák határnál leszerelték a Magyar Köztársaság táblát. Gondolom, bécsi körökben okozhat némi fejtörést a Szent Korona belefoglalása az Alaptörvénybe, plusz a

7

Ludovika és egyebek. Megpróbálják egy show mûsorban elviccelni a rossz érzéseiket a kicsit ütôdött követ társaságában, hátha nem komoly. Nevessünk mi is. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2013. december 21.]

8

(Kompromisszum nélkül) Horthy Miklóst és rendszerét a magyar értelmiség már a világháború idején eltemette, nem tartotta folytathatónak. Orbán Viktor és tanácsadói ezt nem hagyhatják figyelmen kívül. Se szeri, se száma a két világháború közötti rendszer kritikájának. Kodolányi János 1940-ben úgy értékelte, hogy Horthynak húsz év alatt „meg kellett volna valósítani a földreformot, s vele egyidejûleg egy, az ország életére kiágazó szövetkezeti rendszert... Gyökeresen kellett volna irtania minden, a magyar demokráciát elhomályosító társadalmi elôítéletet... Hozzá kellett volna látnia a közoktatás teljes átalakításához, az iskolarendszer demokratizálásához a kisdedóvótól az egyetemig... Mélyen bele kellett volna nyúlnia a népjóléti kérdések megoldásába, tehát rendezni kellett volna a munkaidô, a munkabér, családi bér problémáit, az üzemekben fel kellett volna állítania a munkások és gyermekek egészségvédelmének intézményeit (gyári bölcsôde, étkezô, olvasó, stb.)... Hozzá kellett volna fognia a falusi betegápolás biztosításához... ehelyett azonban restaurált mindent”. Jellemzônek ítélte Kodolányi a kompromisszumot nem ismerô hatalmi arroganciát: „Kompromisszum nélkül mentették meg az antiszociális földbirtokrendszert. Nem ismertek kompromisszumot az ipari munkásság követeléseinek elutasításában. Kompromisszumok nélkül állították helyre az 1867-ben teremtett politikai rendszert. Elvetettek minden kompromisszumot a demokratikus, népi szellemi alkotás kérdésében, megalkuvás nélkül visszanyomták a paraszti rétegekbôl felemelkedô ifjúságot." Mindebbôl látszik, hogy a Fidesz világában Horthy alkalmas vakvezetônek. (Turulmadár csillaggal) A rendszerváltásban kikovácsolódott antikommunista nemzedékrôl tesz említést Orbán Viktor 2014. januárjában John Lukács történésznek írott levelében. Ehhez csak annyi megjegyzést tennék, hogy Orbán eklektikus rendszerében jól felismerhetô több pártállami elem. Kez-

dôdött a fülkeforradalommal, amely Vlagyimir Iljics forradalmi teóriáját valósította meg a jogállam szétverésével és a média fölötti uralommal. A Rákosi korszakra hajazó sikerpropaganda mellett nagy erôvel zajlik a piacgazdaság korlátozása: államosítással, kényszermunkáltatással, dirigált árakkal és bérekkel. A kormányfô a centrális erôtér uralma alá hajtja a kulturális intézményeket, hódoltatja a mûvészeket, a szellemi élet jeleseit. Mindez a pártállam feltámadását, az élet visszarendezôdését idézi fel a polgárokban, Kádár rendszerének szociális dimenziója nélkül. Szemben az egykori kommunista vezetôkkel ugyanis Orbán mindent elkövet saját családja, udvartartása és hívei meggazdagodásáért. Tetteiben idônként kommunista gesztusok fedezhetôk fel, szavakban azonban mindig antikommunista. Így próbálja leplezni valódi törekvéseit. Nemzedékének számos tagja küzd egyféle tudathasadással, amirôl álszent és cinikus megnyilvánulások árulkodnak. Az egykori kommunista elitképzô Bibó kollégium öröksége állandó fagyveszéllyel fenyeget a múlt relikviáival telezsúfolt narancsligetben. Talán egy szobrász egyszer majd ezt a lelkiséget kôbe faragja: vörös csillag fénylik a felcsúti stadion tetején fészkelô turulmadár fején.

Lebénult szakszervezetek (Az ombudsman esete a sztrájktörvénnyel) Ismert közszereplô tûnt fel a 2010. elején a BKV-sztrájk körül. Kihasználva a munkaügyi konfliktus által keltett médiafigyelmet, Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyûlési biztosa nyilatkozott a sztrájktörvénnyel kapcsolatos aggályairól. Nem ez volt az elsô kísérlete, hogy közjogi okoskodással fékezze a munkavállalói érdekek érvényesítését. A megelôzô év októberében egy szakmai konferencián ismertette két éve futó projektjét, amelyben a sztrájktörvény „szabályozási hiányosságait” kívánja feltárni. Az ombudsman joga, hogy megvizsgálja egyes állampolgárok panaszait, akiket egy sztrájk különösen hátrányosan érint. Teszem azt, nem jut el valaki orvosi vizsgálatra a közlekedési sztrájk miatt. Hiba azonban, ha a jogszabályokkal való bûvészkedésben elsikkad a lényeg: a sztrájkhoz való jogban az emberi szabadság jut kifejezésre. Ami, mint tud-

9

10

juk, vagy van, vagy nincs. A sztrájkjog minden eszközzel való korlátozása, ellehetetlenítése esetén a munkavállaló alkuképtelenné válik, a munkavégzés kényszer (értsd: rabszolga) jelleget ölt. Ha a munkás csak súlyos kockázatok árán teheti le a szerszámot, a tisztviselô az aktát, akkor felborul a szerzôdô felek egyenjogúsága, aminek kifejezésre kell jutni a kétoldalúan megkötött munkaszerzôdésben. Minden elvont fejtegetés helyett többet elmond a lényegrôl az úgynevezett csicskáztatás jelensége. Amikor védtelen, kiszolgáltatott embereket kényszerítô erôvel, haszonszerzés érdekében dolgoztatnak lelketlen gazemberek. Népi kifejezéssel tudjuk csak nevén nevezni a dolgot, mert a magyar jogból hiányzik a rabszolgatartás fogalma. Megjegyzem: megfelelô tényállás hiányában a hatóságok is gyakran csak más szabálysértések miatt tudnak fellépni korunk rabszolgatartói ellen. Az állampolgári jogok ôreinek érdemes lenne azokat az eseteket is vizsgálni, amikor egyes munkahelyeken úgy érzik az emberek, hogy „csicskáztatják” ôket, tulajdonképpen rabszolgák. Néha így is nevezik magukat. A jogi eszközökkel bûvészkedô tudományos kutatóknak azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy végül is mi végre dolgozunk, végzünk munkát. A fent említett konferencián ugyanis olyan érvelés is elhangzott, amelyet nem lehet másként érteni, minthogy a dolgozó állampolgárok rendszeresen hátrányokat okoznak a nem dolgozó állampolgároknak. Az ombudsman ugyanis erôs hajlandóságot érez, hogy a többség– kisebbség logika alapján vizsgálja egyes sztrájkok következtében kialakult helyzeteket. Ebbôl a képletbôl pedig mindig az jön ki, hogy a sztrájkoló kisebbség – teszem azt a közlekedési dolgozók – sértik a többségben lévô utasok érdekeit. Adott esetben a hentesek munkabeszüntetése sok-sok fogyasztónak sérelmére lenne. Kis túlzással hozzáteszem: hazánkban a munkaképes lakosság alig több mint fele dolgozik, mi lesz itt, ha a foglalkoztatás további csökkenésével a társadalomban kisebbségbe kerülnek a dolgozók? A többség megtiltja nekik, hogy dolgozzanak? Jogászi logikával még ez is elképzelhetô. Hosszú lenne a hazai sztrájkok elmúlt két évtizedes tanulságait összefoglalni, ezért csak rövid megjegyzést teszek. Tapasztalatom szerint a sztrájkok körüli ellentmondások elsôsorban nem a jogi szabályozásból fakadnak, hanem a szociális párbeszéd intézményeinek kiürülésébôl, a munkavállalói

érdekvédelem rosszul kiépült struktúráiból, a szakszervezetek neoliberális (le)kezelésébôl, a versenypiac vadkeleti kinövéseibôl. Ezeken a problémákon pedig nem segít száz ombudsmani projekt sem. Szabó Máté ügybuzgalma tiszteletet érdemel, és még az is lehet, hogy célba ér. Csak nem oda, ahova elindult. A sztrájktörvény hiányosságainak hangoztatása jól jöhet egy következô kormánynak... [Húsos, 2010. február]

(Merre tart az érdekegyeztetés?) Pataky Péter, az MSZOSZ elnöke az Országos Érdekegyeztetô Tanács ülésérôl tájékoztatta a húsipari érdekvédôket, ahol a korábban hivatalba lépô kormányfôk gyakorlatát követve, megjelent Orbán Vi ktor miniszterelnök. Az új kormány megalakulása óta sürgetett, de csak szeptemberben létrejött „mosolygós” találkozó üzenete Pataky szerint az volt, hogy a 2/3-os felhatalmazás birtokában a kormány bármit megtehet. A miniszterelnök kijelentette a szociális partnerek elôtt: a parlamenti választásokon arra is felhatalmazást kapott, hogy a munkavállalókat és a munkáltatókat is képviselje. A nemzeti együttmûködés keretében mindenkivel kész az együttmûködésre. Az MSZOSZ elnöke emlékeztette a kollégáit, hogy az Országos Érdekegyeztetô Tanács 1988-ban alakult meg. A rendszerváltás idején a politikai erôk elismerték az érdekegyeztetés fontosságát és tavaly a szociális párbeszédrôl szóló törvényt is minden párt megszavazta a parlamentben. Megerôsítette: a miniszterelnöknek az együttmûködéssel kapcsolatos kijelentéseit komolyan veszik. Más kérdés, hogy egy központosított hatalomgyakorlásban – hasonlóan a késôi Kádár-korszakhoz – a lojalitás szempontjai megelôzik a szakszerûségi követelményeket. Kérdés, hogy a kormányzó erôk mit értenek „korszakváltás” alatt a munka világában. A szakszervezetek elkötelezettek – hangsúlyozta Pataky – az igazságos közteherviselés, a teljesítményarányos bérek, a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer mellett. [Húsos, 2010. október]

(Szakszervezeti dimenzió) A parlamenti kétharmad által 2010 után kialakított új rendszernek nincs szakszervezeti dimenziója, jelentette ki Varga László, a Szakszervezetek Együttmûködései Fórumának (SZEF) elnöke érdekvédelmi újságírók elôtt.

11

12

A magát oktatási kérdésekben ultrakonzervatívnak, minden más tekintetben pedig baloldalinak tartó érdekvédô a rendszerváltozás idején igen kedvezôtlennek tartotta a szakszervezeti mozgalom szétforgácsolódását, az összefogás hiányát. Miközben húsz éven keresztül egy tárgyalásos, egyezkedô szakszervezeti tevékenység folyt a polgári demokrácia keretén belül, saját területén ô maga sokat tett azért, hogy megteremtôdjön a szakszervezetek egysége. A dolgok azonban más irányt vettek, a most formálódó új rendszerben nincs helye a szakszervezetnek. 1925-ben, a korabeli kormányfô és a szakszervezetek között megkötött Bethlen–Peyer paktumra utalva, amellyel mindkét fél nyert, a történész végzettségû Varga László kijelentette: most egy anti-Bethlen–Peyer paktum zajlik. A kormányoldalon nincs egy Bethlen István, a szakszervezeteknél pedig nincs egy Peyer Gyula. Kijelentette: Matolcsy György gazdasági miniszter, a munkáltatói szervezetek és a három szakszervezeti vezetô által 2011. december 2-án aláírt megállapodást nem tartja jónak, de nem is nagyon ítéli el. Ha bevonták volna a tárgyalásokba, és a megállapodást kiterjesztették volna a közszférára, maga is aláírja. Persze az ominózus 7. pont kivételével, amely az új Munka Törvénykönyv támogatásáról szól. A SZEF elnöke elmondta: a kormány célzatos intézkedései nyomán a közigazgatás hagyományos területein durva mértékben csökken a szakszervezeti tagság. Az elôzô kormányok idején is voltak helyi példák, hogy egy hivatalvezetô „kiirtotta” a környezetében a szakszervezetet, de most sokkal nagyobb a baj. Könnyen rásütik az érdekvédôkre, hogy ne politizáljanak. – A ránk erôltetett dezorganizáció mellett a másik nagy hiba volt – mondta Varga –, hogy a szakszervezetek hagyták depolitizálni magukat. Hangsúlyozta: a pártok a közhatalomért politizálnak, a szakszervezetek pedig a közhatalom befolyásolásáért. Kérdésre válaszolva úgy ítélte meg, hogy a szakszervezeti konföderációk vezetôi jelenleg kerékkötôi az egység kialakításának, maguk a konföderációk azonban kovászai lehetnek az összefogásnak. – Belülrôl kell az egységet megteremteni, aminek nem lehet akadálya vagyoni kérdés vagy személyi ellentét. Anyagilag és szellemileg is le vagyunk gatyásodva, de a létezô struktúrában is mûködhetnénk jobban – állapította meg. Hibának nevezte az Országos Érdekegyezte-

tô Tanács megszûntetését, a helyette létrehozott konzultációs fórum nem pótolja azt, ha a kormány harmadik félként nem vesz részt benne. [Húsos, 2012. február]

Vörösiszap tragédia 2010. október 4-én átszakadt az Ajkai Timföldgyár vörösiszaptározó gátja. Rövid idô alatt mintegy egymillió köbméter erôsen lúgos, iszapos víz árasztotta el Kolontár falut, a közeli Devecsert és további településeken is súlyos károk keletkeztek. Óh, be sok híve van Orbánnak, amikor a magyar vállalkozó, a honi tôke támogatásáról beszél, az 1 millió munkahelyrôl és a nagyobb tortáról szónokol. De semmi se számít, ha arról van szó, hogy megszorongatjuk a nem kedvelt tôkés nyakát, börtönbe zárjuk, lealázzuk. Pusztuljanak a gazdagok! A köztévében Obersovszky mûsorvezetô arról szónokol, hogy a MAL Zrt. vezetôinek lapáttal, gumicsizmában kéne takarítani az iszapot és nem érdekli, hogy a cég emberei nagy számban dolgoznak a katasztrófa elhárításán. A Magyar Alumínium vezetôi nagy erôfeszítéssel próbálják felszínen tartani a vállalkozást, miközben láthatólag nagy zavarban vannak, nehezen kezelik a válságot és az egyre növekvô közutálatot. Sajnálni nem kell ôket, de a kormánynak látni kell, hogy a katasztrófa felszámolásának hatékonyabb módja lenne a céggel való együttmûködés, mint a totális fenyegetés. Amíg vizsgálat nem bizonyítja az ipari katasztrófa okát, addig semmi sem indokolja a helyzet kriminalizálását. Sajnos egyre inkább politikai show lesz az esetbôl, aki tud, rákapaszkodik. Ez nem jó. Most mindenekelôtt a kérdések szakszerû, higgadt kezelésére lenne szükség, hogy ne legyen még nagyobb baj. A hatóságoknak is van mit helyrehozni. Nagy hiba lenne, ha az iszapkatasztrófát egy foglalkoztatási katasztrófa követné, igen súlyos terheket rakva a térségre. Ha mégis bekövetkezik, annak a kormány és az adófizetôk isszák meg a levét. Az iszapkatasztrófa okait és a felelôsséget legalább három területen kell vizsgálni. 1) Társadalmi környezetben (jogi szabályozás, hatósági ellenôrzés, társadalmi elvárások és pressziók) 2) Cég- és szakmai vezetôk tevékenysége

13

(szakmai–mûszaki elôírások, monitoring, kockázatkezelés, humán feltételek) 3) Természeti tényezôk (esôzés, talajviszonyok, geológiai folyamatok és események). Egyébként egy negyedik szempont sem teljesen kizárható (konkurencia, terror). A dolgok jelen állásánál komoly vizsgálatok, elemzések nem voltak, csak feltételezések és ellentmondó nyilatkozatok. A valódi okok és a felelôsség feltárása nem csak a jogi lépések megalapozásához kellenek, de valódi kárelhárítás, megelôzés sem lehetséges az okok alapos ismerete nélkül. Ezért életveszélyes a mostani médiapolitizálás és populizmus, ahogy a kormány a helyzetet kezeli. A miniszterelnök elsô normális megnyilatkozása után nem ezt vártam, úgy tûnik a személyes élmények hatása alatt krízisbe került. [NOL Fórum, 2010. október]

Munka és társadalom

14

(Szociális dömping) Más a látszat és más a valóság. Ez a pofonegyszerû következtetés vonható le a munkavállalókat érintô kormányzati intézkedésekbôl. Látszólag nagyon rendjén való nyilatkozatok hangzanak el egymillió új munkahelyrôl, a személyi jövedelemadó változása miatt bekövetkezett bércsökkenés kiegyenlítésérôl, a szociális párbeszéd átalakításáról és a munkavállalói érdekek felvállalásáról. Ezzel szemben a valóság egészen más képet mutat, a politikusok beszédei és a mindennapi tapasztalat köszönô viszonyban sincsenek egymással. Lényegében a magyar kormány a szociális dömping politikáját folytatja a munka világában. Magyarán: alacsony bérszínvonalból és alacsony színvonalú szociális ellátórendszerbôl adódó versenyelônyök kialakítása került a munkaügy fókuszába. Nagyjából ezt jelenti Orbán miniszterelnök úr kijelentése a munka alapú társadalomról. Dolgozz többet kevesebb bérért, ne számíts jobb egészségügyi és szociális ellátásra, majd mi eldöntjük, mennyit ér a szaktudás. Terhes nekünk a szerzett jogok, a juttatások és a munkahelyek biztonságának fenntartása. Bármi áron lefaragjuk a magyar munkaerô költségeit. A közelmúltban az európai élelmiszeripari szakszervezet (EFFAT) egy Brüsszelben tartott médiakonferencián alapos

vizsgálat alá vette ezt a folyamatot. Megállapította: a húsiparban széles körben terjed a bevándorlók, a bizonytalan helyzetû (prekär), a kölcsön- és határidôs szerzôdéssel alkalmazott munkások száma, akiket gyakran szabálytalanul, nem legális formában, az elôírások megszegésével foglalkoztatnak. Ezek a jelenségek az európai húsiparban aláássák a tisztességes munkához, a megfelelô szociális ellátáshoz való jogot. A „postaládás” munkaközvetítôk tevékenysége esetenként emberkereskedelemre emlékeztet. A szociális dömping károkat okoz a tisztességes munkaadóknak is, mivel a piaci versenyben nagy nyomás alá kerülnek, hogy leszorítsák a fizetéseket és a juttatásokat, máskülönben kiszorulhatnak a piacról. Nem beszélve arról, hogy a szabályokat k reatívan értelmezô versenytársak mellett az adózást kikerülô fekete piaci szereplôkkel is fel kell venni a versenyt. Kialakul végül egy ördögi kör – állapítják meg az európai érdekvédôk –, amelyben egyre rosszabb bérmegállapodások születnek, egyre inkább ellehetetlenül a szociális párbeszéd, egyre érzékelhetôbben romlik a foglalkoztatás biztonsága. Hozzáteszik: a szociális dömping végsô soron kihívást jelent az európai országok politikai, gazdasági és szociális intézményrendszerével szemben is. Úgy tûnik, hogy a hazai munkáltatók – a kormány aszszisztálása mellett – nem sok figyelmet szentelnek ezeknek az intelmeknek. A Munka Törvénykönyvében tervezett változások erôsítik ezeket a folyamatokat, ha a kormány továbbra is a munkavállalók képviselôi, a szakszervezetek véleményének mellôzésével hozza a döntéseit. Összenô, ami összetartozik, az állam szárnyai alá veszi a tôkéseit. Magyarországon évek óta növekszik a munkavállalók kiszolgáltatottsága. Sajnos a folyamatot felerôsíti a gazdaság kívánatosnál szerényebb növekedése, a nemzeti tôke versenyképességgel nem párosuló mohósága, a munkavállalói szolidaritás gyengesége. Megalapozott tehát a szakszervezetek félelmei, hogy a globális tôke és az árupiacok nyomása alatt Magyarországon még intenzívebbé válik a költség alapú verseny a vállalatok és a régiók között. Mindez erôsíti azt a lefelé irányuló spirált, ami évek óta tapasztalható a munka világában, más szektorok mellett a húsiparban is. A jövôben még inkább kiteljesedik a szociális dömping politikája, ha a munkavállalók nem állnak az útjába. [Húsos, 2011. augusztus]

15

16

(Még kér a nép…) Száz szakszervezet és civil közösség zászlói alatt huszonöt ezer fôs tömeg tüntetett október elsején az Országház elôtt. Tiltakoztak a kormány megszorító intézkedései és jogfosztó lépései ellen. A munka világából összesereglett emberek azért emeltek szót, mert elegük lett abból, hogy a kormányfô szerint jól járnak, de ôk ennek éppen az ellenkezôjét érzik a bôrükön. A bérbôl és fizetésbôl élôk kétharmada éppenséggel rosszabbul él, mint tavaly, és újabb súlyos felhôk gyülekeznek a fejek fölött. A Munka Törvénykönyvének tervezett változásával, az alaptörvény és más jogszabályok hatályba lépésével csorbulnak az emberi és állampolgári jogok. Néhány hónap alatt száz évvel pörgetik vissza a történelem kerekét, visszaköszön a robot világa, a látástól vakulásig végzett munka, a bérnek mondott megszégyenítô alamizsna, a hajszolt élet. Az ország minden részébôl a fôvárosban összegyûlt tömeg, túl az éppen aktuális adóemelésen, igazságos és méltányos közteherviselést követelt. Nyomatékosan kifejezte, hogy elege van a reárakott terhekbôl, mivel az arányosnak mondott személyi jövedelemadó csak akkor lenne igazságos, ha a javak és a termelô eszközök fölötti rendelkezés is „arányos” lenne. Követelte továbbá a visszamenôleges hatályú törvénykezés beszüntetését, különben bármikor vissza lehet venni egyszer már kifizetett juttatásokat, korkedvezményes és rendes ellátásokat, semmissé lehet tenni megállapodásokat. Ha nincs jogbiztonság, akkor bármikor fölborogathatók az életpályamodellek, a társadalombiztosítási- és nyugdíj rendszerek. A munka világától idegen az emberek és tôkék kizárólagos, egyoldalú uralma. Egyezség, alku, megállapodás, szerzôdés teremthet csak megfelelô feltételeket az értékek termeléséhez és cseréjéhez. Kölcsönösség és viszonosság, arányosság és méltányosság okos alkalmazása teheti hatékonyabbá a munkát és igazságosabbá a munka hasznából való részesedést. Ehhez pedig országos, ágazati és helyi szinten egyaránt elengedhetetlen a társadalmi párbeszéd, az érdekek egyeztetése. A demokratikus párbeszédhez megfelelô intézmények kellenek, amelyek a munkavállalók oldalán csak szabad szervezkedéssel, a sztrájkhoz való jog biztosításával teremthetôk meg. Az elmúlt két évtizedben, miközben a pártok minden választáskor több munkát, európai béreket ígértek a szavazók-

nak, a munkavállalók kiszorultak a törvényhozásból és a közéletbôl. A szakszervezetek egyre szûkebb mozgástérben próbálnak érvényt szerezni a tagságuk érdekeinek. Fokozatosan veszítenek a befolyásukból, állandó hátramenetben kell harcolniuk, fogyatkozó tagsággal, lankadó erôvel, megosztottsággal, miközben egyre nagyobb kihívásokkal kerültek szembe. Most viszont fordulatnak lehetünk tanúi. A gazdasági válság terhével küszködô emberek reménykedve tekintenek az érdekvédôkre, utoljára 1992–93-ban volt ennyire pozitív a szakszervezetek megítélése. Akkor – és most is – a kormány munkavállaló- és szakszervezet-ellenes lépései vitték az utcára az embereket, és került a látómezôbe egy országos sztrájk szervezése. A tôke, az áruk, az értékek és a munkaerô szabad áramlása az európai térben elérte a legutolsó hazai munkahelyet is. A változások nem hagyták érintetlenül a szakszervezeteket sem. Felismerték, hogy lépni kell, különben a munkaerôpiacon eluralkodó egyre kíméletlenebb viszonyok között kiszorulnak a munkahelyekrôl, a bérekrôl és munkafeltételekrôl folytatott alkukból, végül kiszorítják ôket a jogszabályok elôkészítésébôl, a szociális támogatások elosztásából is. A munkavállalói érdekvédelem hosszú történetében újabb fordulóponthoz érkezett, meg kell vetni a lábát a válságokkal terhes, a „fülkeforradalommal” sújtott új világban, választ kell adni a rendszerváltozást követô két évtizedben végbement változásokra. [Húsos, 2011. október]

(Dolgozók) Vitatkozom azzal felvetéssel, miszerint „alapvetô probléma, amellyel szembesültünk, a gazdaság és – ami ugyanaz – a bérmunka utáni vagy a gazdaságon túli társadalom jövôképe”. Nincs gazdaságon túli társadalom. Olyan társadalom lehet, már éppen a határán billegünk, amelyben az emberek többségének a helyét – klasszikus megfogalmazásban – nem a munkamegosztásban elfoglalt hely határozza meg. Magyarán: a társadalom kisebbik része állítja elô az egész társadalom által elfogyasztott javakat. A többség nem termel, csak fogyaszt! Ebben a szituációban bukik/bukhat a demokrácia többségi elve. Magyarországon jelenleg a munkaképes korúaknak alig több, mint 50%-a foglalkoztatott és a prekárius réteg növekedésével hamarosan 50% alá mehetünk, noha fogadkozunk, hogy a teljes foglalkoztatás (70%)

17

a célunk. Találkoztunk már a munkavállalói pozíció kisebbségbe szorításának kísérletével. A fôvárosi BKV-sok sztrájkja idején inaktív állampolgárok az ombudsmanhoz fordultak, hogy a dolgozók akciója zavarja ôket a jogaik gyakorlásában. A munkavégzôk mint zavaró tényezôk, micsoda ötlet. Azt gondolom, hogy a munka megôrzi primátusát a társadalom értékrendjében akkor is, ha a bérbôl és keresetbôl élôk kisebbségbe szorulnak. Egyébként ebben az összefüggésben érdemes gondolkodni a Feltétel Nélküli Alapjövedelem által felvetett kérdésekrôl is. Baloldalról nézve nem egyszerûen csak szociális kérdésrôl van szó, és érteni kell a tôke oldaláról felmerülô haszonelvû szempontokat is. Éppen a rabszolgaság (valós ellenérték nélkül kisajátított munka) szempontjából. Hozzáteszem: érdemes Magyarországon is a bérmunkás– rabszolga kérdésre fókuszálni. Arról van szó, hogy a Szent Korona-tan oltalma alatt a rezsim nagy igyekezettel csempészi vissza a társadalomba egyik oldalról az erôfölényes helyzeteket, a másik oldalról pedig az úr–szolga viszonyt. Kizárva, korlátozva a felek szabad alkuját és megállapodását. Az új Munka Törvénykönyve errôl szól, a miniszterelnök büszkén hirdeti, hogy ez Európa legrugalmasabb munkajogi konstrukciója. Valóban, nagyon rugalmas eszközöket biztosít a munkáltatóknak. A munka dehumanizálása, az elidegenedés minden formája tetten érhetô manapság nálunk. Kérdés, hogy az érintettek a kompromisszumok végtelen sorozatát vagy a szembenállást, a lázadást választják. [Feljegyzés, 2012. január]

18

Médiatörvény (Söralátét a médiában) Egykoriban az utcánkban lévô sportcsarnokban tartotta kongresszusát a Fidesz. Akkor még nyitott ajtók mellett politizáltak a fiatal demokraták, egyszerûen besétáltam a tanácskozás színhelyére. Hallgatva a hozzászólókat, feltûnt egy nagyszájú vidéki lány, afféle mozgalmi nô, akit ritka demagóg szövege miatt megjegyeztem magamnak. Csak késôbb tudtam meg róla, hogy erotikus lap szerkesztôjeként lett a fiatal politikusok üdvöskéje, sajtófe-

lelôse. A hölgy mostanában az egyik legtöbbet emlegetett hatósági fôember, Szalai Annamária, a Médiatanács vezetôje. Kinevezése kilenc évre szól, átível két választási cikluson, ezért nem egészen alaptalanul, mint a média cárnôjét, élet és halál úrasszonyát emlegeti a honi sajtó. A médiatörvény, amely önmagában is rossz, miatta különösen veszélyes lehet, miután egy ilyen kényes területen a jogalkalmazás megfelelô személyi garanciák hiányában katasztrofális következményekkel járhat. (Szalai Annamária 2013-ban elhunyt – szerk. megj.) Mirôl is van szó? Arról, hogy a hatalom a médiatörvényben sokmilliós pénzbírságokat helyezett kilátásba, amelyet gumiszabályokba foglalt „vétségekért” Szalai Annamária hivatala a neki tetszô módon büntethet. Kétharmados többségével a kormány ez által megfordította a dolgok rendjét: nem a sajtó ellenôrzi a hatalmat, hanem a hatalom a sajtót. A médiahatóság kötelezheti az újságírót, hogy adja ki az informátorát, tarthat házkutatást szerkesztôségekben, eljárási bírságokkal kényszeríthet kiadókat különféle dokumentumok kiszolgáltatására, névtelen feljelentések alapján szimatolhat sajtóorgánumok körül. Ezerrel pöröghet a „bírságipar” a média világában. Lehet ugyan bírósághoz fordulni, de a „szájkosárörvény” kényszerpályára tereli az igazságszolgáltatást. Meglátszik, hogy jogász képviselôk terjesztették elô a parlamentben, és szavazták meg minden tiltakozás dacára. Hatalmas terjedelmével, homályos szövegeivel, nehezen értelmezhetô fogalmaival, szankcióival az illetékes szerveknek szinte tálcán kínálja a joggal való visszaélést. A lapgazdáknak, az újságíróknak kevés esélyt ad a hatósággal szemben. Ha valaki elfelejt „jófiú” lenni, az a széles skálán mozgatható bírságokból megtanulhatja, hol lakik az úristen. A törvény védelmezôi maguk sem tagadják a szigorú regulát, de azzal próbálják csökkenteni a jogos félelmeket, hogy majd kíméletesen vagdalkoznak a paragrafusokkal. Azt mondják, a kisebb, helyi, szakmai sajtónak pedig nincs is félnivalója. Aki persze ilyet állít, nem ismeri a médiát. Kétségtelen, hogy egy ágazati érdekvédelmi lap olvasottsága nem vetekszik a nagy napilapokéval, de a saját nyilvánosságán belül nagyon erôs lehet a befolyása. Igen érzékenyen érinthetik a benne közölt kritikai, tényfeltáró anyagok az ágazat fôbb szereplôit, egyes üzleti körök érdekeit. Csak tájé-

19

20

kozatlan törvénygyártók hihetik, hogy babra megy a játék az országos televíziós-, rádiós csatornákon, a napilapokon túli nyilvánosságban. Ha így lenne, senki sem költene pénzt ágazati újságok kiadására. De nem így van, teszem azt a Húsos cikkeit az érintett cégeken kívül számos helyen szemlézik, internetes változatát közel száz országban letöltik, egyes számai köröznek a világhálón. Számolni kell vele mindazoknak, akik szembemennek a húsos munkavállalók érdekeivel. Akkor most mit tegyünk? Véleményünk szerint a médiatörvény és Szalai Annamária hivatala a politikai arrogancia megnyilvánulása. Elhibázott és fölösleges pénzkidobás a sajtó tartalmának felügyelete. Ezt a munkát ugyanis elvégzi az olvasó, a nézô, a hallgató. Ha nem tetszik a „termék”, akkor félredobja, lekapcsolja, eltekeri. Ha etikai, vallási, etnikai okból korlátok kellenek a médiában, azt közmegegyezéssel szabja meg világos törvény és ítéljen róla rendes bíróság. Mint eddig is. Ha a média technikai mûködésével, finanszírozásával összefüggésben merülnek föl tennivalók, azt ne kapcsolják össze a közlés, a szólás, a vélemény szabadságának korlátozásával. Minden szabályozás legyen összhangban az európai szokásokkal és normákkal, mint ahogy azt a könyvnyomtatás elterjedése óta mindig is követelték írástudók hazánkban. Ötszáz éve tapasztaljuk, hogy a szavakat, gondolatokat nem lehet megállítani a határoknál. A felvilágosodás óta tudjuk, Hajnóczy szavaival, hogy „az önkényes hatalomnak megfelelô korlátok közé szorítására nincs biztosabb orvosszer, mint a sajtószabadság”. Ne higgyük, hogy egész Európa rossz, mert nem érti meg a mi kormányunk média mizériáját. Legjobb lenne meg nem történtnek tekinteni az egész médiatörvényt és a világbotrányt, felfüggeszteni a hatályát és megfeledkezni róla. A kormányfô küldhetne egy üveg 1968as évjáratú tokajit és egy Puskás-fotót francia kritikusának, beszerezhetne egy csomag kopertát levélpapírral az Európai Bizottságnak, hogy írjanak csak, ha kedvük tartja, és nem mellesleg elcsaphatná a kormány kommunikációs államtitkárát. Mindezek után a parlament olyan médiatörvényt fogadhatna el, ami elfér egy söralátéten. Elég lenne annyit elôí rni, hogy hazudni nem szabad! Ôszintén szólva ennek kicsi az esélye. Az Európai Unió szigorú tekintete ellenére, a kormány várhatóan – pestiesen

szólva – tovább „rugózik” a médián, Szalai Annamária hivatala munkálkodni fog. Nekünk pedig lapot kell csinálni, jó újságot. Úgy gondoljuk, hogy eddig is tisztességgel ûztük az ipart, ezért a kiadóval összhangban úgy gondoljuk, hogy tesszük a dolgunkat továbbra is, mint eddig. Védjük a munkavállalók érdekeit, ami eddig sem volt kockázatoktól mentes. Ott lóg majd a fejünk fölött a milliós büntetés lehetôsége, de igyekszünk megfeledkezni róla. Elôfordulhat, hogy lesznek dolgok, amit kénytelenek leszünk kódolva elmondani, mint távoli országban megtörtént esetet, amely furcsa módon majd nagyon ismerôs lesz. Mert az újság csak ilyen, az egyedi eset is tágabb jelentést kap. Egyszer egy munkahelyrôl, mint a „rettegés birodalmáról” írtunk, egy ott dolgozó szavaival. Nagy visszhangja volt a cikknek, négy helyrôl is köszönték, hogy nyilvánosságot adtunk a nyomorúságuknak. Máskor egy dunántúli esetrôl számoltunk be és egy alföldi cégtôl kaptunk helyreigazítási kérelmet, mert azt hitték, hogy róluk szólt a nóta. Az igazság ugyanis néha kerülô úton, néha álruhában, de mindig célba ér. Hasztalanság bármilyen hivatalnak az útjába állni. A jogállam talapzatán állunk, amíg lehet, ameddig az olvasóink bizalmát bírjuk. [Húsos, 2011. április]

Baloldali program Köszönhetôen a fülkeforradalmi tempónak, alig másfél évvel a 2010. évi kormányváltás után, döntôen megváltozott a társadalom politikai tagolódása. A parlamenti kétharmad erôszakos intézkedéseinek ellenhatására a társadalom széles rétegeiben azok kerültek túlnyomó (kétharmados) többségbe, akik elutasítják a kormány lépéseit. Az okozott sérelmek sokasága olyan véleményeket váltott ki tömegesen, hogy elég volt a zaklatásokból és a megszorításokból. A „bármi mást, csak ezt ne” hangulat új tömegmozgalmakat keltett életre az országban. Közóhaj lett az „Orbán takarodj!”, és minden más ellentét alárendelôdik ennek a kívánságnak. Orbánnal vagy ellene! – ez lett a kérdés. De a kormányzó erôket leváltani – az elôzmények miatt – egy „baloldali blokk” nem lesz képes. Orbán megbuktatásához a centrumban és a baloldalon is kell egy-egy „blokk”. Elindult a centrum felé Gyurcsány, vélhetô-

21

en arra sasszézik majd az LMP és oda tartanak egyes új mozgalmak is. Mások még tétováznak, inkább balra lépnének. A baloldalon az MSZP kénytelen lesz radikalizálódni, különben az új mozgalmak, a Szolidaritás és mások, nem szövetségre lépnek vele, hanem kiszorítják. [NOL Fórum, 2011. október 25.]

(Budapest régió) Európában a látszat ellenére nem a nemzetek, hanem nagyvárosok (+régió) versenyeznek. Kissé rejtve marad, de ez a körülmény határozza meg az EU-ban a források elosztását. Ebben a versenyben kizárólag Budapest révén tudunk részt venni, helytállni. Úgy is mondhatnám, hogy Budapest a versenyképességünk záloga. A baloldal programjában számolni kell azzal, hogy ennek a versenyképességnek egyaránt tényezôje a közigazgatás, a kultúra, a tudomány, a közlekedés és a teljes infrastruktúra. Budapest anyagi, szellemi és szervezeti kapacitásainak elsorvasztása, lerablása és ellehetetlenítése súlyos károkat okoz nem csak az itt élô lakosságnak, de az egész országnak is. Nota bene a baloldalnak is.

22

(Baloldali egység) Sikeres és eredményes politikus csak az lehet a baloldalon, aki egységet hirdet és képes lesz azt tûzzel-vassal megvalósítani. Az un. demokratikus politizálás, amelyre a szocialisták érthetô okokból kényesen ügyelnek, kevés esélyt kínál egy központosító, teljhatalmat gyakorló pártállammal szemben. Tóbiás József pártelnök lényegében egy túlélési programot vázol fel, amit lehet realistának nevezni, de sikerre csak abban az esetben számíthat, ha a Fidesz szíveskedik önmagát megbuktatni. Ennek pedig semmi esélye sincs békeidôben. Az MSZP új vezérkara nyugodtan nevezze hibának Gyurcsány kiválását és teljesen elhibázott lépésnek Bajnai pártalapítását. Idônként leplezze le Schiffer, Szili, Schmuck és a többi törpepárti vezetô szocialista múltját, akik Orbán szolgálatában osztják meg a baloldalt. Persze egységre csak akkor kell törekedni, ha a baloldal kormányra akar kerülni, de ha csak sunnyogás és megélhetés a cél, akkor virágozzék száz szegfû és legyen párt (szekta) minden sarkon a belvárosban. Kedves Klubtagok! A ’70-es években igen eleven viták folytak a társadalmi struktúra alakulásáról. Akkoriban a szocioló-

gia a társadalom tagolódását szemléltetve „terhes piskótához” hasonlította a kialakult helyzetet. Elméleti éllel vetôdött fel a munkásosztály emancipációjának a kérdése. Az osztálytársadalom átalakulása osztály nélküli társadalommá, az osztályjellegû elkülönülések csökkenése avagy növekedése, a gazdaság és a politika hatása a társadalmi struktúra alakulására. Azt hiszem, hogy a mai kutatás megerôsíti a mindennapi tapasztalatot a középosztály lecsúszásáról, a fönti és lenti pozíciók egymástól való távolodásáról. A gyakorlati politizálás (szimpatizánsok megnyerése) szempontjából érdekes lehet annak a végig gondolása, hogy a baloldali értékrend milyen szerepet játszik a jövedelemszerzés, a fogyasztás, a társas kapcsolatok alakulásában. A középosztályosodás erôtlensége, kifulladása következtében proletarizálódás vagy lumpenizálódás jellemzi-e a lecsúszó társadalmi csoportokat? A mobilitás hiánya, megrekedése kivált-e társadalmi feszültségeket az alsó rétegekben? Hogyan alakul a szegénység térbeli elhelyezkedése, lerakódása az elôvárosokban és a kisebb falvakban? Végtére is eltelt negyedszázad a rendszerváltozás óta. Ha történelmi analógiát veszünk, akkor a háborút követô periódusban valahol a ’70-es évek elején járunk. Felnôtt egy új nemzedék, amely be akar kapcsolódni a tôke és a munka egyezkedésébe, a politikai pozíciók és a kulturális javak elosztásába. Ezt a szituációt anno sokan átéltük. Ha csak erre gondolunk – veszek egy éles kanyart –, már csak emiatt sem lehetséges Orbán rendszerének konszolidációja. Végül egy érdekesség: a kutatók azt tapasztalják, hogy az emberek nem szeretik magukat sem a felsô, sem az alsó társadalmi szegmensbe sorolni, ami arra utalhat, hogy még mindig a társadalmi közép, az egyenlôség, a távolságok csökkentése az idea. Szóval, volna itt tér a társadalompolitikai gondolkodás aktívabb megjelenítésére. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. június 13.]

Kedves Wisconsin! Szellemes és ironikus megállapításod szerint a baloldaliak egy része úgy mozgott a nagy privatizáció idején a közéletben, mint eunuch a szexpartin: kecsegtetô eredmény nélkül töltötték az idejüket. Azt hiszem, hogy a baloldalnak már nem a privatizáción kellene rágódni, hanem vissza kell menni 1989-ig. Most van az MSZMP/MSZP 1989. októberi kongresszusának negyedszázados évforduló-

23

24

ja, aminek úgy tûnik nincs gazdája, örököse. Az MSZP honlapján nem látok egyetlen megemlékezô anyagot sem. (Lehet, hogy csak a választás miatt nagy a csönd.) Pedig a fülkeforradalmas NER talpköve az 1989-es egyezség (szabad választás, alkotmány, nyugati orientáció) felmondása. A „korszakváltó” Bajnai is abban látott lehetôséget, hogy elszakadt ’89-tôl. Az eredményt látjuk. A baloldal negyedszázad alatt sem bírta megemészteni az MSZP megalakításakor együtt felvállalt kommunista és szociáldemokrata örökséget. (Piacellenes és piackonform nézetek, szabadság és egyenlôség kérdései azóta is egymásnak feszülnek a pártban.) Azt hiszem, a baloldal helyzetét az élet fogja megoldani: gyors ütemben zajlik egyes társadalmi csoportok felemelkedése, mások lesüllyedése. Azok lesznek baloldaliak, akik vállalják az alul lévôk képviseletét. Erre a szerepre kevés esélyük lesz azoknak, akik magukat felül pozícionálták, de hatalmi számításból lefelé kacsintgatnak. A bal és a jobb oldal közötti választóvonalat még egy ideig nem az érdekek, hanem a személyes attitûd, a családi identitás, a múlt felvállalása és a „hitvallás” határozza meg. Ezt majd módosítja az élesedô kenyérharc. Miután a demokratikus verseny szabályai nem érvényesülnek, az alul lévôk képviselôi erkölcsileg feljogosítva érzik magukat, hogy átvegyék a felül lévôk harcmodorát: a csel, a fortély, a hazugság és a megfélemlítés alkalmazása terén. Az MSZP régi garnitúrája erre a politikai küzdelemre már nem alkalmas, ezért kulcskérdés lesz, hogy folytatódik-e a Mesterházy távozásával megtört fiatalítás. A pártnak ugyanis nem az eszméi (értékei) öregedtek el, hanem a vezetô személyiségei. Az elöregedés és a kifulladás ugyanígy jellemzi a szakszervezeteket. (Persze Orbán is öregszik.) Az idôsebbeknek szép feladata lehet a ’89-es örökség átadása. Ezért nem értem a hallgatást, különösen a volt reformkörösök lányos zavarát. Mintha tényleg mindenki – ahogy írod – csak eunuch lett volna a szexpartin. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. október 01.]

„Ám az ellenzéki pártok szinte teljes kiszorulása a tiltakozás arénájából azt is maga után vonja, hogy politikai ügyekben egyedül a kormány marad illetékes”. Több jó kérdést is felvet Lakner Zoltán úr, ennek ellenére következtetése a szokásos: az ellenzék hibás, Orbán örök. Azon kellene inkább

agyalni, hogy a tiltakozásnak, a rendszerkritikának és az alternatíva felmutatásának az egyik dimenziója a parlament, a másik pedig a parlamenten kívüli erôtér (polgárok, média, érdekszervezetek). A valódi kérdés ma az, hogy az ellenzék parlamenti és parlamenten kívüli megnyilvánulása hogyan hangolható, szervezhetô össze? Milyen munkamegosztás lehet hatékony a parlamenti padsorokban ülôk és az utcán tiltakozók között? Sajnos errôl a politológusoknak kevés a mondanivalója, mert a szakirodalmon kívül esô világot, a magyar társadalmat, egyes csoportjainak tényleges érdekeit kevésbé ismerik. Fecseg a felszín (közvélemény-kutatások) és hallgat a mély (anyagi valóság). [NOL Fórum, 2016. január 12.]

„Nincs értékelhetô baloldal, nincs mondanivaló, nincs terv ” – ez most a szlogen. Ostobaság, amit a jobboldal sulykol érthetô, ám elfogadhatatlan módon. A liberális média pedig a kormány megrendelésére száz féle hangszerelésben ismételgeti (jó pénzért). A helyzet valójában az, hogy a Fidesznek nincs programja („folytatjuk”), csak egy eklektikus, pragmatista akciópolitizálást folytat, megspékelve primitív médiahadjáratokkal. A baloldal (történelmi tapasztalatai okán) elkötelezett a demokrácia mellett, a jobboldal pedig valamilyen féldemokráciában gondolkodik, amivel a társadalom harmada-fele szimpatizál is, különös tekintettel a számára biztosított privilégiumokra és elônyökre. Hiába tudjuk, hogy az ilyen féldemokráciák bukásra vannak ítélve és a vége nagyon csúnya szokott lenni, Magyarországon sokan szeretnek zsákutcákban sétálni és elmenni a falig. [NOL Fórum, 2016. augusztus 19.]

25

Öszödi utóhangok (Mi volt Öszöd?) Az 2006. évi választási gyôzelmet követôen az MSZP május 26-án a balatonöszödi kormányüdülôben készült fel a kormányzásra és az ôszi önkormányzati választásokra. Gyurcsány pártelnök azonnal indítani akarta a „választási költségvetés” szükségszerû megszorítását, a párt többsége viszont csak az önkormányzati választások után. Az elnök azonban egy „igazságbeszéddel”, amit bármelyik

politikus elmondhat (»hazudtunk«) legyûrte a pártját. Szeptemberre bekövetkezett az, amit várni lehetett: a megszorító politika miatt nagyot zuhant az MSZP támogatottsága. Közben szocialista körökbôl – feltehetôen Gyurcsány környezetébôl – a nyár folyamán„kiszivárgott” az Öszödön elmondott és megtapsolt beszéd. Két héttel az önkormányzati választások elôtt, szeptember 17-én, vasárnap délután a Magyar Rádióban elhangoztak a beszéd ominózus mondatai. A kitört válságot Gyurcsány rosszul kezelte, nem volt képes sem politikai megoldásra (lemond hétfô reggel), sem pedig rendvédelmi megoldásra (hétfô délután). Három napig Orbán is zavarban volt, de aztán Gyurcsány tétovázása felbátorította, részben kényszerûségbôl is akciózni kezdett, hogy a szélsôjobb ne vigye el a showt. A botrány hatására a szocialisták nagy vereséget szenvedtek az önkormányzati választásokon. A beszéd igazi következménye ez volt, a vidéki bázis összeomlása, ami a 2008-ban kitört gazdasági válsággal súlyosbítva megágyazott a 2010. évi súlyos vereségnek.

26

(Magánfotók) 2010. szeptember elején a fülkeforradalom dicsôséges mozdonya menetrendszerûen befutott a Kossuth térre, az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követôen k i robbant tiltakozás kultikus színhelyére. A kormánypárti lapok fórumain magasra csapott az indulat. Egy olvasó írja: „A világon mindenütt jelen lévô szélsôbalosok, anarchisták végzik el külföldön és belföldön egyaránt a demonstrációk alatt a piszkos munkát”. Hogy is van ez? Megnéztem a 2006. szeptemberi események idején a Kossuth téren készített felvételeimet. Szeptember 18-án 15.30-kor: Ekrem Kemál zsebnáci szónokol (komenistákat lámpavasra!), a közelében Jobbikos pártzászlók (!) és Árpád-sávos zászlók lobognak, a tömegben Magyar Nemzetet osztogatnak, mutogatják Gyurcsánynyal a címoldalán, egy hölgy asztalkáról szalámis szendvicseket kínál (még zöld a fû). Szeptember 19., 9.50: esernyô alatt szónokol Gonda László és egy másik Kossuth téri aktivista. A szemüveges férf i nyakában digitális készülékkel arról beszél, hogy mindenki vigyázzon, mert elôzô este provokátorok csinálták a TV-ostromot, amit rögzített a készülékén. Tíz órakor az egykori ellenzéki mûvész koporsót állít fel a téren („Nektek nincs feltámadás!”), nemzeti zenekar szórakoztatja a nagyérdemût.

Szeptember 26-án 15 órakor: a Virágoskút Bio Gazdaság (Balmazújváros) csikós ruhás emberei nagy kondérokban, gulyáságyúban fôznek, hajléktalanok gyülekeznek ételosztásra, húsz zsák krumpli, szélsôjobbos kegyszerárus a „Kárpátokon majd találkozunk” feliratú trikót árul, meg „Pofádat befogod” feliratút, Regnum Mariánum transzparens, sátrak állnak (a fû már kikopott) Október 6-án 15.15 órakor: Fidesz nagygyûlés, tízezrek, zászlóerdô. Szóval, csupa ilyen szélsôbalos, anarchista volt azokban az ôszi napokban a Kossuth téren. Bozóki András visszaemlékezésébôl elfogadható, hogy egy motiváló, „öltözôi beszéd” volt, a maga mûfajában is teljes félreértése a politikusi szerepnek. Az elhangzott szöveg védhetetlen és ezt azonnal fel kellett volna ismerni Gyurcsány tanácsadóinak és belsô híveinek egyaránt, majd mindent elkövetni, hogy ne szivároghasson ki, ne kerüljön nyilvánosságra. Fôként ne az önkormányzati választási kampányban. A volt kulturális miniszter egyebekben rosszul rakja ki a puzzle-t. A 2006. évi választások után elkerülhetetlen intézkedések tartalmilag nem reformot jelentettek, hanem sima megszorítást, a túlköltések visszametszését. Gyurcsány önfejûségbôl vagy kényszerbôl (Brüsszel) a tavaszi gyôzelem után azonnal lépni akart, a helyi képviselôk azonban felismerték, hogy akkor elveszítik az ôszi önkormányzati választásokat. Az elbizakodott miniszterelnök nem alkudott, sôt, botor módon fórumokat tartott a tervezett megszorításokról, ahol cinikus szavakkal „nem kell félni, nem fog fájni” nyugtatta a közvéleményt. A kilátásba helyezett intézkedések hatására az MSZP és vezérének népszerûsége nagyot esett a nyár folyamán. Gyurcsány és köre a nyár végén kétségbeesetten kereste, hogy mivel vághat elébe az önkormányzati választásokon várható vereségnek. Kéznél volt az öszödi beszéd, amirôl Gyurcsány és tanácsadói azt gondolták, hogy „kurva jó” beszéd volt. A botrány kirobbanásának napján, szeptember 17-én este a történésekbôl az jött le, hogy a kormányfôtôl indulhatott el az akció, a helyzet kezelése is ezt látszott igazolni. Akkor ez tudatos politikai húzásnak tûnt, késôbb kiderült, hogy a szerencsétlen beszéd kezelésében is pancser munkát végzett. Az öszödi beszéd következményeit illetôen számos ok felsorolható, ami megmagyarázhatja, hogy Gyurcsány miért

27

nem mondott le. Két bôdületes hibát követett el késôbb. Az egyik: nem leplezte le ország–világ elôtt a 2006 ôszi események radikális figuráit, a szélsôjobb szervezett csoportjait (ehelyett Orbánra kente az egészet, holott erre kevés bizonyítéka volt). A másik: miután nem mondott le és végül a gazdasági válság hatására bukott meg, külön pártot csinált és túl korán tért vissza a politikába, nem volt türelme kivárn i a maga idejét. Ha hosszú hallgatás után csak most jelentkezett volna, sok mindent megbocsátana neki az Orbán-ellenes közvélemény. Még azt is, hogy beismerte a hazudozást. [NOL Fórum, 2016. május 13.]

Szellemjárás

28

Aki nem vette volna észre, Kádár szellemét csak úgy sikerült az elmúlt húsz évben visszanyomkodni a palackba, hogy minden kormány osztogatott: dolgozói részvényt, munkanélküli segélyt, fillérekért állami lakást, elôrehozott nyugdíjat, fekete pénzeket, kafetériát, helyi képviselôi és üzemi tanácsi juttatásokat, támogatott lakáshitelt és ki tudná mindet felsorolni. Most viszont itt a vége, fuss el véle! Pénz nincs, üres a kassza. Ki a hibás? Ki kapja a pofonokat? Orbán és a rendszerváltáskor hatalomra jutott „politikusok” még sem vállalhatják magukra az egész trutyit. A tôke és a bankok jók lennének bûnbaknak, de akkor marad a gödör alja. Nem lehet kijátszani ütôkártyának az Úristent sem, pedig volna rá igény. Maradnak végül a kommunisták, tartalékban pedig a zsidók és a cigányok. Emberek, nagyon vigyázzatok Biszku Bélára, mert a tárgyalóteremben nagy szükség lesz harcos kiállására az eszme mellett. Éljen a fiatal demokraták és az öreg kommunisták alkotó együttmûködése! Kár, hogy Kövér László nagypapája ezt nem érhette meg. Fogyatkozik azok köre, akik ott ültek 1989-ben a Kerekasztalnál. Orbán Viktoron kívül már csak kevés aktív politikus található, aki részese volt a paktumnak. A vértelen szerzôdésnek, amelyet felhatalmazás (delegálás) nélkül kötöttek és nyilvános hitvallás (eskü) nélkül löktek a köz asztalára. A hatalom eredete titok maradt, és Orbánnak kezd nagyon kényes lenni, hogy ha a „kommunista” tanúk elô-

kerülnek, összeomlik a sokáig építgetett mítosz. Ki kell iktatni tehát azt az idôszakot a jogrendbôl, és ki kell iktatni azokat a személyeket is, akik zokon veszik a történelem átírását. Sokan már nem számítanak, lejáratták magukat a közéletben, de vannak még, akik „alámerültek” és ha színre lépnének, szétszaggatnák az új kurzus legendáit. Orbán félelmei nem alaptalanok, mert sikertelen kormányzás áll mögötte és sikertelen idôszak elé néz. Vége az illúzióknak. Az új rendszer életnívóban képtelen meghaladni a régit. Sôt. Orbánt állandóan kísértik a múlt rendszer szellemei, nem talál megnyugvást, hiába emeli maga mellé Pozsgayt és Szûröst. Ha élne, Kádárt is felkérné tanácsadónak, mondaná el, hogy csinálta meg a centrális erôteret, a nyolcszázezres pártot és a hasonló taglétszámú ifjúsági szervezetet. Elegendô harc, hogy a jövôt be kell vallani – mondaná a költô. [NOL Fórum, 2011 ôsz]

(Visszatért lakó) Játszunk el a gondolattal, hogy Kádár János feltámad és egy reggel bemegy a Fehér Házba, nézi a névtáblákat, elolvassa a lapszemlét, majd kérdezgetni kezdi a látogatóit: - Hogyan lett a fôcsaposból miniszterelnök? - Mit keres a Társtud kutatója a parlamenti pulpituson? - Miért nem Szûrös Mátyás a moszkvai nagykövet? - Orbán elvtárs nyaralt már a Krímben Putyin elvtárssal? - A szakszervezet mióta üdülteti luxusjachton a gázszerelôket? - Csányi elvtárs mennyi tagdíjat fizet a pártban? - Aczél elvtárs elbeszélgetett már Kerényi Imrével? - Harrach elvtárs elfelejtette a tízparancsolatot? - Ki az a Rogán Antal, aki nevére vette a Pasa parkot? - Schmitt Pál Rióban írta a doktoriját? - Hm...ki fôz ma krumplilevest? [NOL Fórum, 2016. szeptember 12.]

A Valutaalap napja Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter a délelôtt folyamán jelenti be a Nemzetközi Valutaalap (IMF) delegációjának, hogy Magyarország egy biztosítás típusú megállapo-

29

30

dást szeretne kötni az IMF-fel – közölte Orbán Viktor kormányfô 2011. november 18-án, pénteken, a Kossuth Rádió reggeli mûsorában. Orbán Viktor miniszterelnök és Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezetô alelnökének ma reggeli nyilatkozataiból az olvasható ki, hogy idôhúzó, „hangulatjavító” tárgyalásokra készül a kormány az IMF-el, az akció taktikai jellegû, minden erôvel fenn kívánják tartani a gazdaságpolitika változatlanságának a látszatát. A befektetôk (a pénzpiacon) erre csak egyféleképpen reagálhatnak: nem engednek a szorításból. Egyelôre tart a short pozíciók zárása és talán az MNB is rásegít. Csányi Sándor vakarhatja a fejét az OTP árazása miatt, amire sok pénzt betett az elmúlt három napban. A pénzpiacon egy fordított fej-váll alakzatból a forint elkezdett gyengülni, jelenleg HUN/EUR 308,85. Matolcsynak sietni kellene az IMF iroda felé és a levélke átadása után szólni kellene a szóvivô Szijjártónak, hogy bejelentheti a lemondását. Amíg ezt leírtam, a forint 309,82 lett. A piac nem viccel. [ 09:35:38] Ez a mai nap mélypont a kormányzati kommunikációban és csak remélni lehet, hogy nem lesz lejjebb. Az állami kiszerelésû hazugságnak egy olyan tömény formájával nézünk szembe, amely nem csak a szemet csípi, de veszélyes a társadalom mentális mûködésére is. Tömeges orvosi ellátásra lenne szükség, mint ezt a fórum több olvasójának véleménye is tanúsítja. A hosszú évekig folytatott elbutítás sajnos igen eredményes volt, nehéz és hosszadalmas lesz a gyógyulás folyamata. A fertôzöttség látható a kormányzathoz közeli médiumok tevékenységében is. Remélem, az egyház, a Battyhány Kör és az Akadémia legalább hallgat ezekben a nehéz napokban, és nem terjesztik, erôsítik az orbitális hazugságokat. [11:00:04] A kormány dedós kommunikációja megerôsíti a gyanút, hogy rövid távon csak egy verbális intervenciónak lehet tekinteni az IMF megkeresését, Orbán a végsôkig ragaszkodik a „szabad kéz” látszanának fenntartásáért és kész ugyan a fordulatra, de azt lassú tempóban szeretné végrehajtani, kerülve a bukás látszatát. Mindez persze jócskán rontja a tárgyalási pozícióját, kénytelen lesz elfogadni minden feltételt, amit elébe raknak. A következô néhány hét hozhat még meglepetéseket a piacokon. [13:25:03] A sztori szerintem röviden annyi, hogy már tavaly tudott volt a költségvetés tervezésénél, hogy a 2010. év nehéz lesz,

de igazán nagy terhet a 2011. év jelent. Az IMF–EU delegációt mindenek elôtt az érdekelte, hogy az új kormány, amelyet erôsen figyelmeztetni kellett az idei 3,8 százalékos hiánycélra, mit tervez a jövô évre. Feltehetô, hogy a tárgyalások felszínre hozták, hogy Matolcsy eredeti koncepciójának elbukása esetén nincs az Orbán-kormánynak másik gazdaságpolitikája. A bankadó és a Simor-ügy csak a magyar fél valódi szándékainak a tesztelését célozta. A bankadót Orbán azután dobta be, hogy Barroso kôbe véste a 3,8-as hiánycélt. Az ugyancsak kôbe vésett 200 milliárdos sarcnak az üzenete lényegében annyi, hogy „nekünk csak akkor van pénzünk, ha elveszünk tôletek”. Vagyis belenyúlunk a bankok külföldi tulajdonosainak a zsebébe. Cserébe megígérjük, hogy a sok bajjal járó devizahiteleket egy eszközkezelô társaság révén az állam átveszi. Egy ilyen tranzakció nem fájna az IMFnek, de az már izgatja, hogy a devizások kimentése után a kormány felpörgetné az inflációt (ehhez kellene Simor helyére más), amivel ugyan leapasztaná a lakossági megtakarításokat, de könnyítene az eladósodott vállalkozásokon. Végeredményben aztán a gazdaság vagy növekszik vagy nem, de a kockázat megjelenik a költségvetésben és az adósság törlesztésében is. Nagy kockázatok és bajok jöhetnek. [NOL Fórum, 2011. november 18.]

Újévi jegyzet, 2012 (Mi történik velünk?) Barátom azt kérdezte tôlem két ünnep között, gondolkodom-e azon, hogy mi történik mostanában velünk? Hát, hogy a csudába ne! – válaszoltam – Szinte csak ezen gondolkodom egyfolytában. Gyártok is magyarázatokat, amelyekkel többnyire elégedetlen vagyok, mert értelmiségi rébuszokban fogalmazom meg a változások lényegét. Miközben tömegeknek kellene értelmesen, egyszerû, világos nyelven elmondani, hogy ha a változások tömegébôl összeállnak a dolgok, akkor itt sok ember a mainál még rosszabb helyzetbe kerül. Mindezt úgy kellene elôadni, hogy azok is felfogják mi is történik velünk, akik a mostani kormányzó erôket hatalomra segítették, akikben még mindig több a hit, mint a kétség, hogy átmeneti nehézségek után majd minden jóra fordul. Ha vázlatot akarnék adni, mond-

31

32

tam a barátomnak, akkor három pontban ragadnám meg a mostani történések lényeget. Dicsô múltba öltözik a csúf jelen! A rezsim visszamenetel a múltba és dohos polcokról választ magának jelképeket, eszméket, szellemi irányzatokat. Mindent elôszed a történelem süllyesztôjébôl, ami az ország modernizációja során háttérbe szorult. Az új identitás patchwork foltjai kurtanemes, falusi kántor, vármegyei íródeák, céhbeli kézmûves, sváb migráns, uradalmi gazdatiszt, rangemelt báró, arisztokrata sarjadék, honmentô vitéz, királypárti tisztviselô és nagygazda ôsök szimbolikus rongyaiból és valaha volt elôjogok, rangok emlékeibôl épül. Az „új ember” ôsmagyar mondákban, ezeréves törvényekben, keresztény rituálékban, a Monarchia hatalmi reprezentációjában, a két háború közötti úri–keresztény világ atyafiságos világában keresi a megragadható értékeket és mintákat. Valóságos cselekvés helyett felveri a temetôk csendjét, halottak élén lovagolva nevez át utcákat, intézményeket, kelt életre régi kitüntetéseket. Paraván mögé rejti Kádár országát és elszegényedô népét. Valóságos kultúrharcot folytat a szabadság, az egyenlôség, a testvériség eszméit megjelenítô értékek, intézmények, személyiségek lerombolása érdekében. Ez a harc súlyos értékveszteségeket okoz, elrekeszti az országot a külvilágtól, értelmét ezért még a kormány hívei is megkérdôjelezik. Mindazon által a kíméletlen „kultúrharc”, a „kultúrfölény” fitogtatása világít rá leginkább a tolerancia és a demokrácia hiányára a kialakuló hatalmi szerkezetben. Akié a törvény, azé az ország! Az új urakat zavarja a jogegyenlôség, a méltányos közteher, a társadalomért viselt felelôsség. Kényszerzubbonynak érzik a köztársaság alkotmányos rendjét, amit elvetnek és a maguk törvényeit erôltetik rá a lakosságra. Felfogásukban elsô a nemzet, az oszthatatlan közösség, amelyre hivatkozva uralkodnak Magyarország és annak polgárai fölött. A jog uralmát felváltják a feljogosított, mindenható vezetôk uralmával, akik a szavazófülkébôl eredeztetik a többletjogaikat. Megbénítják a népszuverenitás intézményeit, a hatalom bástyáit pártlistákra építik. Jogi trükkökkel elônyöket teremtenek maguknak a vállalkozás, a munkáltatás, a közteherviselés, az öröklés és az élet minden területén. Uraknak tekintik magukat, akik javára a köznép adózni és közmunkát végezni köteles. A feudális idôkbôl ismert familiáris rendszerben kötik magukhoz – egyébiránt

minden faji, ideológiai megkülönböztetés nélkül – a kedvezményezett „középosztály” hûséges, buzgó támogatásra kész tagjait, akiket bevonnak a nyilvánosság, a közösségi terek és az intézmények átalakításába. A közhatalomból kirekesztetteket ellenben alattvalói létbe szorítják, akik nem képviselhetik az érdekeiket, érdemi párbeszédet nem folytathatnak, legfeljebb panaszt tehetnek a nemzeti konzultáció és együttmûködés rendszerében. Az új világ urai, miközben a populáris politizálás minden eszközét bevetik, egy új arisztokrácia megteremtésén fáradoznak, egy olyan elit létrehozásán, amelynek legfôbb célja a nép fölötti uralom tartóssá tétele. (Ez az új arisztokrácia ünnepli magát az Operában.) Minden hatalom a Nemzet Urát illeti! A változások abból az igénybôl erednek, hogy a hatalom egy kézben koncentrálódjék és az állami befolyás kiterjedjen az élet minden területére. Noha a kormányzat a hatékonyság, a versenyképesség növelésével indokolja a „gyökeres változásokat”, az új rendszer létrehozását, valójában bénítja a piac, a verseny mûködését, korlátozza a tulajdoni formák egyenrangúságát. Nemzetinek mondott hatalmi célokból fékezi az ország integrálódását az európai és atlanti folyamatokba. Az elmúlt másfél évben a kormányfô fokozatosan felszámolta a törvényhozás, a bíróságok és a média önállóságát, ellenôrzése alá vonta a mûködésüket. Igazgatási és politikai eszközökkel érvényesíti akaratát a munkaügyi kapcsolatok, a társadalombiztosítás, az egyházak, a média és a kulturális élet fô területein. Az ország vezetôit és lakosait a felfokozott várakozásokkal és félelmekkel teli helyzetben egyaránt a remény élteti a hétköznapokban. A hatalom erôs reményeket fûz ahhoz, hogy a változások valóban új rendbe szervezôdnek, értelmet nyernek a kapkodva hozott intézkedések. Az emberek pedig azt remélik, hogy a felforgatott hazában visszaállhat a rend és a népuralom. [Újévi feljegyzés, 2012. január 1.]

Megtévesztés A „megtéveszt” szinonimái egy internetes szótár szerint: ámít, hazudik, csal, blöfföl, becsap, átvág, átver, hazudozik, lódít, szédít, kamuzik, valótlant állít, hantázik, nem mond

33

34

igazat, nagyot mond, füllent, átdob a palánkon, elszédít, cinkelt lapokkal játszik, bundázik, paklizik, simlizik, szélhámoskodik, bolondot csinál, bepaliz, megvezet, lóvá tesz, félrevezet, palira vesz, csôbe húz, átráz, átejt, felültet, beugrat, rászed, áltat, hiteget. Ezeket a szavakat általában kerülik a politikai elemzôk, miközben azon fáradoznak, hogy megmagyarázzák a megtévesztés jegyeit hordozó politikai események, nyilatkozatok, cselekmények igazi jelentését, valódi célját. Egy „megkerülôs csellel” mi is lemondunk a megtévesztés szinonimáinak a használatáról és másfelôl közelítjük meg a kormányfô egyik közismert húzását. Ismert elméleti tétel, hogy egy esemény értelmezése attól függ, hol punktuáljuk a történetet. A kísérletvezetô értékelése szerint az egér többszöri próbálkozás után elsajátította az ismeretet, mivel a rácson keresztül benyújtott mogyorót látva elôbújik és azt elfogyasztja. Az egér viszont ugyanerrôl az eseményrôl azt gondolja, sikerült megtanítani a kísérletvezetôt, hogy mikor adja be neki a mogyorót. Értelmezhetjük úgy a 2012. év elején elôállt tárgyalási helyzetet, hogy az IMF–EU páros arra próbálja „ránevelni” a magyar kormányfôt, hogy ha pénz kell neki, akkor tartsa be a szabályokat és normákat. Ellenben a miniszterelnök azt gondolja, most majd megtanítja az EU–IMF urait, hogy mikor kell nekünk adni a pénzüket. Úgy tûnik, hogy a kormánypártok táborában sokan vannak, akik szerint örüljenek az EU-ban a tôkés urak, hogy beléptünk ebbe a lestrapált klubba, és legyenek elégedettek azzal, ha egyáltalán elfogadjuk (vagy különadókkal elvesszük) a pénzüket, mert az nekünk jár. Ilyen típusú „magyaros” észjárással gyakran találkozunk különféle vásárokon és termékbemutatókon. A hazai gazda jó drágán méri a termékét, de ha ezt szóvá tesszük, könnyedén odavágja: örüljünk, hogy ô egyáltalán eladja és mi megvehetjük a portékáját. Házi használatra „parasztmarketingnek” nevezhetjük ezt a hozzáállást a bizniszhez. A szaklap szerkesztôjének évekkel ezelôtt a Vörösmarty téren, a belvárosi karácsonyi vásárban sikerült elérni, hogy az árusok leszállították a sültkolbász árát, miután a pavilonokban kiosztotta a lapját. Képpel és szöveggel bizonyította, hogy a Luxus Áruház elôtt luxusáron mérik a kolbászt, drágábban mint a népszerû wurstokat Bécsben vagy Hamburgban. A várbeli borfesztiválok és a pálinka kóstolók árai hasonló-

képpen verik a nyugati fesztiválokét. Az agrártárca épületének árkádjai alatt tartott ôstermelôi vásárokat is erôs túlárazás jellemezi. A budapestiek lassan hozzászoknak, hogy a fôvárosi népi vásárok árait a külföldi turisták zsebéhez szabják. Nem a hazai vevôk megtévesztése a cél. Ettôl kap az esemény nemzeti jelleget... Ha a kormány a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások elôtt szimpátia-tüntetést szervez maga mellett, akkor az egér szemszögébôl értékeli hitelkérô pozícióját. Fellármázza Koppány népét, hogy a dühös pogányokra mutogatva követelje, ne pedig kérje a hitel megadását. Egy ilyen lépés minden esetre Róna Péter félelmeit erôsítené, aki szerint Brüszszelben nem biztos, hogy követik az észjárásunkat. Kimondhatják, hogy el kell ereszteni Koppány kezét, az országát pedig ejteni kell. Csak majd ha visszaállítják a kereszténységet (értsd: a jogállamot és az üzleti normákat), akkor kaphatnak pénzt. [Jegyzet, 2012. január]

Lopakodó diktatúra Kolláth György alkotmányjogásznak igaza van! Hogy világos legyen: a választási bojkott egy politikai deklaráció, ami révén a társadalom többsége kifejezi, hogy Orbán rendszere nem demokratikus, mivel szavazócédulákkal nem váltható le. A nem demokratikus rendszer ellen nem demokratikus eszközökkel kell harcolni (erôszakos úton lehet csak elkergetni). A bojkott a jelenleg érvényes demokratikus játékszabályok végét jelentené és nyitánya lenne egy új ellenzéki politikának. Ennek a lényege, hogy a demokraták a fülkeforradalmárok ellen 1) a parlament helyett az utcán 2) demokratikus vita helyett bunkóval (nyers erôvel) lépnek fel. A bojkott felvetése éppenséggel nem a tehetetlenség és ijedtség jele, hanem nyílt hadüzenet. Mindenek elôtt a kormánynak, de az „elfásult, közömbös” társadalomnak is. Mindenkinek látni kell, hogy mi a tét. Hiába készít az ellenzék jó programokat, hiába képez alternatívát, ha a torz, csaló választási rendszerben nincs lehetôsége kormányra jutni! Nulla az esélye annak is, hogy a következô hónapokban egy tömegtámogatással rendelkezô új párt elôlép a semmibôl.

35

Sôt! Ahogy torzul a választási rendszer, a politikai piacra való belépés egyre nagyobb kockázatot és költséget jelent! Fontos: a bojkott nem azt jelenti, hogy Orbánék kapnak újabb négy évet, hanem azt, hogy a legitim idôszaknak vége, a 2014. évi választás után bármikor erôvel elkergethetôk. Ha ôszintén hiszünk abban, hogy Orbán négy éves országlása után maradnak még demokraták. [NOL Fórum, 2012. szeptember 08.]

Elég furcsa, de egyre jobban látható fejleménye az elmúlt negyedszázadnak, hogy amíg a baloldal következetesen ragaszkodik a ’70–80-as években megindult demokratizálási folyamatokhoz, amelyek az EU-csatlakozás jogállami harmonizációjában konkrét formát nyertek, addig a demokrácia lobogóját egykor kibontó jobboldal szépen visszamasírozik a feudalizmus és a kapitalizmus határmezsgyéjén egyensúlyozó tekintélyuralom sáncai mögé. Kicsit zavarja a képet, hogy a magát jobb- és baloldalinak nevezô tábor egyaránt Kádár köpönyegébôl bújt elô és az EU-támogatások, a közpénzek lenyúlása lett az a terep, amely versengésre készteti ôket. Noha az egyik oldal Brüsszelt, a másik Moszkvát tekinti befutási célnak. A magyar politika fókuszából kicsúszott a közjó, a társadalmi szolidaritás és az ország szolgálata. A nemzet kettéhasadt a közjavak megteremtôire és fosztogatóira. A demokrácia nem jelent többet, mint a fosztogatók relatív többségét a választási procedurák során. (A narancsos pártnemzet mai választási rendszerében ehhez a szavazatok kb. 34 százaléka elég a relatív többséghez.) A diktatúra felé tett lépések a zsákmányszerzés legalizálását szolgálják. Udvari játék a Fejedelem és az adományos fôurak között. 36

[NOL Fórum, 2015. május 31.]

(A család diktátora) A magyar szavazópolgár közelrôl nem ismeri azt a brüsszeli adminisztrációt, amely ítéletet mond a tagországok politikai rezsimjeirôl. Tetszik, nem tetszik, nem Magyarország fújja ott a passzátot. A magyarországi illiberális demokrácia és a kormányfô kommunikációja idegenkedést, megvetést, lenézést vált ki ebben a közegben. Amit alkalmilag a Tavares-jelentésben és egy „diktátor” kiszólásban hoztak nyilvánosságra. A hazai ellenzék abban téved, hogy vigyázó szemû nagynéninek nézi az Európai Uniót, aki mindig rendet tesz a családban. Ezzel szemben arról van szó,

hogy az EU egy állam nélküli közös piac, amelynek az intézményei mindenek elôtt a közös gazdasági tér mûködését szervezik és koordinálják. Magyarország tekintetében alig számít, hogy Orbán milyen pávatáncot lejt, annál inkább fontos, hogy milyen gazdasági szerzôdéseket köt a multikkal vagy az oroszokkal. Ezek a szerzôdések azonban titkosak (mert piszkosak), ezért a lényeg megismerése helyett kénytelenek vagyunk a világlapok és az európai közvélemény megnyilvánulásaiból azt a következtetést levonni, hogy a miniszterelnök brüsszeli fellépései a népszínmûvek hazai kedvelôinek szólnak. [Jegyzet, 2015. december]

Bölcs politikai elemzônk, ha jól értem, azt mondja, hogy a kormányzat által uralt intézményrendszer olyan labirintus, amelyben eltéved és elhal minden ellenzéki szándék és törekvés. Nem lenne egyszerûbb úgy fogalmazni, hogy a demokratikus politikai versengés szempontjából a nemzeti együttmûködés rendszere kimeríti a diktatúra ismérveit? Az ellenzéknek ehhez kell szabni az eszközeit, ennek tudatában kell a programját és társadalmi kapcsolatait kialakítani. Nem a szólásszabadság állapota és nem is a hatalom megosztása vagy az erôszakszervek fellépése, hanem a politikai pártok versenyfeltételeinek az eltorzítása okozza a demokratikus játékszabályokhoz ragaszkodó ellenzék bénaságát. Kitörési pont a radikalizálódás lehet, de ennek feltétele a társadalom felhatalmazása az ellenállásra. A kialakult helyzetben a média dolga nem az, hogy naponta sajnálkozzon az ellenzék tehetetlenségén, hanem az, hogy naponta felhívja a figyelmet, miként lehetetleníti el a kormány az ellenzéket: a parlamentben, a nyilvánosság fórumain, az igazságszolgáltatás darálójában, az utcán és a magánélet színterein. [NOL Fórum, 2016. augusztus 23.]

Ideiglenes alkotmány (Félrelépô partner) Liberális alkotmányjogászok (Halmai Gábor, egykori fônöke, Sólyom László és sokan mások) a kezdetektôl egyetértettek a jobboldallal (Antalékkal, késôbb

37

38

a helyükre nyomult Orbánékkal) abban, hogy a szocialistákat (baloldalt) ki kell szorítani az ország alkotmányos életébôl. Nem szabad, hogy az utódpárt szerepet kapjon egy végleges alkotmány elfogadásában. Ez volt a háttere, hogy 1989-ben ideiglenes alkotmányt szavaztak meg, holott véglegest is lehetett volna, ha megerôsítik egy népszavazással. Az eredeti szándékot fenntartva, a liberálisok késôbb is összejátszottak a Fidesszel, Sólyom Lászlót köztársasági elnöki pozícióba segítették Szili Katalin és az MSZP ellenében. A „félrelépô” koalíciós partner késôbb értelmiségi attakkal és parlamenti akciókkal megakadályozta, hogy a korm ányon lévô szocialisták komoly kísérletet tegyenek végleges alkotmány elfogadására. 2004-ben tudományos tanácskozáson szerelték le a MSZP kezdeményezését és a „láthatatlan alkotmány” koncepcióval altatták az ügyet. Hogy miért nem lett végleges alkotmány már Horn Gyula kormánya idején, azt maga Halmai mondta el 2004-ben: „Az új alkotmány koncepciója 1996 nyarán azért nem kapta meg a parlamenti plénum elôtt a kétharmados többséget, mert az MSZP egy része nem támogatta.... a párt baloldali szárnya azért hiusította meg a koncepció jóváhagyását, mert az nem tartalmazta a szociális államiság deklarációját és az érdekegyeztetés mechanizmusát.” Tetszenek érteni? A jobboldallal összekacsintó liberálisok egy olyan alkotmányt lettek volna hajlandók véglegesíteni, amelyben nincsenek garanciák a szociális intézmények mûködésére, a szerzett juttatásokra és nem biztosítja a tôke és a munka alkumechanizmusát (kivégzi a szakszervezeteket). A kétharmados többséghez jutott Fidesz letett az ország végleges alkotmányának megalkotásáról. A 2011. április 18-án elfogadott, nevében is csak a jogszabályi hierarchiára utaló Alaptörvény tartalmilag eleget tesz bizonyos liberális igényeknek, de az egykori elvbarátok megkérdezése és várt jutalmazása elmaradt. Halmai Gábor késôi mea culpája, szakállának tépkedése nem változtat a tényeken, a liberális urak ostobák voltak, elbuktak a vizsgán. A történelem azzal kárpótolja ôket, hogy külföldi zsoldban írhatják a „ki.aszott jó” könyveket. Sólyom László köztársasági elnökké választásánál a liberálisoknak asszisztáló Gyurcsány Ferenc is megkapta a sorstól a maga jutalmát. A Fidesz által akkor elkaszált Szili Katalint egy félmozdulattal Orbán a hóna alá kapta és sikerrel alkalmazza egykori elvtársai lejáratására.

Számûzött Károlyi (Orbán és Károlyi) Egy márciusi napon reggelre eltûnt a Károlyi-szobor a Kossuth térrôl. Állítólag Siófokra számûzik a grófot. Orbán Viktor valamit mondani akar a volt köztársasági elnök szobrának félreállításával. De mit? Mi az üzenet és kinek szól? Midôn Károlyira a történelem fôszerepet osztott, három dolgot akart: békét, demokráciát és függetlenséget. 1918. októberének végnapjaiban a béke különbékét jelentett, elfordulást a német szövetségesektôl és az antant jóindulatának elnyerését a Duna mentén élô népek számára, az ország integritásának megôrzése érdekében. Vajon Orbán hezitálása Anglia és Németország között a stabilitási paktum elfogadásának hajnali óráján, mennyiben állítható párhuzamba Károlyi útkeresésével? Mit üzen ebben az összefüggésben a szobor eltávolítása a Duna partjáról? 1918 ôszén a demokrácia az általános és titkos választójog, a gyülekezési és egyesülési szabadság, a sajtószabadság kiterjesztését jelentette. Vajon Orbán „babrálása” a választási rendszer, a média és a szakszervezetek mûködésének szabályozása (korlátozása) körül, hogyan vethetô össze az ôszirózsás forradalom fô irányával? Mit üzen a demokratikus jogokat kiterjesztô Károlyi eltávolítása az Országház mellôl? 1918 végén a függetlenség az 1848-as eszmék megvalósítását, a darabjaira hullott Monarchia kereteibôl való kilépést, a hatalmát vesztett Habsburg-háztól való megszabadulást jelentette a köztársaság megteremtése által. Vajon Orbán törekvése a köztársaság nevének, intézményeinek és értékeinek leépítésére, milyen módon reflektál a magyar függetlenségi mozgalmak politikai örökségére, Kossuthtól az elsô magyar köztársaságot megteremtô arisztokraták, polgárok és munkások széles táboráig? Mit üzen a független Magyar Köztársaság elsô elnöke szobrának kiebrudalása a Kossuth térrôl? Károlyi vesztes háború után lett az ország elsô embere, a békére, szabadságra és méltányos vagyonmegosztásra vágyó tömegek akaratából. Miután a békekötés lehetôsége nem adatott meg számára, elbukott. Maradandó alkotása azonban, hogy teret nyitott a háború poklában felerôsödött hazafias és szociális törekvéseknek. A két irányzat képvise-

39

40

lôi közül azok, akik egyik ideát a másik rovására kívánták megvalósítani, az idôk folyamán már többször tették meg bûnbaknak Károlyit. Bûnbakokra napjainkban is erôs az igény, a szobordöntés szimbolikus cselekménye mögött azonban más szándékok is meghúzódhatnak. Egyesek szerint a politikai baloldal megalázása a cél. Lehet ebben is valami, de inkább másról van szó. A hazai jobboldal politikai kulisszáit figyelve, mintha Károlyival az volna a legfôbb baj, hogy a modernizálás jegyében félretolta a királyság intézményét. Nem lehet nem észrevenni, hogy Orbán a köztársaság épületében óvatosan, de határozottan elhelyezi a királyság építôköveit. Az átépítés szándékát határozottan jelzi a Szent Korona-tan beépítése az új alaptörvénybe. Az alkotmány értelmezésének kitágításán túl ezzel formát nyernek bizonyos történelmi és hatalmi aspirációk is. A Szent Korona-tan korridort jelent a magyar föld tulajdonának, a magyar állam kiterjedésének és a fôhatalom gyakorlásának aktualitásokkal terhelt újraértelmezéséhez. Végcélt olyan politikai törekvésekhez, amelyek nem idegenek Orbántól, a politikai retorikájában beazonosíthatók a nagyobb tévedés veszélye nélkül. Korábban a királyi korona elhelyezése az Országházban, úsztatása a Dunán, és megannyi hivatkozás hatására a közvélemény már Orbán fejére helyezte a történelmi fejdíszt. Mindez inkább csak humor forrása volt eddig. Károlyi szobrának eltávolítása most azt üzenheti, hogy a népi képzelet nem is áll olyan távol a valóságtól. De mit szólna ehhez a téren (egyelôre) maradó Rákóczi és Kossuth? Vagy a tér körül állók: Nagyatádi Szabó István, Kovács Béla és Nagy Imre? Ha a két személyiséget összevetjük, Orbán egyelôre csak tévedéseiben éri föl Károlyit. Az egykori Bibó-kollégista a dicsô Európa, a Nyugat hanyatlásáról és végzetes meggyengülésérôl szóló jövendölésekhez igazítja politikai stratégiáját. A szabad ég alatt kívánja berendezni szálláshelyét, félve attól, hogy népére rászakad a tetô. Károlyi pedig – ifjú Andrássy Gyula (politikai ellenfele és felesége nevelôapja) szerint – arra a feltételezésre építette politikáját, hogy a világháború után kitörô forradalmak rajzolják meg a kontinens térképét. Mindkét feltevésben van (volt) némi igazság. Még több tévedés. A hajdani ifjúkommunistának nincs mit szemére vetni a vörös grófnak. [Jegyzet, 2012. április]

Plagizált történet (Schmitt Pál) Az egykori sportvezetôbôl lett köztársasági elnök 2012. április 2-án lemondott. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Pálinkás József az eset után adott nyilatkozatában nem sok menekülô utat engedett a Fidesz maszatoló embereinek. Szavai bepillantást engedtek a Fidesz belsô világába. A kormánypárt értelmiségi elitje, az MTA elnöke, a SOTE rektora, Freund professzor és sokan mások a HVG elsô közlésébôl világosan látták, hogy Schmitt Pál menthetetlen a köztársasági elnöki pozícióban. A kiválasztásánál elkövetett hibát gyorsan és ôszinte belátással korrigálni kell. Minden további mellébeszélés, idôhúzás csak árt. Az említett tudósok mind közel állnak Orbán Viktorhoz, nyilván jelezték a miniszterelnöknek, hogy Schmitt tarthatatlan, az elnöki poszton a korrekció elkerülhetetlen. Ehhez képest eltelt közel három hónap, nagy sár kenôdött a kormányzó pártokra, mikorra a kormányfô képes volt döntést hozni. Az eset világosan mutatja, hogy Orbán autokrata rendszere mennyire sérülékeny, korrekcióra képtelen, hibát hibára halmoz. A kormányzati standard valahol a ’80-as évek szintjén mozog. Orbán kezdetben mindent az elôdeire fogott, aztán mindent átszervezett, következhet a harmadik boríték... Az egykori tôrvívó sportvezetôként és -diplomataként kivételes státuszban volt. Átléphetett határokat és át is lépett. Tényleges munkája lényegében abban merült ki, hogy a pálya szélérôl befolyásolja a pályán születô eredményt (teljesítményt). A csalástechnikák nagydoktorának szolgálataira igényt tartott minden rezsim. Ha Orbán nem csak alulnézetbôl ismerte és csodálta volna ezt a világot, nem jelöli Schmittet egy erkölcsi autoritást feltételezô posztra, mivel nagy kockázatot rejtett torzult személyisége. Megengedem, hogy felmérte a kockázatot, csak éppen ilyen csalás-specialistára volt szüksége. Schmitt kivételesen pofátlan mértékû csalást követett el, mikor a beadott dolgozatának 95%-át mástól kölcsönözte. Lehet turkálni régi doktorik között, de ilyen durva, arcpirító plágiumot talán senki más nem csinált. Az ôrült ollózást vélhetôen akkori munkatársai követték el, akik tudták, hogy Palinál semmi sem számít. Schmitt régi emberei sem voltak különbek a mostani tanácsadóinál. Sportot csináltak abból, hogy hülyére vesznek másokat.

41

Plusz megjegyzés: a sport és a tudomány a két legnagyobb presztizst adó terület nálunk. Schmitt ennek tudatában, a kétféle elôny összekapcsolása szándékával csinált doktorit és használta a címet. Erkölcsi és anyagi haszonszerzési céllal. Lesznek még követôi. Schmitt Pálra az elmúlt évtizedekben sok ember rátapadt, hiszen mindig fényben repdesett. Sportmenedzserek, tesitanárok, vállalkozók, akik a NOB elnöke nevében minden ajtón bejutottak. Plagi bá' egy valódi árnyékhatalom kulcsfigurája volt, intellektus dolgában gyenge, de kapcsolataiban erôs. Munkatársainak sok piszkos kis ügyletet kellett elboronálni, pénzt gyûjteni, elosztani, embereket összehozni, lenyomni és felemelni. Tekintélyes pártolók és politikus dru kkerek kívánsága szerint. Elgondolkodtató, hogy szinte minden sportágnak van „keresztapja” a politikusok közül. Amikor Schmitt elnök lett, többen is beajánlották hozzá az emberüket. A sajtó is cikkezett a rokongyerekekrôl, akik hibás anyagokat adtak ki. A közigazgatás leromlása a Sándor palotában is megtörtént. A szakdolgozat ügyének k i robbantása lehetett egy sértett régi munkatárs (»szerzô«) betartása is. Elég volt tippet adni a HVG-nek, a többi rutinmunka volt. A plágium könnyen bizonyítható (bûncselekmény is), ezért alkalmas a buktatásra. A média csak tette a dolgát. Hiába erôlködött volna az ellenzék korrupcióval vagy nôügyekkel, Magyarországon abba nem lehet belebukni.

42

(A doktori védés "B" változata) Bizottság: Schmitt úr, nagyon szépen bekötette a dolgozatát. Gratulálunk. Schmitt: Remélem, nem okoz gondot, hogy a munkatársam az értekezésbôl csak 15 oldalt tudott megírni, a többit Georgiev és Heinemann kollégák írták, de tekintsük törzsanyagnak. Bizottság: Ha nem mondja, észre sem vesszük. Schmitt: Kérem, én becsületes ember vagyok. Bizottság: Ne szerénykedjen, Ön egy bajnok és a hazafias kötelességét teljesíti. Mi vagyunk megtisztelve, hogy summa cum laude értékelhetjük a munkáját. Pardon: a kollégái munkáját. Schmitt: Nem lesz ebbôl baj? Bizottság: Semmi baj nem lesz, amíg megbecsüli a mun-

katársát és bennünket is. Továbbá Heinemann és Georgiev sporikkal kerülje a tudományos vitákat. Schmitt: Hát, így már elfogadom a doktori címet. Bizottság: Adunk még egy jó tanácsot! Ne hagyja, hogy a felesége köztársasági elnököt csináljon magából... Schmitt: Örülök, hogy Önöket átjárta az olimpiai eszme. Tudják, nem az eredmény, hanem a részvétel a fontos. Megérdemelnek egy fair play díjat. Majd kölcsönadom az enyémet, nekem Orbán úr mellett úgy sincs rá szükségem. [NOL Fórum, 2012. április 08.]

Márfi érsek Kedves Szerkesztô Úr! Szíves figyelmedbe ajánlom David Baer és Márfi Gyula püspök úr közötti affért. Mindkét levél, amelyet vélhetôen több kéz segített fogalmazni, érdekes következtetések levonására alkalmas, még inkább a leveleket közlô fórumokon megjelenô olvasói vélemények. Nekem úgy tûnik, hogy a hitélet környékén kell keresni Orbán Nyugat- és EU-ellenes stratégiájának és támogatásának szociálpszichológiai magyarázatát. Mintha a Sátán fogságába esett Nyugat megmentésére hivatott kereszteslovagok szerepét aggatnák magukra a békemenet angyalai. S mint tudjuk, hit ellen nem sokat ér a ráció. Orbán Viktor most közzétett január 6-i levele is világosan mutatja, hogy a miniszterelnök csak egy színlelt visszavonulást hajtott végre, keményen nyilaz visszafelé. A szabadságharc – az isteni színjáték és a józan ész trónfosztása – folytatódik. Válasz: Ezt a levelet biztos, hogy nem Márfi Gyula írta. Kispapom volt nyôgéri káplán korában – részben neki köszönhetem, hogy apám szándéka ellenére nem lettem pap – mégsem tudok ennyi tájékozottságot és „karakánságot” feltételezni róla. (Kizárt, hogy önszántából bármi mellett elkötelezôdjék.) Rendszerváltáskor püspöki titkár volt Szombathelyen, még én próbáltam a figyelmét ráirányítani arra, hogy az egyháza is felelôs lesz, ha a külföldrôl hazatérô szarházik csinálnak kereszténydemokrata pártot. (A családomon keresztül volt némi rálátásom a folyamatokra: az itthoni szervezkedôket simán pályaszélre állították.) Mellesleg elolvastam a lelkigyakorlatok

43

vezetésérôl írott könyvét és eszmefuttatásait – ahhoz képest ez a levél irányultságától függetlenül is doktori értekezés. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2012. február]

44

A David Baer–Márfi Gyula levélváltás kontextusa, fôként a leveleket közlô portálokon megjelent vélemények láttatni engedik a jobboldalon eluralkodott vakhitet, amely képes a valóságtól teljesen elvonatkoztatni és Igének tekinteni Orbán kinyilatkoztatásait. Ezen a szellemi tájon a Nyugat válságát a Sátán okozza. Minket szerencsére megvilágosított az Úr, imáinkkal megmentjük a tévelygôket. Krisztus zászlai alatt Brüsszel falai alá vonulunk és keresztes háborúban legyôzzük az ellenünk vétkezôket. Ezen a fórumon is százával találhatók bejegyzések a hit harcosaitól, akik templomi áldással, mint keresztes lovagok küzdenek az ördög itteni seregével. Kérdezem, hogy e hit ellenében mennyit ér a ráció, mit számítanak a tények, a tapasztalatok? Semmit, hisz elrendeltetett a Jók gyôzelme és méltó jutalomra is számíthatnak. Bizony mondom Néktek, hogy az egész felvilágosodás eszmekörét megingatta nálunk a miszticizmus, okkultizmus, sarlatánság sok éve tartó gátlástalan terjesztése. A modern hittérítôk által gerjesztett irracionális szélhámosságok gyümölcse mára beérett. Az oltár és a trón szövetséget kötött, politikai harcokra mozgósít a magas klérus, csasztuskák íródnak bibliai szövegekbôl és erkölcsi pofonokat osztogat a kegyosztó kéz. A Magyar Köztársaság helyét átvette az Apostoli Magyarország. Márfi Gyula veszprémi érsek és reverendás társai a reájuk háruló kegyet megszolgálják az ország fôkegyurának, Orbán Viktornak. A katolikus egyház jó stratégiai érzékkel 1989 után távol tartotta magát a politikától. Akadt persze néhány kispap, aki nem tudott lakatot tenni a szájára, különösen kampányok idején. A püspöki kar azonban tartotta az irányt. Most a Márfi-levél, amelyet bizonyára több pásztorbotot tartó kéz í rt, határozottan jelzi, hogy az egyház stratégiát váltott. Régi, feudális énjét vette elô, megpróbálja magát minél mélyebben befészkelni a hatalom, az állam sáncai mögé. Mind nagyobb falatokat nyel le az állami intézményekbôl és a támogatásokból. A közterhekbôl való részesedés nélkül. Jó lenne, ha a politikai hatalom bûvöletébe került (egykor) fiatal demokraták rájönnének, hogy tévútra lavírozzák Magyarországot, ha az állam és egyház között lebontják az elválasztó

falakat. A liberális korban szerzett sebek nem gyógyíthatók ultrakonzervatív borogatással. [NOL Fórum, 2012. március]

Politikai eklektika A Fidesz olyan jelensége a magyar politikai életnek, amely nem nagyon illik bele tiszta sémákba. Vezérkara kommunista elitképzôben nevelt, nyugati szellemi étrend-kiegészítôkkel táplált, titkosszolgálati ernyôvel védett, urizálásra hajlamos, zsírosparaszt gesztusokhoz vonzódó, háborús szótárt használó, martalóc regulák szerint mûködô, dologkerülô társaság. A politikát megélhetési és vagyonszerzési szempontok szerint alakító fideszes mag (káderpárt) számára a gyôzelem elengedhetetlen feltétele a létezésnek. Gyôzni pedig csak harcban lehet: a céljaik érdekében dodzsem-politikát folytatnak, ütközni akarnak ellenfeleikkel és nem elôre haladni velük együtt. A csapat és vezére kockázatokat és konfliktusokat vállalva, eszközökben nem válogatva foglalja el a hatalmi mezôt, amely az anyagi elônyökért folytatott harc legfôbb terepe. Nehéz ezt a tevékenységet társadalmi dimenziók (nemzet, haza, közjó) szempontjából elemezni, mivel a magasabb szintû érdekek reprezentációja a Párt haszonszerzô mûveleteinek paravánja, a nyers érdekek eltakarását szolgálja. A Fidesz eklektikus világa kifejezôdik abban is, hogy a párt különösen vonzódik az a XIX. század második felének, az eklektika virágkorának nemzeti ikonjaihoz. [NOL Fórum, 2012. november 12.]

45

(A pávatánc bajnoka) A Fidesz eklektikus világát kitölti Orbán Viktor személyisége és politikai eszköztára. A pártelnök 1989-ben a gyökereirôl azt mondta, hogy családja sem munkás, sem paraszt, sem polgár nem volt. Identitása nem köti egyetlen társadalmi csoporthoz sem. Nyitottsága kompatibilis a pártja törekvésivel. Az eredetileg plebejus-liberális Fidesz több konzervatív párt szavazóit terelte a táborába és keresztény fiókpártot is mûködtet. Szervezeti méreteit tekintve inkább káderpárti alakulat, de társadalmi beágyazódásának megfelelôen néppártként viselkedik. Mint politikai szervezetnek pontosan beazonosítható, állandó társadalmi bázi-

sa lényegében nincs, ellenben tömegei vannak. Hízeleg a hazai tôkéseknek, vállalkozóknak, ugyanakkor csábítja a tôkének kiszolgáltatott munkavállalókat és prolikat is. Bûvöli a jómódú polgárokat és ajnározza az általuk lenézett feltörekvô csoportokat. Egyik nap hideget fúj, a másikon meleget, a retorika hol Rákosira emlékeztet, hol Horthyra hajaz. A struktúrákban pedig megkísérli visszalopni a Kádár-rendszert, amelynek hatalmi monopóliuma és biztonságos világa után észrevehetôen sóvárog. A pártelnök Nyugat felôl érkezett a politikába, de idônként a Kelet felé szóló menetjegyét lobogtatja. Szeret aládúcolt vidéki kúriákban gótikus tornyokról és nagy arénákról álmodni. Szerényen hallgat arról, hogy falusi család fiából újgazdag budai polgár lett. A tárgyalótermek tükrében a miniszterelnöki szakma cselszövésekben jártas mesterének, a pávatánc örökös bajnokának látja magát. Arcát és gesztusait a bulvármédia igényei szerint cserélgeti. A szónoki pulpituson általában papírról beszél, mert maga sem tudja követni gyakran változó álláspontját. Sokkal többet szeretne mondani a világról, mint amennyit ért belôle. Plurális társadalomban az ilyen eklektikus politikai szerepformálás instabillá teszi a személyiséget. Orbán vélhetôen ezért mind inkább idegen közegnek érzi a képviseleti demokráciát. Akkor van elemében, ha csak ideiglenesen is, a Vezér, a Fejedelem, a Király jelmezébe bújhat. [Jegyzet, 2014 tél]

46

(Füllentési technikák) A miniszterelnök kommunikációjában alkalmazott füllentési, csúsztatási technikák részben a kulturális örökséghez tartoznak, részben tanult készségek. A fórumokon „hazugságnak” nevezett szövegekben könynyen felismerhetôk az alábbi jegyek. 1) A köznapi tapasztalattal ellentétes állítás közismert tényrôl, történésrôl. („Éppen az ellenkezôje igaz…") 2) Adott dolgok átnevezése, majd annak „hüvelyére” egy kritikai érv rendszer ráhúzása. („Úgy van, csak nem igaz…) 3) Adott fogalom, jelenség tagadása, ellentétes értelmezése. („Olyan nincs, de ha volna…") 4) Korábbi célok, törekvések „átcsomagolása", majd a régi sztori elengedése. („A karaván halad…”) 5) Lényeges elemek elmaszatolása, lényegtelenek felnagyítása. („Nincs annak már jelentôsége…")

6) Hamis állítás, szándékos hazudozás. („Ne azt figyeljék, amit mondok…") 7) Terelés, mellébeszélés, visszatámadás. („Nem állította senki…") 8) Jóhiszemûségre hivatkozás, mások vádolása rosszhiszemûséggel. („Okkal feltételeztük…”) 9) Visszamenôleges kitaláció, igazolás. („Már akkor is tudtuk…") 10) Az ellenfél állítására való hivatkozás, kifordított érvelés. („Igaz, de nem úgy…”) (Összetartozás) A törzsi szertartások környékén kell keresgélni a Fidesz pártelnöke alkalmi kinyilatkozásainak „értelmét”, pontosabban értelmezési keretét. Ha a két politikai oldal viszonylatában akarjuk meghatározni az észlelt jelenségeket, akkor azt mondhatjuk, hogy az ellenzék jellemzôje az Összefogás, a kormánypártoké pedig az Összetartozás. Az egyik részek összessége, a másik valami egész. Az egyik kézimunkával összecsomagolt, a másik silóban összeérlelt termék. A fideszes közösségben a szertartások az összetartozás állandóan visszatérô megerôsítését, megszentelését, kinyilvánítását jelentik. Az évértékelô olyan mint a egy keresztény szertartás, szimbolikus megfeszítéssel és feltámadással. A schmittpálok feltámadásával. A szónok csak utal rá, hogy a fontos dolgokat még a misére jövet, a templom ajtajánál, a sekrestyében megbeszélték, azok közös titkok, mindazok ismerik, akiknek ismerni kell, rájuk kér áldást az oltár elôtt. Áldás pedig csak azokon lesz, akik összetartanak. És ezen a ponton a szónoklat önmagába záródik. Külsô szemlélô számára értelmetlen. [NOL Fórum, 2014. február]

47

(Karakterjegyek) I. Két területen ajánlotta fel szolgálatait a korábbi bukás után visszatért kormányfô 2010 tavaszán a szociál-liberális kormánytól elforduló magyar választóknak: 1) A gazdaság felpörgetésével és a közpénzek lopkodásának beszüntetésével csökkenti az állami, önkormányzati és lakossági hitelterheket, megszorítások nélkül megállítja az eladósodást. 2) Elônyökhöz juttatja a „nemzeti elkötelezettségû” társadalmi csoportokat és piaci szereplôket. A két ajánlathoz hozzágondolta saját ambícióját: a személyi- és párthatalom kiépítését.

II. Négy eszközhöz nyúlt, miután az államadósságot növelni nem lehetett: 1) Pénzpiaci hitelfelvétel 2) Közterhek, különadók növelése 3) Belsô források és szociális ellátások átrendezése 4) Államosítás. III. Alkalmazott hatalmi technikák: a közjogi rendszer átalakítása, frakció kormányzás, nemzeti és forradalmi retorika, a médiatér elfoglalása, érdekképviseletek kiiktatása, a közélet kriminalizálása. IV. A politizálás új karakterjegyei: hatalmi arrogancia (kétharmad fétise), jogalkotási dömping, európai normaszegés (Koppány lázadása), populista hazugságok (sikerpropaganda), társadalmi konzultáció (levelezés). V. Korlátok Orbán politikájának útjában: 1) a szövetséges környezet (Brüsszel és Washington) 2) a pénzpiacok, hitelminôsítôk (forint árfolyam, országkockázat) 3) az MNB függetlenségének védelme az EKB által 4) a javaikban és jogaikban sértett társadalmi csoportok tiltakozása 5) az ellenzéki politikai erôk (parlamenti ellenzék, média) VI. Orbán Viktor nem tudta teljesíteni a vállalásait: öt év alatt az életszínvonal nem nôtt, a „nemzeti oldal” privilégiumait az ország nem legitimálta. A társadalmi leszakadás, az egészségügy, az oktatás, a versenyképesség alakulása terén a tények nem igazolják Orbán kormányzásának eredményességét. Az erôteljes sikerpropaganda sem tudja eltakarni a kudarcokat. [Jegyzet, 2015 tavasz]

48

Brüsszeli harcok Orbán Viktor a Brüsszellel kialakított konfliktusos helyzetben megpróbál jogászkodni, paragrafusok mentén az igazát keresni, illetve bizonyítani az ártatlanságát. Közben a taktikai lépéseken túl elképesztô „sztorikat” szállít a kritikusai számára. Nyugati szemmel képtelen esetek fordultak elô az utóbbi idôkben: nagykövetek sajtóleveleznek, a miniszterelnök nem fogadja egy világcég képviselôjét, más bíróságra

terelik a politikai szempontból kényes Hagyó-ügyet, sajtótámadást indítanak a magyar EU-biztos ellen. Ez utóbbival két baj is van. 1) Andor László nem tud védekezni, mert nem állíthatja hogy a hazája mellett lobbizott (finoman utalt rá: tett azért, hogy a szankció harmada legyen a lehetségesnek). 2) Andor elôtt negligálták Baka András fôbírót, aki korábban EU-s emberünk volt. Ezek a jószándék minimumát sem mutató lépések az Uniótól való távolodásunkat jelzik. Az EU-biztos „szívatása” azért sem szerencsés, mert könnyen átélhetôvé teszi Orbán módszereit a velünk foglalkozó EU biztosok és tisztviselôk körében. A Magyarországról érkezô hírek rendre megerôsítik, hogy furcsa demokrácia van divatban a Duna mentén. [NOL Fórum, 2012. február 24.]

(Nincs más út) Tíz évvel ezelôtt, 2003. április 12-én az Európai Unióhoz való csatlakozása ügyében megtartott népszavazáson azokkal a választópolgárok együtt mondtam igent, akik 83,76%-os arányban támogatták a belépést. Engedve a körülmények kényszerének, bár láttam, hogy Európa már nem az, ami felé 1989 óta a rendszerváltók terelték a polgárokat. Nem emlékszem, hogy Orbán, aki akkor már másfél évtizede játszott politikai szerepet, egyetlen szóval is ellenezte volna a csatlakozást. Sôt, 1998–2002. között a kormánya élén, az EU követelményei szerint, keményen harmonizálta a magyar jogrendet és intézményrendszert. Mondhatom: lehülyézte azokat, akik óvatosságra intették a politikai elitet. Ha akkor nem tudott alternatívát kínálni, akkor most a „keleti nyitás” szlogenjével ne keltse azt a látszatot, mintha lenne más út az ország számára. Csupán azért, hogy a hatalma érdekében – átmenetileg vagy véglegesen – elvethesse a politikai váltógazdálkodás, a jogállam és a piaci verseny Brüsszel által képviselt normáit. Magyarország számára a kisebb problémát az EU közösségével szembeni kisszerû „szabadságharc” jelenti. A valódi gondot az okozza, hogy Orbán rendszerének kiépülô alternatív jogrendje, gazdasága és társadalma fenntarthatatlan, a káosz és széthullás elôszobája. Zsákutca. Bukásra ítélt kísérlet. Ha a magyarság józan része nem áll a sarkára, akkor a brüsszeli adminisztráció és a piac által ez a „szabadságharc” leveretik, a Bach korszak keserves évei jönnek. [Jegyzet, 2013. március 15.]

49

Úgy tûnik, hogy Magyarország miniszterelnöke az EU-ellenes projektre tette fel politikai jövôjét. Az egydimenziós migráns politikára épülô népszavazással akarja megerôsíteni a táborát. Orbán Viktor stratégiája sok kockázatot rejt. Ha csak a belsô viszonyokat nézzük, az EU-ból való kilépés számos társadalmi csoport számára nem opció: a szabad munkavállalás, utazás, tôkebefektetés, a külföldi képzés lehetôsége, aztán a multik munkahelyei, a külpiacok lehetôségei, a határon túliakkal való kapcsolat, mind olyan tényezô, ami sok embernek húsbavágó kérdés. Miközben egyre többen látják, hogy Orbán és köre csak úgy tudja hosszabb idôre tartósítani a hatalmát és élvezni a megszerzett vagyonokat, ha függetleníti magát Brüsszeltôl. Mára ugyanis egyedül az EU intézményei, a Szerzôdés jelenti Orbán hatalmának egyetlen fékét és ellensúlyát. Vélhetôen arra spekulál, hogy a 2018-as parlamenti választás burkoltan a szuverenitásról, ténylegesen kilépésrôl szóljon, akkor nyerhet még idôt. A liberális (és konzervatív) elemzôk tévednek, mikor azt állítják, hogy a támogatások miatt a miniszterelnöknek nincs szándéka kilépni az európai integrációból. Meggyôzôdésem, hogy a támogatások elvesztése és az életszínvonal visszacsúszása nem akadályozza meg ebben. A lényeg, hogy a lakosság 1/3-a mellette szavazzon, a többiek pedig megosztottan vagy passzívan voksoljanak. [NOL Fórum, 2016. július 23.]

Privatizáció az élelmiszeriparban 50

Kedves Gyáriparos! „Valószínû, hogy nem kiabáltatok a cukoriparért és a növényolajiparért és a többiért a ’90-es évek elején, hogy ne adják azokat külföldi kézbe. Legalábbis nem emlékszem a tiltakozó hangotokra”. Ezt írtad, továbbá azt is, hogy „azt hittem, a közjó érdekében verjük szét a pártállamot”. Rosszul hitted. A pártállam a magántulajdon, a tôke, a globalizáció útjában állt, ezért kellett szétveretni (noch dazu saját embereivel), ez nem olyan titok, amit két évtized távlatából fedez fel az ember. Ezt a nemes feladatot én másokra hagytam, habár menthetetlennek ítéltem a régi stru ktúrákat. Akik a munka dandárját elvégezték (reformkommunisták és mások) ma már kevesebbet dicsekszenek tette-

ikkel, másnapos hangulatban inkább a politikai csapszék közönségét hibáztatják. Az elképzelt közjó elôsegítését a munkavállalói érdekvédelem környékén véltem megtalálni, rövid ideig fôállásban, késôbb tanácsadóként (mint kényszervállalkozó) ügyködtem az élelmiszeripari érdekvédelem környékén. Éppen abban az idôben, amikor lezajlott az ágazat nagy részét érintô privatizáció. A cukoriparral viszonylag ritkán kerültem kapcsolatba, mert náluk nem ágazati, hanem üzemi szinten dominált a munkavállalói érdekvédelem. De azért voltak eseteim. Alapélményem éppen a cukoriparhoz kapcsolódik: 1991. szeptember végén két német kollégával tárgyaltunk, a német Südzucker üzemi tanácsának elnökével és a felügyelô bizottság elnökhelyettesével. Tájékoztatni jöttek és tájékozódni. Elmondták (1991-ben vagyunk!), hogy Magyarországon 531 ezer tonna cukrot gyártunk, ôk 3,2 millió tonnát. Nálunk a cukorfogyasztás 48 kg/fô, náluk 35 kg/fô évente. Európában napi 6 ezer tonna termelés kell egy üzem versenyképességéhez, de már épülnek gyárak napi 12–14 ezer tonnás kapacitással is. A cukoripari rendtartást várhatóan nálunk is bevezetik, az európai cukorgyárak már megjelentek a magyar piacon. Summa: a 12 magyar cukorgyárból várhatóan 6–7 marad talpon. Végeredményben nem a tulajdonlás fontos – mondták –, hanem az, hogy van-e tôke, beruházás, modern technológia, versenyképes áru. Ha ezt a magyar állam rendelkezésre tudja bocsátani, minden oké. Ha nem, jön a magántôke. Ez világos beszéd volt. (Neked más információid voltak? Milyenek?) Más iparágakban is hasonló beszámolókat szedtünk össze az európai kollégáktól, genfi központunktól. A kialakult helyzetkép alapján, ha tôlem kértek tanácsot, azt javalltam, hogy a privatizált cégnél kérjenek minél több juttatást, kártalanítást az elbocsátott embereknek, a maradóknak pedig nagyobb bért, a kollektív szerzôdések átmentését, stb. Minél többe kerül a munkahelyek megszüntetése, annál nagyobb a visszatartó erô. Minél magasabb az induló bér, annál jobb bázisról indul a bérharc. Tény, hogy akkoriban az élelmiszeripari privatizációknál elég nagyvonalú juttatások voltak: magas végkielégítés, elônyugdíj, rokkantság miatti lelépés, átképzés, hitel-elengedés, stb. A Picknél részvényeket osztogattak, aminek az értéke hetek alatt hatszorosára nôtt. A dohánygyáraknál

51

52

extra pénzek voltak. Elôfordult, hogy mindenkit elbocsátottak magas pénzért, majd visszavettek egy csomó embert, mert rendelést kaptak. A kôbányai sörgyárban a szakszervezetnél protekcióztak a „megvédett” nagycsaládosok és egyedülállók, hogy mégis kerüljenek az elbocsátottak listájára, mert csábító volt a végkielégítésbôl vásárolható színes tévé, utazás, stb. A „bûnbeesés” a melósoknál is megtörtént, mert mindenki azt hitte, hogy nélkülözhetetlen, mint a szocializmusban volt és simán talál új állást. Mint tudod, a cukoriparban, a növényolajnál jó keresetek voltak, nagy végkielégítések, sokan ácsingóztak az egyszeri nagy pénzre. A menedzsment is hasonlóan gondolkodott. Kimenteni a cégbôl valamit (teherautókat, raktárt, portaszolgálatot, takarítást, stb.) vagy átmenteni az új tulajdonoshoz a vezetôi pozíciót. Akkoriban ugrottak meg a vezetôi fizetések, egyesek nagyot kaszáltak. Tulajdonrész a cégben, beszállítás, magánfeldolgozás vagy kereskedés, minden szóba jött. Az európai piac, a friss tôke igénye, a hazai és nemzetközi politika, a szakmai lobbi ügyessége, mind szerepet kapott a tizenöt élelmiszeripari alágazatban, de mindnek a története egyben-másban eltérô is. A növényolajiparnak nagyobb lett a füstje (kocsideréknyi anyagát néztem át), de a tej-, a szesz- (Zwack), a gabonaipar (Zsíros Géza) mind megér egy misét. A gabonaipar sztorijáról egy szociológus ismerôsöm készített egy tanulmányt is. A részletekre persze már az érintettek is homályosan emlékeznek, a dokumentumokat pedig – láttam! – szervezett hanyagsággal pusztították el. Tárgyaltunk, tüntettünk, sztrájkoltunk, sajtóztunk, tettük, amit lehetett, amiben a munkavállalók támogattak bennünket, néha ellenükre is felléptünk az érdekeikért. A szakszervezet lapjában és a napilapokban ezekrôl többet is olvashatsz egy könyvtárban, ha aktív korodban nem vetted volna kezedbe az újságokat. A cukoriparból egyszer a sárvári cégvezetés kérte a tanácsomat egy konfliktusnál (máig nem fizettek), egyszer pedig a kaposváriaknak segítettem megjelenni országos lapokban. Sikerült is az anyagukat elhelyezni, aztán megdöbbentem, mikor kiderült, hogy az üzemben egyetlen napilapot sem járatnak. Az ezredforduló környékén Bécs mellett, Tullnban jártam a cukorgyárban, ahol már kongott az ürességtôl a régi nagy ebédlô, annyi munkahely megszûnt. Ott hallottam elôször a készülô EU cukoripari reformról, a késôbbi fejlemények nem leptek

meg. A szerencsi cukorgyárból is egy kolléga velünk volt. Egyébként a cégvezetô kartársaid, akikkel kapcsolatba kerültem, általában lenéztek bennünket szakikat, ami nekem komoly elônyt adott. Így sikerült lenyomni a Danone-t Gyôrben, egyszer Leisztinger Tamást Kapuváron, a debreceni dohányos fônököt (Horn iskolatársa volt Rosztovban, vele fenyegetôzött) és másokat. A vezetôi garnitúrát elég vegyes színvonalúnak és ijedôsnek ítéltük. A gabonás és a tejes cégfônököket láttam összezsugorodni, mikor a parlamentben Raskó György államtitkár (ma ismert vállalkozó) megfenyegette ôket. Raskó persze kártékony volt, de túloztál a parlamenti bizottság elôtt, mikor kinevezted egyedüli felelôsnek. Szóval, lenne mivel szembenézni egyes szakmák vezetô csoportjainak is (az agrárlobbiról nem is szólva), ha az élelmiszeripari privatizációról van szó. Mindenki úgy emlékszik, hogy a másik volt felkészületlen, lopós, könnyelmû. Ezeket a kérdéseket feszegetni persze ma már késô, haszontalan vakarózás, politikus dumának is gyenge a szerzôdések firtatása. Majd a történészek írnak valamit. Másként látják a dolgokat a vesztesek és a privatizáció átmeneti vagy végleges nyertesei, a szerencsések, az ügyesek. A budai malomnál próbálkoztunk a szerzôdések betartását számon kérni néhány évvel az események után, de reménytelen volt az idô és az érdekek múlása miatt. A húsiparról megírtam a véleményemet, megjelent több helyen is. A fent idézett mondatodat annak tulajdonítom, hogy én a munkavállalók oldalán az egyik, te pedig gyárigazgatóként a másik oldalon álltál. A két oldalnak vannak idônként közös érdekei, de tapasztalataim szerint a tôke és a munka nem csak a tankönyvekben áll szemben egymással. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2013. január 23.]

Új hatalmi paradigma Kedves Lírikus! Elkerülném most a kultúra fogalmával való dobálózást, nem fejtegetem a kultúra és civilizáció, az anyagi és szellemi kultúra, a törzsi és nemzeti kultúra, a helyi kultúra, az ipari kultúra és más jelzôs szerkezetekkel kifejezett kultúra-értelmezések szórakoztató fordulatait. Azzal sem hozakodnék elô, hogy a multikultúra fogalma fából vaskarika vagy a

53

54

birodalmi tudat megjelölésére szolgál-e, netán csak divatos kifejezése a befogadásnak, majdnem mindegy. Ha a fogalmak használata mögött nincs releváns történelmi ismeret, nincs értelmezési keret, nincs kontinuitás és struktúra, akkor az egész nem több, mint szómágia, verbalizmus, confessió, poétika vagy sámánének. Úgy tûnik nekem, hogy a politikai fôhatalmat megszerzô társaság paradigmaváltást hajt végre az uralom szellemi–ideológiai talapzatán. A rendszerváltás környékén az európai integráció, a jogállam, a magántulajdon és a piacgazdaság adta a hatalom birtoklásához a legitimációt, de két évtized sikertelen kormányzása után az elitek úgy gondolják, hogy új legitimáció után kell nézni. Az útkeresés termékeként piacra dobták a nemzet, a történelmi alkotmány, a központi hatalom és az irányított gazdaság szellemi kényszerzubbonyát. Kiforgatják eredeti jelentésükbôl a politika, a társadalom, a kultúra és a gazdaság fogalmát. Értelmezésükben a politika az állampárt (vezetôjének) akaratát, a társadalom az uralmon lévôket szolgáló népességet, a kultúra hatalmi reprezentációt, a gazdaság pedig a közteherviselôket, mint adóalanyok összességét jelenti. Ez a szellemi és anyagi mixtúra, amelynek nincs kompatibilitása a környezettel (EU) a maga nemében olyan eklektika, amely számos történelmi elôzményre emlékeztet, de egyiknek sem folytatása. Pillanatnyilag nagyfokú alkalmazkodásra kényszerít minden politikai erôt. A jobboldal (Orbán?) által kitalált játéktérben kell versenyezni a hatalom elnyeréséért, láthatatlan játékmesterek (Vatikán?, Moszkva?) felügyelete mellett. Föl, föl tehát! Lássuk, hogy ki a nagyobb magyar, kinek kedvesebb a külhoni magyar, ki épít szebb történelmi díszleteket, ki vet erôsebb lasszót a gazdasági forrásokra és ki döngöli hatékonyabban földbe az ellent. Kard ki kard! Budapest nem koronáz, sem Brüsszelben, sem máshol. Úgy tûnik nekem, hogy az ellenzék alkalmazkodik és hajlik arra, hogy elfogadja az új játék szabályait. A baloldal is tudomásul veszi az Orbán által kínált új paradigmát, sorvadni hagyja a rendszerváltás idején kialakított identitását, fáradt mozdulattal búcsút int a szolidaritás, az esélyegyenlôség, a közös(ségi) kultúra és a méltányos közteherviselés eszméinek. Engedve a jobboldal nyomásának, mintha feladni készülne hadállásait a társadalombiztosítás, az oktatásügy, a kulturális intézmények és a munka világában. A baloldal egy része mintha beérné azzal, hogy nem alternatíva, hanem mutáció legyen, a narancsos elit vörös vál-

tozata. Úgy tûnik, a pluralizmus fokozatosan elveszíti létjogosultságát, nincs munka és tôke, nép és nemzet, falu és város, szegény és gazdag, határon belül és túl, bal és jobb, csak magyar van, nagymagyar, mélymagyar, álmagyar, igaz magyar. Oldószerként mûködik a nemzeti együttmûködés rendszere. Pont kerül az elmúlt két évtizedre, a múltat meghaladja a régmúlt, a kordokumentumokat elhomályosítják kortalan legendák, lassan mindenki részese lesz a történelem trónfosztásának. A múlt visszatekercselt jelenként támad fel a köztudatban. Premodern idôk jönnek? Visszamegyünk múlt századokba, amikor a nemzet emlékezetét még családi irattárak ôrizték, úri passzióból halmozták fel a kultúra kincseit, tekintetes karok és rendek alkottak törvényeket, egyéneknek adtak szabadságokat, urak szolgáltattak igazságot és a változatlanságot célozta minden változás? Í rtad korábban, hogy a revolució milyen értelmezése áll közel hozzád. Most részed lehet benne és találgathatod, hogy a veszteglô történelmi szerelvények meddig tolatnak vissza. Mi lesz a célállomás? Voronyezs, Isonzó, Pákozd, Majtény, Vasvár, Mohács vagy meddig kell visszamenni? Hova kell hátrálni a szabadságharcos nemzetnek, hogy megtalálja birodalmi ábrándjait? A nemzeti illúziók bölcsôjét, a történelem vélt értelmét. Meddig kalandozunk vissza az idôben és mikor mondhatjuk, hogy megtaláltuk az elvétett útelágazást? Jönnek-e majd velünk más népek is, hasonló holdkórosok vagy várnak ránk, hogy vezérünk új Zrínyiászként a történelem színe elé lovagoljon csapatainkkal? John Lukácsot idézed, aki azt kérdezi: Elkerülhetetlen-e a tudomány gyôzelme a történelem fölött? A válasza: nem! No, és mit gondolsz, elkerülhetetlen-e a politika gyôzelme a történelem fölött? A szociológia szerintem nem spekulációs jellegû tudomány. Csak nagyon sarkítva fogadható el, hogy a kultúra – tudományos redukcióval szólva – szimbólumok rendszere. Örülnék, ha élvezetesen, sajátos filozófiai és poétikai nyelven elôadott politikai indíttatású eszmefuttatásaidban többször inkább társadalmi tényekkel, közgazdasági és történelmi összefüggésekkel hoznál izgalomba, mint olvasót, mert kinyilatkoztatásokkal és költôi igazságokkal szemben nem marad számomra hely és tér a véleménycserének. Szívesen olvaslak máskor is. Talán mégis van remény, hogy a történelem szerelvényei elé ne tolató mozdonyt állítsunk. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2013. január 21.]

55

Sólyom fordulata

56

(Sólyom László: A hatalommegosztás vége) Nincs most ideje annak, hogy Sólyom László gyengéit, hibáit emlegessük. A megszólalása, dacára a minden oldalról érkezô fanyalgásnak, az alkotmányjog tudósát, a köztársaság volt elnökét a felelôs politikusok sorába emeli, akinek nehéz idôben helyén van az esze és a szíve is. Kevesen voltak, a jeles személyiségek közül senki, aki 2010 elôtt gondolni mert volna arra, hogy az 1989–90-ben alkotmányos eszközökkel végrehajtott, vértelen politikai, gazdasági és társadalmi forradalom, valamint a nyugati demokráciákba való integrálódás energiái ilyen váratlanul lemerülnek. Kevesen számíthattak arra, hogy a rendszerváltás egyik fôszereplôje, Orbán Viktor a szavazófülkében szerzett felhatalmazásra hivatkozva ellenforradalmat hajt végre, alkotmányos puccsal magához ragadja a teljhatalmat és olyan restaurációba kezd, amely visszafordítja Magyarország demokratikus fejlôdését. Aki ezt elôre látta itthon vagy külföldön, büszke lehet magára. Sokan bíztak a demokratikus intézmények erejében, a nemzetközi folyamatok kiszámíthatóságában, a Fidesz támogatóinak józanságában. Azt gondolták, hogy az 1989-ben kötött társadalmi szerzôdés életképes lesz, senkinek sem érdeke annak felrúgása, elárulása. A reménykedôk most csalódottak, mert Orbán mindezt megtette. Mindenki elgondolkodhat ezen a kitérôn, aki részese vagy támogatója volt az akkori konszenzusnak. Itt most az utak elágaznak, és Sólyom László nyilvánosan állást foglalt, hogy nem kíván visszafelé haladni, nem kíván alattvalója lenni Orbán uralmának. Érdemes és méltó a követésre! Akik Sólyom Lászlót az ismert körülmények között a köztársasági elnöki pozícióba segítették az ellenoldalról, eddig is szívtak. Ezután még jobban fognak. A sors fintora, hogy akkor Orbán érdekében, most ellenében kell támogatniuk Sólyom kiállását. Könnyebb azoknak, akiknek csak Sólyom korábbi hibáit kell lenyelni ahhoz, hogy most támogassák a fellépését. Nincs helye érzelmeknek, régi sérelmeknek, fanyalgásnak, ez a mai helyzetben luxus. Sólyom éppen az elôzmények okán lehet hiteles ellenállója, intellektuális kritikusa az alkotmányos puccsnak. – Hiszen ami történik, valójában nem alkotmánymódosítás, hanem egy más identitású, új alkotmány lopakodó be-

vezetésével ér fel – írja Sólyom László. Valóban, büszke lehet magára, aki elôre látta Orbán hatalmi ámokfutását. Ezzel a felismeréssel azonban sok embernek most kell szembesülni. A mérleg serpenyôjében ott vannak Sólyom László korábbi hibái, mulasztásai. Neki sem lehet könnyû. Mindenképpen értékelni kell azonban, hogy korábbi elkötelezettsége ellenére vállalja a szembefordulást Orbán rendszerével. Vajon hányan lesznek képesek erre Orbán korábbi támogatói közül? Minden demokratának a történelem feladta a leckét. Sajnálatos, hogy ezt csak néhány ezer ember vette észre. [NOL Fórum, 2013. március 11.]

Nemzeti korrupció (Sukoró) Orbánék fejében korábban összeállt egy kép a szerencsejáték-, a dohány-, a bor- és pálinka-, a wellness-, a fesztiválszervezés és általában az élvezeticikk- és szórakoztatóipar fölötti irányítás „nemzeti” alapon történô megszerzésérôl, monopolizálásáról. Ebbe nem fért bele, már csak nagyságrendjénél fogva sem a sukorói kaszinó. Ezért megakadályozták a kivitelezését. Demján Sándor hasonló helyzetbe került a maga kaszinójával Pozsony mellett. Helyi lakossági akciók, majd politikai fékek akasztották meg a beruházást. A következmények Velencén és más településeken is érezhetôek: a kis- és közepes magyar vállalkozások által a kaszinó hírére felvásárolt ingatlanok veszítettek az értékükbôl, jobban mint azt az ingatlanpiac indokolná. Az önkormányzatok és L. Simon László képviselô hallgatnak, a nyaralókra kivetett magas adók miatt fogyatkozóban a térség vonzereje. Sukoróval Gyurcsánynak akartak ártani, veszteséget okozni, de a környék polgárai, vállalkozói szívták meg. Magyarország jobban teljesít. Az egész Sukoró-ügyet egészen új dimenzióba emeli a trafikboltok monopolizálása és a takarékszövetkezetek államosítása nyomán a kormány és a szabad vállalkozások között kitört háború. Egészen nyilvánvaló, hogy a piaci szereplôk széles köre számára elfogadhatatlan a politikai beavatkozásnak az a formája, ahogy az Orbán által vezényelt „nemzeti tôkések” szereznek maguknak üzleti pozíciókat. Ahogy hatósági, rendôrségi, ügyészségi közremûködéssel újraosztják

57

egyes ágazatokban a piacokat, a forrásokat, sokat elmond a nemzeti együttmûködés rendszerérôl. Az európai normákat követô piaci versenyt hatalmi eszközökkel végrehajtott szabad rablás váltotta föl. Miként Dávid Ferenc, a VOSZ fôtitkára megfogalmazta: senki sem lehet biztos abban, hogy a kormány nem veszi el a tulajdonát, nem teszi tönkre a vállalkozását. Sukoró azt üzeni, hogy a politika bármit megtehet a vállalkozásokkal szemben, nem számít sem az ország, sem a befektetôk, sem a munkát keresôk érdeke. A kormány ellenségének tekint minden olyan kezdeményezést, gazdasági erôt, amelyet nem tud teljesen ellenôrzése alá vonni vagy kedve szerint megsarcolni. Hazai törvények és EU jogszabályok nem játszanak semmit, mert csak az Orbán Viktorral külön kötött alkuk érvényesek. De azokra sincs garancia, mert a megsarcoltak csak a következô lehúzásig nyerhetnek kis szabadságot. Joguralom hiányában a szabadság a politikai maffia monopóliuma. [NOL Fórum, 2013. augusztus 23.]

58

Bauer Tamás az ellen ágál, hogy Lánczi András párhuzamot vont a rendszerváltozás után végrehajtott privatizáció és a fülkeforradalom óta megcsinált tulajdonszerzések között. Differenciákról persze lehet elmélkedni, például egy szemináriumi foglalkozáson, de a lényeget ez alig érinti. A lényeg pedig az, hogy mindkét idôszakban a politikai hatalom által vezérelt tulajdonszerzések történtek. Ami eltérô: a klientúraépítés módja, eszköztára, mértéke és átláthatósága, illetve a piac deformálása. Ezek az „eltérések” adják Orbán politikájának „nemzeti” karakterét. Simicska Lajos esete mutatja, hogy mikor ki/mi a nemzeti, azt Orbán mondja meg. A vitát pedig majd az dönti el, hogy ez a nemzeti tôke, hogyan tud érvényesülni a hazai és nemzetközi piacokon. Láthatóan nagyon fél az új tôkés réteg a belsô és külsô konkurenciától (ez táplálja az EU- és multiellenességet). Úgy gondolják sokan, hogy Orbán kezében van a klientúra, valójában a tôkéssé tett klientúra jövôjérôl az ellenzéknek kell majd döntést hozni. A piacok támogatásával. A politikai elemzôk túlságosan a politikusok által elmondott szövegekre és közvélemény-kutatásokra koncentrálnak, mintha az elhangzottak, leírtak minden esetben fednék a valóságot. Holott a politikai értelmû megnyilatkozások gyakran kétfedelûek, nem csak politikusoknál, de a közön-

ség körében is. A vélemény sok esetben nem több fedezéknél, a valódi szándék és akarat leplezésénél. Gyakorta pedig a lojalitás, a hála, az elkötelezettség visszaigazolása. Miután a Fidesz–KDNP kormány célirányos támogatásokkal és fekete pénzek százmilliárdjaival korrumpálja a társadalmat, a magyar közéletben a nyilvános véleményekbôl nem következik szinte semmi. Az autokrácia növekedésével a politikai nyilvánosság elveszíti informatív jellegét. Nincs érdemi jelentése a szónak, csak a kemény tényeknek. (Csak a kezemet figyeljék!) [NOL Fórum, 2016. július 26.]

Maffiaállam A Portik–Laborc ügyben kilóg a narancsos politikacsinálás lólába. A sztori alapja az a megállapítás, hogy Portik alvilági fôszereplô, cégéres maffiózó. Ezért az ügy elsô szakaszában „maffiaellenes harc” indult, amelyben már felbukkant Portik neve. A második szakaszban színpadias TEK-es akció és TV-show mellett lefogják Portikot, majd rávarrnak minden régi ügyet. A harmadik felvonásban pedig a sajtóban fômaffiózónak bemutatott Portikot összekapcsolják Laborc Sándor volt titkosszolgálati vezetôvel és rátolják az ellenzéki pártra. A koncepciós jelleg nyilvánvaló. Felmerül néhány kérdés: 1) Értelmezhetô-e még hagyományos módon az alvilág, a titkosszolgálatok és a pártpolitika a Nemzeti Együttmûködés Rendszerében? 2) Szükség van-e még az alvilág és a politika között hídverôkre, illetve közvetítôkre, miközben a politika felügyeli a teljes átjárást? 3) Az alvilág közvetlen pártellenôrzésének tekinthetô-e, hogy a belügyminiszter kénytelen volt egyes embereit lefogni, átszervezés címén félreállítani, másokat pedig maga mellé venni? 4) A Portik-ügyben milyen szerepet osztanak a jövôben a család ismert tagjaira, az Energol ügy többi szereplôjére és egyes „hivatásos” maffiózókra? 5) Portik gyanúsított státusza elég lesz-e a forgatókönyv negyedik fejezetéhez, számolhatunk-e bírósági maffiaperrel?

59

6) A trafikok narancsosítása után folytatódik-e a kormányzati nyomulás a fémkereskedelem, a lányfuttatás és a tudatmódosítók forgalmazása területén? 7) Az ügyben mennyi az anyagi érdek és a személyes motívum? [NOL Fórum, 2013. május 06.]

60

(Spekuláns póker) Wiedermann Helga nevével ellátott Sakk és Póker címû könyv – ahogy a bô idézetekbôl megállapítható – látlelet a közigazgatásról, ahol a szerzô a maga felkészületlenségével a pénzügyminiszter mellett kabinetfônök. Mindemellett koronatanúja a Fidesz legnagyobb tôzsdespekulációjának. Idézzük fel az a 2010. évi kormányváltást követôen történt ominózus esetet a Portfolio.hu alapján: 2010. június 3. 12:39. Megdöbbentôen negatív kijelentések sorozatát tette a Napi Gazdaság konferenciáján Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezetô alelnöke, amikor kijelentette: – Úgy tûnik a kormányrúd átadás-átvétele alapján, hogy a közvetlen államcsôd elkerülése a cél jelenleg, szûk esélyünk van arra, hogy elkerüljük Görögország helyzetét, a helyzet ugyanis sokkal rosszabb, mint hittük. 2010. június 3. 14:39. Súlyos megállapításokat tartalmaz a gazdasági tényfeltáró bizottság részjelentése – közölte Varga Mihály, a testület vezetôje csütörtökön az MTI-vel. 2010. június 4. 14:23. Kósa Lajos tegnapi megnyilatkozása után rendkívül negatív kijelentést tett a kora délutáni sajtótájékoztatóján Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivôje, amelynek nyomán újult erôvel kezdtek zuhanni a magyar eszközárak és külföldön is azonnal fókuszba került Magyarország. A BUX 3% feletti esésével alulteljesít, a lejtmenetet a 10%-os mínuszban pihenô OTP vezeti. 2010. június 7. 09:15. Kontárok Magyarországon – ezzel a címmel kommentálta a Financial Times a magyarországi események hétvégi összefoglaló cikkét. Helgától tudjuk, hogy nem kontárok, hanem tôzsdei spekulánsok az urak – a szóban forgó konferenciát szervezô Napi Gazdaság szerkesztôje, K. G. Tamás fôspekuláns legjobb tanítványai. Ellentétben a szerzô állításával, aki a sakk és a póker eltérô logikájára fûzi fel a történteket: „Míg a sakkban mindenki ráfizet, aki blöfföl, addig a pókerben senki nem nyer, aki nem használja a blöff módszerét." Szóval, a fiúk csak pókereztek.

Földmutyi (Az új földtörvényrôl) Új kihívás elé néz az élelmiszeripar, ha elfogadják a mezô- és erdôgazdasági földek forgalmáról szóló törvényt. A szaktárca javaslata erôs indulatokat kelt nem csak az érintett földtulajdonosok, bérlôk és befektetôk körében, de a kormányoldalon belül is. Mivel a földek adás-vétele és használata szorosan összefügg a foglalkoztatással is, az ágazati szakszervezet (MÉDOSZ) konferenciát rendezett a törvénytervezetrôl. Asztalos Sándor, az ügyvezetô elnök bevezetôjében hangsúlyozta: az agrárium a rendszerváltás nagy vesztese, úgy látják, hogy az új földtörvény tervezete újabb veszélyeket rejt magában. Ugyan munkahelyteremtésrôl beszélnek a vitára bocsátott anyag készítôi, de a megjelölt birtokméretek mellett a termelésbôl várhatóan kiszorul az agrárértelmiség jelentôs része. Esetleg csak a tanácsadó hálózatban kaphatnak szerepet. A fizikai dolgozók sem kerülnek jobb helyzetbe, a javaslattevôk úgy kalkulálnak, hogy a családi birtokon egy gazda kivált majd három nyolcórás nagyüzemi munkavállalót. Egy 3 fôs család már teljesíti a 300 és 500 hektár közötti birtoknagyságú családi gazdaságra elôírt foglalkoztatási kötelezettséget. Az agrár munkavállalók érdekvédôje szerint a mezô- és erdôgazdaságban, a vízügyben is versenyképes bérek kellenek, a foglalkoztatást nem lehet összemosni a közmunkával és szociális szempontokkal. A szakminiszter politikai tanácsadója, Dr. Alvincz József az új földtörvény tervezetét ismertetô elôadásában kiemelte: a termôföld és az erdô a nemzeti vagyon 26 százalékát képezi. A statisztikák szerint mintegy 6 millió hektár van 2,8 millió magánszemély kezében, közülük 1,8 millió a földjét bérbe adja. A birtokátlag 2,2 hektár, de 2400 embernek 300 hektárnál nagyobb a birtoka. A tanácsadó úgy ítélte meg, hogy a törvényjavaslat a családi gazdaságok fejlesztését szolgálja, csökkenteni kívánja a nagybirtokok súlyát, de nem törekszik a felszámolásukra. Földbirtokot természetes személyek szerezhetnek, viszont a magánszemélyek mellett jogi személyek is használhatnak földet. Horváth Gábor agrárközgazdász (MOSZ) úgy becsülte, hogy 3–400 ezer ôstermelô, mintegy 160–170 ezer földalapú támogatásra jogosult van az országban, a családi gazdaságok

61

62

száma 17 ezer. Mintegy 1,2 millió hektár termôföld osztatlan tulajdont képez. Kérdés, hogy ha földmûvelôk vehetnek csak földet, tehát korlátozzák a földforgalmat, kik lesznek a vevôk, lesz-e a termeléshez elég hitel, és mibôl lesz forrás fejlesztésre? Várhatóan majd „spekuláns földmûvelôk” veszik az olcsó földet, a „megélhetési földmûvelôk” pedig bérlik a területet. Úgy ítélte meg, hogy a földtulajdon leértékelôdik, mivel nem lesz évente mintegy 200 milliárd forint vásárlóerô az idôsebb korosztályok által a kárpótlásban szerzett, várhatóan felkínált földek megvásárlásához. A szakember elmondta, hogy a MOSZ által képviselt gazdálkodók körében megújították a szerzôdéseket és az EU várható támogatási politikájához igazítják a foglalkoztatást. Kiemelte a földalapú támogatások jelentôségét (az Unió csecsén lógunk), aminek a kiesése megoldhatatlan feladat elé állítaná a magyar mezôgazdaságot. Összegzésként a munkáltatói oldal képviselôje úgy ítélte meg, hogy az új földtörvény tervezetének elfogadása esetén a társasági vagyon és az eszközök leértékelôdésével kell számolni, csökken a foglalkoztatottak száma, leépül az állattenyésztés, kevesebb bevételhez jut a költségvetés, szegényedik a vidék és tôkekivonás várható az ágazatban. Dr. Wagenhoffer Zsombor, a Magyar Állattenyésztôk Szövetségének ügyvezetô igazgatója elmondta: támogatják a földdel való spekuláció korlátozását, azt várják, hogy a törvény segítse elô az állattenyésztôk földszerzését, az életképes birtokszerkezet kialakítását. Fontosnak tekintik az ágazatban a munkahelyek megôrzését. Számításaik szerint egy munkahely fenntartásához 20–25 tejelô tehén, 40–50 húsmarha vagy anyakoca, 300 anyajuh és szaporulata, 4–5 ló kell. Az új munkahelyek létrehozásánál fontosabbnak tekintik a régiek megôrzését. Vélemények szerint a tervezet több szereplôt akadályoz abban, hogy a mezôgazdaságból megéljen, mint amennyit segít. Reményét fejezte ki, hogy a megismert tervezetbôl nem lesz hatályos törvény. A fórumon elhangzott, hogy a földek forgalomképességének korlátozása feudális vonás, már Széchenyi István is ebben látta a hitelezés egyik akadályát. Az agrárium egy vertikumot alkot, a földbirtoklástól a növénytermesztésen és állattenyésztésen keresztül, a feldolgozásig és a kereskedelemig, ezért hiba, ha a földforgalmazás szabályozói nem veszik figyelembe az élelmiszeripar igényeit, például a húsipar alapanyag-ellátási vagy a konzervipar termeltetési szempont-

jait. Indokolt tehát, hogy az új földtörvény készítôi egyeztessenek az iparág képviselôivel, vegyék figyelembe a szakma véleményét. Érdemes a foglalkoztatásnál azzal is számolni, hogy a földmûvesek egy része, a bedolgozó családtagok közül sokan élelmiszeripari üzemekben állnak alkalmazásban vagy fordítva. Ezeknek a kapcsolatoknak az elôsegítése hozzájárulhat egyes munkahelyek stabilizálásához. [Húsos, 2013. február]

(Birtokszerkezet) A földbérleti pályázatok és az állami földprivatizációk révén Magyarország lassan Dél-Amerikává válik, a földek jelentôs részét néhány oligarcha birtokolja. A földmutyi nem ismer határokat. Orbán Viktor elôtt II. András a királyi birtokok osztogatásával írta be nevét a történelembe. Máig homályos, hogy milyen célok vezették, de az biztos, hogy jelentôsen meggyengült a középkori magyar állam, ami a Muhi csatában végzetes következményekkel járt. Mindenesetre II. András földosztása nyomán a XIII. században alakult ki a magyar agráriumban a nagybirtokok és a kisbirtokok egyensúlyára épülô birtokszerkezet, ami jó idôkben egyszerre tudta szolgálni az ország gazdasági potenciáljának erôsítését és a társadalom fenntartását. A könyvtárak tele vannak a birtokrendszerrôl folyó viták dokumentumaival, amit érdemes lett volna komolyan tanulmányozni, mielôtt a kormány belevágott egy 800 éves struktúra szétverésébe. Úgy tûnik, hogy miközben az Orbán-kormány a nemzet védelmezôjének szerepében tetszeleg, elsorvasztja a vidéket. Az EU ellen hadakozik, de közben arra blazíroz, hogy úgyis megállíthatatlan lesz a kontinens integrációja, ezért hajóra rakja a maga híveit és velük evez át az új világba. A „földmutyi” a pártnemzet átmentésének stratégiai szempontokra visszavezethetô fejezete.

Kiugrott adóellenôr Horváth András kiugrott adóellenôr fellépése új megvilágításba helyezi az APEH és a Pénzügyôrség korábbi összevonását. Világos, hogy nem a hatékonyabb ellenôrzés volt a cél, hanem a Nagy Rablás kockázatainak csökkentése. Abban igaza lett a Keresztapának, hogy a kibôvült információs bá-

63

64

zis, a szélesebb hatáskör és a nagyobb apparátus révén javul a felderítés és az átláthatóság, ami persze megkönnyíti a zsákmányhoz való hozzáférést is. Azzal viszont nem számolt, hogy a Rendszer belsô „sebezhetôsége” miatt kicsúszhat a kezébôl az egész struktúra. Most ennek vagyunk tanúi. A Kormány kétségbeesetten próbálja aládúcolni a NAV építményét, miközben az belülrôl összeomlással fenyeget. Különösen akkor, ha Horváth András átadja a médiának a Zöld Dossziét és a kollégái közül mások is kilépnek a Falból. A sajtónak érdemes volna körülnézni más ellenôrzô hatóságoknál is, teszem azt a Munkaügyi Felügyelôségnél. Ott volt 2008-ban a rablók elsô áldozata, Papp István fôigazgató, akit bilincsben vittek el, mert túl nagy harcot folytatott a fekete foglalkoztatás ellen. Ismeretes, hogy a Gyurcsány-kormány 2007-tôl „kommandós” ellenôrzési akciókkal szorította vissza a korrupciót és a fekete gazdaságot. Ez volt az exminiszterelnök egyik értékelhetô tette. Az akciónak lett áldozata Papp fôigazgató és mások is, mivel a maffia keze meszszire elér. Akkor és most is. Átnyúl még Orbán feje felett is. Különösen azóta, mióta a Keresztapa igénybe veszi a szolgáltatásaikat. Aki nem hiszi, gondolkodjon el arról, hogy a kaszinó-, a dohány- és a szórakoztatóipari biznisz mirôl szól? Kormányzati tényezôk állami eszközökkel ágyaznak meg a maffiának, miközben maguk is részelnek a rablásokból. Az Üvegzseb programot az MSZP a 2002-es kampányban ígérte meg az elsô Orbán-kormány alatt burjánzó korrupció korlátozása érdekében. Medgyessy ezt teljesítette, de kiderült, hogy a kormányzás átláthatósága kedvez egyes lobbicsoportoknak, amelyek akkor kezdtek a Fidesz farvizén evezni. Ezért szûkebbre szabták az üvegzsebet, de megmaradt Gyurcsány idejében is. A nagy bizniszekhez nincs sok köze a második vonalban pártpénzt gyûjtô Hagyó és Simon uraknak, akik gyenge pillanataikban azt hihették, hogy ôk a fônökök, ha ôk hozzák a pénzt a kasszába. Náluk még Kocsis Máté is fontosabb ember ma a Fideszben, háta mögött a kínai piaccal! Egyébként az MSZP–SZDSZ kormányok sima többséggel folytatott pénzszerzései messze elmaradnak a Fidesz–KDNP kétharmados többséggel folytatott rablásai mögött. A mérték mindenképpen zavarja az embereket. Érthetetlen, hogy a Fidesz agytrösztje egyfolytában csak azért dübörög 2010 óta, hogy négy év alatt sokat lehessen lopni. Dupla vagy semmit játszik a fônökség teljesen értelmetle-

nül. Ha eljön az ideje, ezen csak bukni lehet, a bizonyítékok tömegét gyártják maguk ellen. Horváth úr csak szerény készletet mutatott fel ebbôl. [NOL Fórum, 2013. december 29.]

Gyôztesek és vesztesek Kedves Tanár Úr! Túl a választási ciklus felén, egyre világosabb, hogy Orbán rendszere életképtelen, a Fidesz–KDNP legyôzhetô. Mivel tömegbázissal rendelkezô új párt nem jelent meg a színen, és ennek az esélye egyre kisebb, csak az MSZPre épülhet egy kormányváltó erô. Veled ellentétben nem favorizálok egy népfrontos szervezeti „összefogást”. Az új választási rendszer kétpólusú erôteret rajzol, a harmadik pólus ôfelsége ellenzékének a terepe. Az LMP ezt erôlteti, ami gyanút kelt, hogy céljának nem a kormány leváltását, hanem a túlélésének segítését tekinti. Pedig itt csak az nyerhet, akirôl elhiszik, hogy Orbánt elzavarja. Természetesen az MSZPnek sokféle választási szövetséget kell kötni (szakszervezetek, Szolidaritás, határon túliak, perifériára szorított civilek, nemzetiségek, kisegyházak, stb.) és a hiteles kampánynak kell alárendelni programját, egész személyzeti politikáját. Talán azt kellene megérteni, hogy a 2014-es választás elüt minden korábbitól. Félre kell tenni az ideális baloldali programról, a gazdasági felvirágzásról és a társadalmi egységrôl szôtt álmokat. A baloldalnak lényegében történelmi vállalása, hogy demokratikus úton, szavazócédulákkal leváltsa a NER-t. Ezzel elhárítja a veszélyt, hogy valakik erôszakos úton távolítsák el a fülkeforradalmárokat. Mert ez a rendszer, szándéka ellenére, konszolidálódni nem lesz képes. A választási program pillérei a ’89-es minimumok lehetnek: alkotmányos köztársaság, szociális piacgazdaság, önkormányzatiság és európai felzárkózás. Sajnos jelentôs részben rekonstrukciós feladatok várnak egy új kormányra: kitolatás a zsákutcából. Lehet, hogy nem is kellene négy évre tervezni. Tudom, hogy az MSZP szapulása sokaknál életérzéssé vált, de abba kellene hagyni az utálkozást. (Akinek ez nem megy, próbálja megszeretni Orbánt.) Mostantól a média naponta leleplezi a szocialisták „mesterkedéseit”, tényleges gyarlóságait. Tévednek, akik a liberális csoportocskák

65

felé tájékozódnak. Az ilyen típusú koalíció vereségét egyszer már láttuk 1994-ben, most még annyi esélyük sincs. Sok múlik majd az interneten. Szeptemberben gyakorlatilag megkezdôdik a kampány. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2013. február 20.]

66

(Régi szoftver) Orbán és köre a 2010. évi választási gyôzelme után felmondta az 1989-es egyezséget. A demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam pilléreire helyezett országot fölülrôl irányított akarattal, miként az nálunk szokás, új irányba fordította. A balliberális értelmiség egy része errôl a fordulatról nem akart tudomást venni, hiszen Viktor és a többiek annyira derék gyerekek voltak a közös ellenállásban... Nem hitték el, hogy Orbánék ezt megtehetik velük, az országgal és Európával. Meg sem fordult a fejükben, hogy a Fidesz vonzóvá tehet a lakosság széles körében egy szabályokat kerülô, zsákmányszerzô, uram-bátyám világot. Megfeledkeztek arról, hogy a fiúk a politikájuk szoftverét tulajdonképpen készen kapták a Bibó kollégiumban. Részben tôlük. Észre kellett volna venni, hogy a rendszerváltás hangulatának elmúltával a régi szoftverek mûködnek. A munkahelyeken az emberek lopnak ezerrel, a melósok a kezük ügyében lévô dolgokat viszik, a középvezetôk amihez hozzáférnek, a fônökök lenyúlásáról meg az újságok írnak. Amikor az ország vezetôi a fél országot ellopják, akkor a társadalmi béke érdekében a kisembernek is megengednek egy kis megélhetési lopkodást. Nemzeti drámánkban Tiborc panasza is errôl szól: hagyják már békén a lecsapott galambfiak miatt. Katona József jól ráérzett az úr és szolga közötti alkalmi érdekközösség kovászára. Különösen választási kampány idején nem kell zargatni a kis tolvajokat. Megtörtént esetként meséli valaki, hogy az 1990-es választás idején falujában a rendszerváltó párt kiválasztott jelöltnek egy erdész technikust, aki a kampány idején félrenézett, az új hívek szekérszámra hordták a fát az erdôrôl. Nyert is, mandátumot szerzett ilyen módon. A rendszerváltás pedig megôrizte a régi szép szokásokat... Egyébként az egész Fidesz és Orbán iránti szimpátia éltetôje a zsákmányszerzés lehetôsége, illetve a koncból való részesedés esélye. Miközben a baloldal érthetôen a meglopottak, a megsértettek (trafikosok, gazdák, stb) kárára figyel, nem számolja a zsákmányszerzôket, a prédálások nyertese-

it. Pedig ez a kormányzati politika alapja és ebbôl fakad a közjavak elosztásának torzulása is. A maffiaállamról szóló Magyar Bálint féle teória ezért féloldalas, kishazánkban most inkább a szabad (narancsos) emberek zsákmányszerzésének állami szinten koordinált rendszerérôl van szó. A rendszer egyik jellemzôje a családi maffia, az üzemi és mezei lopások pedig a mellékhatása. [Jegyzet, 2014. január 25.]

Ellenzéki összefogás (Erôltetett összefogás) A 2014-es választáshoz közeledve egyre jobban kiütközik az MSZP legfôbb gyengesége, hogy nincs saját médiája. Akciói, eseményei, lépései a sajtóban nem érik meg a másnapot sem. Minden helyrôl kritika és fanyalgás fogadja a szocialisták kezdeményezéseit. A liberális média napi erôfeszítései arra irányulnak, hogy a Bajnai vezette liberális klubot az MSZP nyakába ültessék, hogy visszaálljon az SZDSZ széthullásakor elvesztett dominancia. Valószínû, hogy az „összefogás” csökönyös erôltetése a liberális média részérôl nem hoz eredményt, az MSZP új vezetése nem adja meg magát, a liberális törpéknek el kell fogadni a szocialisták feltételeit. Egyébként a baloldal választási gyôzelméért maga Orbán Viktor teszi a legtöbbet. Ilyen gyenge kormányzás mellett az MSZP új garnitúrája Mesterházyval is képes lehet választást nyerni, ha Schiffer, Gyurcsány, Szili, Thürmer és Szigetvári nem fordul kifejezetten ellenük. Ezek a törpepártok ugyanis külön-külön elég sok „MSZP-ben csalódott” szavazatot képesek elszívni, ahhoz pedig kétség nem fér, hogy Orbán megfinanszírozza az MSZP-n kívül indulókat. Borítékolható, hogy egy liberális vezetésû ellenzéki szövetséget a baloldali szavazótábor nagy része nem fog támogatni. Mesterházy már csak ezért sem engedhet a nyomásnak. Nem beszélve arról, hogy Orbán rendszere elsôsorban nem a baloldalnak, hanem a liberális tábornak fáj. Tessék hát eldönteni, hogy a Fidesz vagy az MSZP, mert nem a nyúl viszi a puskát. A baloldal a maga múltjával kicsit gyámoltalannak tûnik, de nem is kell radikalizálódni, maradjon csak a „nyugodt erô”, mivel a szerepét akkor is betölti, ha csak sietteti Orbán bukását. [Jegyzet, 2013. április]

67

68

Nehéz lenne azzal vitatkozni, amit Gyurcsány az ATV-n elmondott: Bajnainak tudomásul kell venni a nemzetközi gyakorlatot, a legerôsebb párt vezeti az ellenzéki koalíciót. Bajnai a miniszterelnöki posztért jött vissza a politikába, de nem tudta hozni az ehhez szükséges feltételeket. A kijelentésével Gyurcsány Mesterházy mellé állt. Gondolom többen is követik a „kicsik” közül. Kárba veszni látszik Bajnai, Juhász, Konrád György és a szárszói csipet-csapat közel egy éves igyekezete, hogy az MSZP nyakába ülve, a baloldal egyoldalú támogatásának kikényszerítésével felkapaszkodjanak az ország szekerére és kezükbe vegyék a gyeplôt. A politikában elôfordul, hogy egy kisebbségi erô zsaroló pozícióba kerül. Az új választási törvénynek ez az egyik rejtett szándéka: a baloldal ne legyen képes önállóan alternatívát képezni a jobboldallal szemben. Ha az MSZP feltétel nélkül elfogadná Bajnai feltételeit, belenavigálná magát ebbe a történelmi zsákutcába. Hogyan és meddig lehetne úgy kormányozni egy ellenzéki gyôzelem esetén, hogy Bajnai a kormányfô és a mögötte álló frakció nagy többsége szocialistákból áll? Ki adna anyagi és mindenféle támogatást a kampányra és azon túl egy olyan pártnak, amely igen korlátozott lehetôséggel rendelkezik az akarata érvényesítéséhez? Úgy tûnik, hogy Bajnai összetéveszti a 2009. évi helyzetet a mostanival. Vagy a támogatói tévesztik össze. Nehéz elhinni, hogy ez a kör nem készített forgatókönyvet arra az esetre, ha nem jön be a saját pártra épített alternatíva. Most ez történt. Egy bejutási küszöbön billegô párttal nem lehet kormányváltó szerepet eljátszani. Politikában a személyes ambíció, presztízs nem ér semmit, ha nincs mögötte erô, valós támogatás. Annak idején, mikor Pozsgay elhagyta az MSZP-t, volt ambíciója és presztízse is, mégsem lett belôle semmi. Németh Miklós és Szili Katalin dettó. Bajnai és a támogatói abszolút hibásan értékelik sajtójuk révén az MSZP-re gyakorolt médianyomás hatékonyságát. A problémát az okozhatja számukra, hogy a fôvárosból és a környékérôl indulnak ki. Ezen a terepen a bázisuk valóban megközelíti az MSZP bázisát, vidéken viszont szinte ismeretlenek. (A Szolidaritás ötszáz vidéki címmel lépett be a kapcsolatba, de hol van az már.) A vidéket járó Bajnaira hellyelközzel kíváncsiak a népek, szívesen hallgatják tôle Orbán ekézését, csak nincs miért rá szavazni. Tehát Bajnai legfeljebb fôvárosi polgármester-jelöltnek posszibilis és annak jó is lenne.

Az ellenzéki (liberális) sajtó egész évben azt sulykolta, hogy csak összefogással lehet (kell!) 2014-ben legyôzni Orbán Viktort. Komolyan fel sem vetôdött, hogy 2010 után az MSZP-tôl elállt Bajnai–Szigetvári Bt., a szakszervezetekrôl levált Szolidaritás és az internet homályából a közélet porondjára kilépett Milla összecsomagolva, mint Részvénytársaság valójában mennyit ér a politikai tôzsdén. Pedig látszott, hogy a befektetôk nem kapkodnak utána. Ennek ellenére a „kibocsátó” azt gondolta, hogy az MSZP olcsó megszerzésével kialakíthat egy Bajnai Holdingot, amitôl a portfoliónak h i rtelen megemelkedik az ára. Látni kellett volna azonban, hogy a miniszterelnöki poszt átengedéséért az E14–PM nem tud fizetni semmivel az MSZP részvényeseinek. Csak olcsó ígéretekkel, amivel tele van a padlás. Sajnos túl sok idô kellett ahhoz, hogy ez kiderüljön. Teszem azt, az MSZP abban a pillanatban megmondhatta volna Bajnainak, mikor pártot csinált, hogy csak akkor lehet közös kormányfô-jelölt, ha a pártja a közvélemény-kutatók szerint utoléri az MSZP-t. De azt is mondhatták volna, hogy csak annak az ellenzéki politikusnak adják át a kormányfô-jelöltséget, aki népszerûbb a regnáló kormányfônél. Különben mire föl? A NOL elkezdte szakmányban fényezni Bajnait. A liberálisok azt hiszik, hogy csak habosítani kell a mantrát és le lehet nyomni Mesterházyt. Az elcseszett E14–PM projektet kétségbeesetten próbálják helyrehozni. Ekkora tehetségtelenséget ritkán lehet látni. Ha mindent összeadnak, akkor sem tudja Bajnait száz NOL, ATV, 168 óra, Hócipô, stb. sem becipelni a célba. Ennek pedig a legfôbb oka az, hogy a szocik kongresszusi küldöttei nagyon nem kedvelik a Bajnai mögött állókat. Alig utálják ôket kevésbé, mint Orbán tanácsadóit és szóvivôit. A NOL újságíróit persze nem kell ösztönözni, hogy az MSZP ellen írjanak. Nekik is van elég sérelmük régebbrôl. A kérdés elôre vetít egy problémát: a liberális média nem lesz/lenne képes megfelelô támogatást nyújtani az MSZP és Mesterházy kampányához. Szárszó megmutatta, hogy ez a szürkeállomány nagyon elszürkült. A szocialisták legnagyobb vétke, amit önmaguk ellen elkövettek, hogy nem építettek ki megfelelô média hátteret. Se pénzük, se töltényük. Csak az elszántságuk, hogy akár egyedül is nekimennek Orbánnak. Ha másként nem, ajtótól ajtóig. Nyertek már vert helyzetbôl, de nem hiszem, hogy Bajnainak kikaparják a gesztenyét.

69

A politikában az erôviszonyokat nem lehet a tárgyalóasztal mellett tetszés szerint megváltoztatni. Ez nem sikerült a kispártok közül a legnagyobbnak, az Együtt–PM-nek és Gyurcsánynak sem, és pláne nem sikerülhetett Fodor Gábornak. Ha az MSZP kielégítette volna a kicsik összes igényét, a szavazók joggal gondolhatnák, hogy gyôzelem esetén is csak egy széttartó parlamenti többség jöhetne létre. Érthetô, hogy a 2010 után pártot gründolók az MSZP felbomlására spekuláltak. Jól kigondolt számítás volt, csak nem jött be. Legkésôbb az új választási törvény elfogadásakor fúzióra kellett volna törekedni mindenkinek, aki közben nem ugrotta meg az 5%-os támogatottságot, de a kupola alatt akar maradni 2014 után is. Persze a teljes visszavonulás is ajánlott, jó megoldás. Az MSZP stratégiai okokból nem adhatja fel a baloldali alternatíva képviseletét a jobboldallal szemben, ez a pártok tucatjait alapító liberálisoknak is érdeke, amit régen fel kellett volna már ismerni. De még most sem késô. [NOL Fórum, 2013. nyár]

Kamuvideo Bajáról

70

A hvg.hu-ra 2013. október 18-án, pénteken felkerült egy videó, amelyrôl késôbb kiderült, hogy hamisítvány, a felvételen szereplô romák megrendezett helyzetet játszottak el. A videón egy közvetítô 200 ezer forintot ad át néhány helyi férf inak és további pénzt, tûzifát ígér nekik, ha ôk és családtagjaik is elmennek szavazni a bajai idôközi választáson. Második megtekintés után úgy tûnik, a videofelvétel valamilyen szinten bizonyosan megrendezett, kb. úgy, ahogy egy dokufilmes felvétel. Erre utal, hogy a 9 perces történet nagyon kerek, minden lényeges infót belesûrítettek, a szereplôk beállítottak, a helyszín semleges, nem beazonosítható. Hamiskásnak tûnik az aktatáska, a dominó mint kellék, a telefonálás mint hitelesítés és az, hogy a pénz átvevôje nem látható. A rendezés ezzel együtt rutinosnak látszik. A felvétel lehet provokáció és csali is. Bár helyi olvasók egy fórumon azt írják, hogy a cigányok leleplezték Zsigót. [október 19.] Egyelôre hiányzik a magyarázat a „megvezetések” láncolatára. Fogalmam sincs, hogy az MSZP korifeusai és párhuzamosan a HVG szerkesztôsége miért szopták be a videót, mi-

ért nem ellenôrizték a szereplôk kilétét. Hetekig idôztek Baján és nem találtak embert, akitôl bizonyságot szerezhettek volna. Külön bökkenô, hogy az MSZP kongresszusa elôtt miért kellett eldurrantani az ügyet? Sok a kérdôjel! Megjegyzem: a békéscsabai választással kapcsolatban várt bírói ítélet – tegnap – sokkal alkalmasabb idôzítés lett volna a hatás maximalizálását illetôen. Tudnivaló, hogy az információ ellenôrzése megelôzi a gyorsaság szempontját. Ebben hibázott nagyot a HVG is. Mi vakította el ôket? Ez itt a kérdés. Elôfordulhatott, hogy a nem túl képzett cigányok simán átverték a politikai és média elit prominens képviselôit? [október 22.] Zavaros pontnak érzem a rendôrségi kommunikációt, az MSZP feljelentési sztoriját, a DK-s aktivista eltüntetését és persze a HVG magyarázatának a hiányát. Ezek a körülmények arra utalnak, hogy a téma vagy nagyon kényes vagy nagyon nevetséges. Fenntartom az elsô reagálásomat, hogy cigányok készítették pénzszerzési céllal az anyagot. Nem gyanúsítom sem a Fideszt, sem az MSZP-t vagy másokat megrendeléssel. Ahogy egy politológus mondta: politikai kisvállalkozók mûve volt. A politikai nagyvállalkozók rádöbbentek: az ajtóik elôtt dübörög a konkurencia. Ha csalni kell/lehet, náluk is dörzsöltebbek állnak bevetésre készen. Fôként ott, ahol erre fizetôképes kereslet mutatkozik. [október 24.] A bajai video kommunikációs mozaikjait összerakva csak egy dolog látszik a biztosnak: az MSZP vezetését komplett lehallgatják és megfigyelik titkos eszközökkel. Az információk olyan kézbe futnak össze, amely kész forgatókönyvet ad át a Fidesz kommunikációs stábjának. A HVG is valószínûleg a részben titkos eszközökkel megszerzett bizonyítékok súlya alatt volt kénytelen meghajolni és kiadni az inform átorát. Az amerikai megfigyelési ügyek árnyékában nagy biztonsággal megállapítható, hogy a hatalmon lévôk tetszés szerint bárkit lehallgatnak. Most kezd derengeni, hogy a kormányfô még a 2010-es választás elôtt miért a felcsúti házában fogadta a képviselô-jelölteket. [október 31.] Mesterházy politikai teljesítményét illetôen most attól rezonáltak be a mérômûszerek, hogy egy hibasorozat történt. Október harmadik dekádja a szocialisták offenzívájának a megindítása akart lenni és hirtelen kiderült, hogy baj van a puskaporral, a kanóccal és a tüzérrel is. Némi hátrálás és kivárás után lehet az egészet újra kezdeni. Az eset nagyon emlékeztet Gyurcsány 2006 ôszi hibasorozatára. De nem a

71

baloldali védekezés, hanem a jobboldali akciózás okán. Mintha a szocialisták minden lépésének ismeretében egy láthatatlan kéz írta volna a forgatókönyvet a rendôrségnek és a Fidesz kommunikátorainak is. Profik. Az emberek többsége nem hiányolja az olyan profizmust, amellyel a maffia mûködik. [november 6.] [NOL Fórum, 2013. október–november]

Gyurcsány, a demokrata

72

(Orbán elôfutára) Az MSZP kampánystratégiájában hangsúlyos elem, hogy a párt egyedül hivatott a magyar demokrácia védelmére. A koncepció hitelességét azonban aláássa az a kísérlet, amelyet az ex-miniszterelnök tesz a politikai feltámadásra. Megszólalásai felelevenítik regnálásának antidemokratikus elemeit, amelyek arra mutatnak, hogy Gyurcsány Ferenc több tekintetben elôfutára volt Orbán Viktornak. Az Orbán-kormány baloldali kritikusai is kénytelenek elismerni, hogy sok minden az ô ideje alatt kezdôdött, csak akkor a hatalmon lévôk kevesebbet loptak, csaltak, hazudtak. Érdemes feleleveníteni, hogy a bukás keresztjét cipelô, önmagát nagy demokratának tartó politikus: • puccstechnikával jutott hatalmi pozícióba, • kormányzati rendszerében megszüntette a miniszteri felelôsséget és a politikailag független közigazgatási államtitkár szerepkörét, • közpénzen szervezett sajtókampányokkal manipulálta a közvéleményt, • kormányát formális mûködésre kárhoztatta, személyi tanácsadói körre támaszkodva irányította az országot, • semmibe vette a szociális partnereket, a szakszervezetek és a munkáltatók képviselôit, • öszödi beszédének nyilvánosságra hozásával bizalmi válságot keltett, majd rendôri erôszakot alkalmazott a becsapott emberekkel szemben, • saját személyének elôtérbe tolásával, hatalmi praktikáival veszélyeztette a hatalmi ágak egyensúlyát, • kormányzása idején elvtelen alkuk során választották ki a közfeladatot ellátó személyeket, ami melegágya lett a korrupciónak,

• pártelnökként elnyomta a pártján belüli ellenzéket, • politikáját és személyét illetôen nem tûrte a kritikát, bukása óta sem képes elfogadni, hogy terhet jelent a magyar baloldal számára. [Jegyzet, 2013 ôsz]

(Okos politikusok) Orbán okos – írja több szerzô is. Okos és tehetséges, ahogy Gyurcsányról is sokszor írták. Valójában Orbán és Gyurcsány is pártvezér politikus, kormányzati feladatra, közszolgálatra alkalmatlanok. Államférfinek képzelik magukat, de mindketten csak alulról érkezett lázadók, normaszegôk, akik tagadással teremtik meg maguknak a felhajtó erôt. A rendszerváltás idején, mint tüzes ifjak, Orbán a „nyugodt erôt” utasította el, Gyurcsány pedig a kiegyezést keresô „ reformkommunista” törekvéseket. Orbán a liberális államban, Gyurcsány pedig a neoliberális gazdaságban kereste azt az archimedeszi pontot, ahonnan kimozdíthatja sarkából a magyar glóbuszt. Közben mindketten „feltôkésítették” a családi hátterüket, zsákmányszerzô csapatokat toboroztak, pozíciókat szereztek a médiában. Ambícióikat követve, félrelökték az útjukban állókat, taktikai céljaik szerint váltogatták a politikai nézeteiket, nevezték meg a szövetségeseiket és ellenfeleiket. Annak köszönhetôen jutottak a hatalom csúcsaira, hogy az országban elfáradt a nyugodt erô és hiábavalónak bizonyult a reformkommunisták felajánlkozása. Valódi program, a világgal kompatibilis struktúrák építése nélkül, Gyurcsány száz lépéssel, Orbán pedig sok száz törvénnyel erôszakolta meg a magyar a társadalmat. Szerencsétlenségük, hogy az ország csak addig szereti a normaszegôket, a lázadó Koppányokat, amíg tart az ígéretekbôl, az illúziókból, az álmokból. Ébredést követôen azonban a magyar nép kénytelen maga okos lenni, az okosnak gondolt politikusai helyett. (Kilengések) Ha Orbán csak annyit tett volna, hogy Gyurcsány kilengéseit visszakorrigálja arra a pályára, amelyet elsô kormányával 1998–2002 között kitaposott magának, ma alig lehetne fogást találni a kormányzati tevékenységén. Ehelyett azokat a bizonyos „kilengéseket” a végtelenbe lökte, az Alaptörvény és a jogi dzsungel kialakításával magánszférájává tette a közhatalmat. Ebben a helyzetben persze a helyét átvenni, pozícióját megörökölni, nem annyira lehetôség, mint inkább csapda. Miután a demokratikus ellenzékben tapasztalt

73

politikusok küzdenek a hatalomért, nem hiszem, hogy Orbán hagyatékára ácsingóznának. Ha a Jobbik közelebb lenne a hatalomhoz, komoly veszély lenne, hogy élnének az Orbánrendszer adta diktatúrás lehetôségekkel. Mellesleg a magyar jobboldal régi defektusa, hogy balra zárt, szélsô jobbra pedig nyitott. Kvázi hajlamos szálláscsináló szerepre. [Jegyzet, 2013 ôsz]

Hitelezés

74

Kedves Klubtársak! Súlyos tévedés azt hinni, hogy a bankok vagy bárki elôre tudta/tudja a devizapiacok (nyersanyagok vagy más piacok) változását, az árfolyamok alakulását. Erre lehet spekulálni és lehet nyerni vagy veszíteni, de tudni nem lehet. Ha egy bankár tudta volna, hogy a CHF/HUN devizapárban 2008 után ekkora elmozdulás lesz, ügyfelek nélkül is meggazdagodott volna. Ezt nem árt tudni azoknak, akik úton-útfélen a bankok összeesküvését hirdetik a devizahitelek ügyében. 1) Hitelesekrôl: azokkal értek egyet, akik úgy vélik, hogy sokan a hübriszük miatt bûnhôdnek. Nagyon szûk kör érdemli meg a segítséget, magyarán azt, hogy a többi állampolgár fizesse meg az általa csinált veszteséget. Sok hiteles helyzetét ismertem meg az utóbbi idôben ingatlan keresése során. Sokan egy jól jövedelmezô állásban könnyen jutottak pénzhez, amihez még felvettek lazán 15–20 millió hitelt, hogy 250–300 m2-es házat építsenek maguknak, drága felszereléssel. Volt aki azt mondta, hogy nem érdekli a hitele (van másik háza is), mert öt-hat évig havaj volt az élete. Jellemzô, hogy sokan azért buknak, mert szétmegy a házasság, az egyik fél elmegy egy jobb módú partnerhez. Szóval: a devizás aktivistáknak javaslom, hogy tessék egyedileg nézni minden ügyet. 2) A bankokról: miután a hitelek elsô hulláma után a frank erôsödni kezdett és csökkenteni lehetett a fedezetet, a bankok nem tudtak megállni a hitelek felpörgetésében, lazítottak a feltételeiken. Ezzel persze megágyaztak a késôbbi veszteségeiknek. Aztán a nyakukba szakadt veszteségek mellett bûnbakok is lettek, mert a felelôsség áthárításában nagyon egyet tud érteni a polgár és az ô populista kormánya.

Ha a politikusok tényleg megoldást akarnak, és nem csak a hitelek eliminálását, akkor meg kell engedni a bankoknak, hogy az ügyfeleikkel maguk rendezzék az ügyleteiket. Szakmai ellenôrzés mellett, de politikai és társadalmi beavatkozás, fenyegetés nélkül. A politika folytonos beavatkozása káros: az idô megy, a hitel hízik, a hiteles csodában reménykedik és a vevô is vár – az összes szereplô kéz a kézben menetel a csôd felé. Szívnak azok is, akik nem vettek fel hitelt. 3) A kormányról: ízléstelen, hogy a kormány a „hitelesek megsegítése” címû végtelenített családregénybôl csinál politikát, miközben 180 Ft-ról 250-re tornázta fel a CHF-et. Világosan látszik, hogy a kormány szándékosan inflál. Ezzel persze kifekteti a deviza adósokat, majd állandóan „megsegíti” ôket, lényegében persze csak a fizetôképes hiteleseket. 4) A realitásról: kevés szó esik arról, hogy a hitelesek (mindegy, hogy forint vagy deviza) fô problémája, hogy munkavállalóként és vállalkozóként is rosszabb jövedelmi pozícióba kerültek. Csökkent a reáljövedelmük, elveszítették a munkájukat vagy bukták a vállalkozásukat. Talpára kell állítani a kérdést: elôbb jött a gazdasági helyzet romlása, azt követte a hitelterhek elnehezülése. A megoldás is ebben a sorrendben képzelhetô el. Gazdasági javulás, korrekt politika nélkül nincs megoldás, csak csôd! A kormány az önkormányzatok és a polgárok adósságát ne tolja rá a még teherviselô rétegekre, mert abból fejreállás lesz. Ne költsön olyan ostobaságokra, mint az ócsai telep. Ne próbálja a bankokat és másokat sem „bedönteni”, mert a gödörbe az egész ország belehullik. Szerencsére akadnak még, akik idônként szóvá teszik a bankellenes demagógiát. Erre annál is inkább szükség van, mert a hitelesek ügyének kezelésén túl létkérdés, hogy a jövôbeni hitelezés feltételei ne lehetetlenüljenek el. Hitel nélkül az ország nem mûködik, polgárai nem boldogulnak. Kivéve persze, ha valaki államkapitalizmusban és tervgazdaságban gondolkodik. Epilógus: Joó János h-i gazda, miután 1761-ben elszerzôdött jobbágynak, 30 forint hitelt vett fel egy pár vonyós ökörre a gazdájától, Battyány Lajos nádortól. János gazda aztán szépen megfeledkezett errôl a kölcsönrôl, tíz évvel késôbb a nádor fia, B. József érsek próbálta behajtani, majd a 1780-ban a nádor unokája, a megyei fôispán sem járt sikerrel. Szóval, a hitelesek ügye elég szép magyar tradíciókra tá-

75

maszkodik. Ebben igen közel állunk a lengyelekhez, akik szerint fájjon annak a feje, aki kölcsönt ad. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2013. március 20.]

76

(Ki fizet a végén?) A magyar társadalom pénzügyi kultúrája és a hitelekkel kapcsolatos attitûdje hosszabb múltra tekint vissza, mint a Kádár-rendszer. Visszamehetnénk a XVIII. század közepéig, az örökösödési és a hétéves háború idejére, majd a Napóleoni háborúk korára, amikor a háborús konjunktúra nyomán felélénkült a hitelélet. Késôbb (reformkor) a dekonjunktúra idején az infláció miatt sokan könynyen visszafizették a hiteleiket. (Széchenyi hitelpártolása népszerû is volt az érintett urak körében.) Aztán jött a kiegyezés utáni polgári átalakulás, amely a kamatfixálást tiltó törvény eltörlésével, az „uzsora” engedésével vette kezdetét. A nagy ipari fellendülés idején sok kisbirtok úszott el a hiteleken. Sokan megtanulták akkor, hogy a hitellel vigyázni kell. Aztán jött az elsô világháború utáni koronaválság, majd a második világháború utáni szuperinfláció, legutóbb pedig a rendszerváltás, mikor jól jártak azok, akik korábban hiteleket vettek fel. A devizahitelekkel is kezdetben sokan jól jártak. Kiengedtek a régi reflexek, sok családban kikapcsolták a félelmeket. Ebbe belejátszott az „itt az EU, jön az euró” politikai heuréka is az elit részérôl. Nagyban spekuláltak politikusok kormányon és önkormányzatban, akik ma kárhoztatják a spekulációt. Itt van a kutya elásva! A politika nem vállalja a maga felelôsségét, amitôl a kisember is úgy gondolja, hogy neki sem kell vállalni a sajátját. A két felelôsséget elhárító szereplô (az állam és az ô polgára) között a bank sem vállalja a ráesô felelôsséget, mert nem teheti meg a pozíciója veszélyeztetése nélkül. A „megoldás” lázas keresése közben egyre növekednek a kockázatkezelés költségei, a hitelesek terhei. De ki nevet és ki fizet a végén? [NOL Fórum, 2013. október 04.]

Politikai piramisjáték Kedves Lírikus! Igen tiszteletre méltó a törekvésed, hogy történelmi és ontológiai dimenzióban értelmezed mai világunk történéseit. Fontosabb megállapításaid közül érdekesnek vé-

lem, hogy Kádár János letûnése egy össztársadalmi hazárdjáték startpisztolyának eldörrenésévé lett. Találónak érzem azt is, hogy a „szocialista valóság takargatása” csak kicserélôdött még nagyobb kapitalista halandzsára. Szívesen belemennék egy polémiába, a politika genezisének elemzésébe, ha nem éppen az kötné le a figyelmünket, hogy éppen a seggére esett az uralkodó elitünk. A mostani zavaros körülmények nem ösztönöznek semmiféle érték, értékközösség (nemzet, osztály) mibenlétének nagy látószögû boncolgatására. A Fidesz (Orbán) világát finomkodó kifejezéssel korábban eklektikusnak írtam le, életesebb kifejezésekkel vegyes, zagyva, szélhordta, képlékeny, napi szükséglet szerint változó, állandó ellentmondásokkal terhes nézetek mischungjának nevezhetô. Magyarán: uralkodó elitünk világszemléletében és szellemi irányultságában nincs Rendszer. Mindenféle jelzôkkel próbálja azonosítani magát (polgári, nemzeti, keresztény, népi), de ez nem több marketingfogásnál. A kiegyezés utáni magyar történelem bármely korszakának folytatójaként képes eladni magát. Ha akarod Tisza István, Horthy Miklós vagy Kádár János örököseként is jellemezheted a mai, magát jobboldalinak definiáló garnitúrát. Mindig akadnak, akik magukra ismernek a felmutatott karakterekben. Talán éppen ez a másfél évszázada tartó magyar fejlôdés sajátossága, hogy az ország népe nem képes magát elkötelezni sem a kontinuitás, sem a diszkontinuitás mellett, tartós irány helyett forradalmak és ellenforradalmak váltólázában ég. Az egymás követô politikai erôk és nemzedékek állandóan lebontják az elôttük járók építményeit. S aztán romokból építkeznek. Romokból emelnek romokat. Érdekes megállapításodat az elmúlt negyedszázadról hosszabban idézem: „Áltudományos igazságként adták el a mindent átható bróker-spekulációt, mely szerint a pénz minden értékközvetítés nélkül fialja a pénzt. (Hiába szajkózta George Soros, hogy a pénzügyi szabályok változatlansága »világrendetlenséghez« fog vezetni.) A pénzfialtatáson alapuló »megélhetési politika« a magyar reálgazdaság felszámolásának elsô pillanatától növekedésnek indult. Sôt, a pénzügyi piramisjáték politikai piramisjáték mintájává lett. A politika »brókerei« mindent vittek és maradt utánuk egy politikai képességeibôl kiforgatott sokaság. Az MSZP neofitái trójai falóul szolgáltak a »baloldali« társadalmi funkciók felszámolásához; a liberalizmus nemzeti és keresztény transz-

77

vesztitái pedig tovább fokozták az erkölcsi hitelválságot”. Ha szûkebbre vesszük az elemzés horizontját és megelégszünk a most regnáló rezsim helyzetének boncolgatásával, akkor úgy tûnik, hogy valamiféle útelágazáshoz értünk. Két irány kínálkozik: 1) Orbán az eddigieknél is keményebb módszerekkel próbálja fenntartani a NER-t és személyi hatalmát, vagy 2) a körülötte lévôk kénytelenek lesznek átvenni tôle a kormányrudat, legalábbis erôsen korlátozni a mozgásterét. Ezt indokolja az a körülmény, hogy láthatóan elveszítette kapcsolatát a valósággal. A „tábor” kiábrándulása nagy lehet, de mivel történelmi feladatnak vélik a jobboldal hatalmi pozíciójának megtartását, még számos unortodox tettre lesznek képesek. Riasztóak a perspektíváink. A történelem alig mutat életjeleket. Ennek látlelete az ún. brókerbotrányok sorozata, amely a maga brutális tényeivel maga alá temeti sokak reményeit. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. március 26.]

Harc az örökségért

78

Az elmúlt negyedszázad lényegében a kádári örökségért folytatott küzdelemrôl szól. Talán Antall Józsefnek volt néhány hónapja, amikor úgy látszott, hogy valami más irányt, más értékrendet alakít ki a társadalom. Az új világ mítosza azonban a Gorenje-lázzal együtt gyorsan elmúlt. Hirtelen szakadozni kezdett a szociális háló, egyre kínzóbb lett a biztonság és az állami gondoskodás hiánya. Miután jobbról és balról is a politikusok Kádár köpönyegébôl bújtak elô, érthetô megfontolásból biztonságot és gondoskodást ígértek a választóknak. 1990–2010 között nyugati bôségrôl, 2010-tôl keleti gazdagságról szólnak az álmok. Orbán mind vadabb antikommunistának maszkírozza magát, miközben egyre felismerhetôbb formában építi vissza a pártállamot, az államkapitalista rendszert, a centrális parancsuralmat. Ezzel párhuzamosan pedig számolja fel a pluralizmust, az önkormányzatiságot, a nyilvánosságot, a civil világot. Kádár sem csinálhatná jobban! Akad azonban egy kis bibi: ez az új-régi hatalmi struktúra csak egy Nagy Testvér támogatásával mûködik ezen a tájon. Brüsszel és Berlin nem vállalkozhat erre a szerepre, de azt sem engedheti meg, hogy ezt a

szerepet mások lenyúlják. Ezért aztán a németek hol dühösek, hol nevetnek. De a germán lovasság napirendre került, nem véletlenül. Kádár ezen a ponton sokkal óvatosabb lenne, gondolják a realisták, a magyar társadalom többsége. [ NOL Fórum 2013. május 28.]

Nincs itt semmi meglepô, az államosítások folytatása – ide értve az önkormányzati kézbe vett húsüzemeket is – rendes kommunista program, pillanatnyilag ezzel Orbán kissé balra áll Thürmer Gyulától. Ezen a téren a tervgazdálkodás eszméjét korábban feladó MSZP versenyhátrányba került a Fidesszel szemben. Mostanra teljes szélességében látható a „centrális erôtér” mûködése: a Fidesz jobbra nemzeti retorikával és osztogatással nyomul, balra pedig a magántulajdon visszaszorításával és felszámolásával. Tehát egy nemzeti és kommunista politikai kísérletnek vagyunk a tanúi. A szociáldemokrata és liberális alapokon álló ellenzék társadalmi bázisa csak akkor erôsödhet meg, ha az emberek felismerik, hogy egy nemzeti és kommunista politika végkimenete minden történelmi tapasztalat szerint a biztos bukás. A kérdés csupán az, hogy az államhatalom nyomása alá kerülô lakosság a szavazófülkében vagy az utcán buktatja meg a rendszert. Mellékesen megjegyzem: 1) Orbán Viktor a ’80-as években jobban tette volna, ha nem a focipályán, hanem az akkori rendszerviták tanulmányozásával tölti az idejét. 2) A legroszszabb MSZP is jobb a Fidesznél, mivel nem a piacgazdaság törvényeinek a meghágásával akar politizálni. [ NOL Fórum 2013. szeptember 20.]

Az elveszett illúziók siratása a megélt idô adománya. Tamás Gáspár Miklós helyzete persze könnyû, mert az illúziókeltés mestereként tudja, hogy mi a mutatvány vége mindig. A csalódás, a kiábrándulás. A régi világban több volt a tisztelet, az erély és a vágy valódi teljesítmények felmutatására. Az ember nem az egyéni szabadságot, hanem a maga erejébôl teremtett esélyt, a való világ birtokba vételét tekintette mércének. A kiéhezett szellem kedvezett a kulturális teljesítménynek, az alkotásnak, a mûvészi különös megidézésének. A tömeg nem tekintette fölösleges luxusnak a mûvészetet, inkább önkifejezésnek, a megismerés faktorának. A rendszerváltozás elôtt az akkori hatalom arisztokratikus fensôbbséget mutatva, üzemi barokk díszletek között mûködött.

79

Magas színvonalra emelte az udvari kultúrát. Ezt a nívót 1989 után nem sikerült elérni, még kevésbé meghaladni, az ebbéli csalódottság terméke a Magyar Mûvészeti Akadémia felállítása. Meglehet, hiábavaló fáradozás új kulturális felépítményt emelni a mai alapokra. A tömegtársadalomnak nincs igénye elitkultúrára. A szellemi kiszolgáltatottság belátására kell még néhány év, addig táplálhatjuk az illúziókat. Holt lelkek járják be a cár nyugati kormányzóságát. [NOL Fórum 2014. március 15.]

Húsfogyasztás

80

A hazai húsfogyasztás alakulása az elmúlt 40–50 évben sokat elárul a magyar emberek életszínvonaláról, a húságazat (vissza)fejlôdési irányáról. A KSH hivatalos adatai hosszabb távon érdekes adatokkal szolgálnak. Hús, húskészítmény, hal fogyasztása tekintetében állnak rendelkezésre legrégebbi adatok. E szerint 1960 és 1970 között a húsevés egy fôre vetítve 50 kilogrammról 60 kilogrammra emelkedett. A ’70-es évek még gyorsabb növekedést hoztak, mert a húsfogyasztás elérte a 73 kilogrammot. Abban az idôszakban sokat szállítottunk külföldre, de maradt bôven hazai fogyasztásra is, hiszen a ’87-ben 81,3 kg/fô mennyiséggel érte el a csúcsot a hazai húsfogyasztás. A rendszerváltást követôen, a ’90-es évek nagy visszaesést hoztak, a fogyasztás átmenetileg visszaesett 63 kilogrammra, majd 2000-ben újra 73 kilogrammot ért el. Az ezredforduló után újra kevesebb húst ettünk, a fogyasztás visszaesett a negyven évvel korábbi szintre, 2010-ben megint csak évi 60 kilogrammra futotta egy fogyasztó jövedelmébôl. A rákövetkezô évben pedig még annyira sem. Sertéshús fogyasztásunk a rendszerváltás elôtti idôben emelkedést mutat az összes húsfogyasztáson belül, majd 1990 után visszaesik egy régen meghaladott szintre. 1970ben egy fôre évi 30 kg fogyasztás jutott, majd egy évtizeddel késôbb, 1980-ben 40 kilogrammra növekedett. Ezt követôen a 80-as években stabilan tartotta magát 40 kg fölött, 1989ben elérte a 43 kilogrammot. Errôl a csúcsról aztán lefelé csúszott a fogyasztás, 1994-ben már a 30 kg-t sem érte el, vagyis egyharmaddal kevesebb sertéshús került az emberek

asztalára. Sajnos még innen is volt lefelé, 2010-ben már csak évi 25 kg/fô volt a hazai sertéshúsfogyasztás, ami az elmúlt években még valamelyest kevesebb lett. Marha- és borjúhús fogyasztásunk nem függetlenül az állatállománytól, de a húsevés változó szokásai miatt is, másként alakult, mint a sertéshús esetében. 1970-ben még fejenként 10 kg marha- és borjúhús került a tányérunkra. Ez a mennyiség negyedszázad alatt megfelezôdött (1996-ban 5 kg/fô), majd újabb másfél évtized alatt a negyedére esett vissza (2010-ben 2,5 kg/fô volt) a hazai fogyasztás. Baromfihús fogyasztásban az ezredfordulóig jelentôs emelkedést, onnan visszaesést mutatnak a számok. 1970-ben évi 14 kg/fô volt a fogyasztás, ami 1984-re 21 kilogrammra, a másfélszeresére nôtt. A húsfogyasztási szokások jelentôs átalakulását mutatja, hogy 2000-ben az egy fôre jutó baromfihús-fogyasztás megközelítette a 34 kilogrammot. Ez volt a csúcs, innen jelentôs visszacsúszás következett be, 2010-ben 25 kg alá esett baromfiból az egy fôre jutó a fogyasztás. Érdemes megemlíteni, hogy az összes húsfogyasztásunkban a ló- és a juhhús fogyasztása a tárgyalt idôszakban sosem érte el még az évi 1 kg/fô értéket sem. Halból is keveset fogyasztunk európai összehasonlításban, a lassú tempóban növekvô fogyasztás az elmúlt években 3,5–4 kg/fô körül alakult. (Európában évi 22,7 kg/fô az átlag.) Egyébként az elmúlt években Magyarországon bekövetkezett fogyasztáscsökkenés ellenére a baromfi- és sertéshúsfogyasztás átlagosnak számít az Európai Unióban. [Húsos, 2013. december]

Kedves Tanár Úr! A hétvégén Mangalica fesztivál volt kies fôvárosunkban, annak is a legközepén, a Szabadság téren. Korábban a Városliget adott otthont ennek a politikai üzenetektôl sem mentes kolbász- és sonkaünnepnek, pálinkakóstolónak és állatsimogatónak. A belváros azonban jobban illik a vidéki Magyarországhoz, mert a Nemzeti Bank, más pénzintézetek, és fényûzô éttermek szomszédságában jobban találhat fizetôképes keresletet a minimálbérektôl kissé elrugaszkodott termékkör. Igaz, hogy kilójában csak kb. 6 ezerért mérték a különbözô pecsenyéket és sülteket, de láttam 20 ezerért is tarjával töltött ropogós malacsültet. Jelzem, a karácsonyi vásáron is hasonló árak voltak a Vörösmarty téren. Euróban számolva ez nem sok, turistának egyszer el-

81

82

megy, de néhány éve meggyôzôdhettem arról, hogy karácsony elôtt német városokban olcsóbb volt a sültkolbász, mint Pesten. Falatozott is ott boldog-boldogtalan, különösen a keleti tömbbôl odament gazdasági bevándorló és magamfajta vendég. A mangalica fesztivál árait két oldalról kell vizsgálat alá venni: 1) mekkora volt a helypénz 2) mennyi ment számlára. Ami az elôbbit illeti, szóbeszéd szerint elkértek egy milliót egy sátorhelyért, amit én sokallok, de ha igaz, akkor ez a díj csak a nemkívánatos konkurencia kizárását szolgálta. A múlt évben úgy ment, hogy ezeknek a mangalicásoknak a minisztérium csinált egy egyesületet, amelynek a tagjai (a csókosok) nagy kedvezménnyel (valójában támogatással) árulhatták a termékeiket. A nagyobb biznisz azonban a 2. pont, az ÁFA elkerülése. Nos, én egy disznótorosra invitáltam szombat estére a barátaimat, amihez a fesztiválon szereztem be a sütnivaló kolbászokat és hurkákat. Négy gazdától vásároltam, mert fô a változatosság, rizses, hajdinás és köles hurkákat vettem és különbözô fûszerezésû kolbászokat. A kolbászt 2200–3500 forintban számolták, az utóbbit „bio” jelzéssel, a hurka 1500–2000 forint között változott. Ez nagyjából duplája a pesti piacok aktuális árainak. A konkrét számokat csak azért írom le, mert emlékezetem szerint a négy gazda közül csak egy adott számlát. Tehát a minisztériumtól légvonalban kétszáz méterre, a nemzeti mangalicások a kormányzati negyedben teljes nyugalommal maradtak ki a közteherviselésbôl. Hogy ilyen szépen körbeírjam a csalást. A kérdésedre itt a legfontosabb válasz: a 27 százalékos ÁFA nagyon megdrágítja a hazai élelmiszertermékeket, de a haszon nem a közé, hanem magánzsebekbe vándorol. (2016-tól 5%-os lett az ÁFA egyes sertéshús féleségeknél, 2017-tôl pedig a baromfihúsnál is – szerk. megj.) A hazai húsipar versenyhátránya egyébként a termôföldtôl az asztalig, a terméklánc minden elemén halmozódik fel. A külföldi versenytársak nem fair eljárásai miatt is keletkeznek hátrányok, teszem azt sok ipari mellékterméket, hallisztet, stb. etetnek fel az állatokkal, amelyeket szûkös ólakban tartanak. De hazudnánk, ha a versenyelônyüket csak ebben látnánk: hihetetlen tenyésztési, állat-egészségügyi intézkedésekkel, a feldolgozásban fejlett technológiával, a kereskedelemben kitûnô logisztikával faragják le az árakat. Sajnos a hazai húsipar nem a verseny felvételével

(nagyüzemi feldolgozás fejlesztése), hanem kézmûves szinten, különféle megkerülôs cselekkel – protekcionizmussal és szelektív beavatkozásokkal – próbál talpon maradni. A végeredmény ismert. Az iparág jövôtlenségét jelzi (minden malacstratégiai hacacáré ellenére), hogy tavaly megszûnt a húsipari kutató intézet. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. február 08.]

Kedves Libertárius! A marhahús tényleg kerüli a kapitalista piacgazdaság némely szegmensét. Történelmileg nálunk úgy alakult az elmúlt 25 évben, hogy a hízómarha bojkottálja a politikai váltógazdaságot és egyre mélyebbre vonul vissza a honi pusztákon. A múlt évben egy zalai pincészetben mesélte a tulajdonos, aki egy csárdát is üzemeltet, hogy rendszeresen Ausztriában szerzi be a sült marhaszeletnek valót. A magyar tejtermelô gazdaságokból ugyanis csak kiselejtezett öreg, inas, szikkadt marha egyedek kerülnek vágóhídra, amibôl csak cipôtalpnak való sült húst lehet elôállítani a legmodernebb konyhatechnológia mellett is. Az ilyen sültet legfeljebb nosztalgiázó magyarokra lehet rásózni egyszer, de a balatoni konferencia-turizmus keretében érkezett angolszász, német, francia vendégeket az ôrültbe lehet kergetni ilyen traktával. Nem is szólva arról, hogy a borkóstoló + csárdaélmény egy pillanat alatt elillanna, ha a marhaszelet nem felelne meg a svájci vagy osztrák standardoknak. Már pedig, ha megérkezik hozzá hárombusznyi konferenciától elzsibbadt orvos, jogász, közgazdász és más diplomabitorló, jobbára elkényeztetett világutazó, akkor ott nincs kecmec, valódi marhaszeletet kell felszolgálni. A nejem idônként meglepi a családot egy lábszárpörkölttel vagy töltött marhaszelettel és újabban velôs csontot is sikerül beszerezni, ami a jó húslevesnek fontos kelléke. Ezek az ebédek engem ’56-ra emlékeztetnek. Azokban a hetekben annyi borjúhúst ettünk, amennyit késôbb évtizedig sem. Ugyanis a pesti sajnálatos események hatására a falunkban idôlegesen elhárultak a borjúvágás elöli adminisztratív akadályok, ami sok boci halálát okozta. Akkor még ugyanis minden háznál tartottak marhát. Igaz, hogy speciel október végén baromfiból volt kevés, mert az ôszi betakarítási munkák során megfogyatkozott az állomány. Ilyen az élet, valami mindig hiányzik egy jó vegyes húsleveshez. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. február 09.]

83

Ügynökmese

84

Ungváry Krisztián történész az 1982-ben alakult Dialógus mozgalommal összefüggésben a titkosszolgálattal hivatalos kapcsolatot tartó besúgóként azonosította – mások mellett – dr. Kiss László alkotmánybírót. Az ÉS 2007/20. számában publikált írásában azt állítja, hogy „a legtöbb besúgás a Kádár-rendszerben nem az ügynökök, hanem az alkalmi, a társadalmi és a hivatalos kapcsolatok részérôl érkezett”. Ebbôl a megállapításból azután arra a következtetésre jut, hogy a besúgások és megtorlások szempontjából az egyetemi káderek szerepe nagyobb súllyal esik latba, mint a valódi titkosszolgálati embereké. Ez egy csúsztatás, amit még a szakma is elítél. Azt írja Gyarmati György errôl a történetírói eljárásról (bináris oppozíció), hogy a történészszakma hitelessége csorbul attól, ha az egykori ügynökök (és velük kapcsolatba kerülôk) soraiban folytatott „szelektív hajtóvadászatot történetírásként jelenítik meg”. Vélhetôen nem is a történetírás szempontjai vezették Ungváry Krisztián tollát. Magyarán: az ügynökvád az egykori egyetemi pártszervezeti tisztségviselôvel szemben tényekkel nem alátámasztható állítás. Ismeretes, hogy pártfunkcionáriusok esetében az a valószínû, hogy nem volt közük a titkosszolgálatokhoz. A szolgálatok szívesebben dolgoztak olyan szereplôkkel, mint Pokorni Zoltán papája vagy Schmitt sporttárs. A Kiss Lászlóhoz hasonló elsôgenerációs értelmiségitôl azt várták, hogy ne titokban, éppen ellenkezôleg, nyíltan támogassa a rendszert. Esetenként éppen a kockázatmentesen hôsködô egyetemista kádergyerekek ellenében, akik teszem azt a pesti jogi kar Bibó-kollégiumában vagy a pécsi jogi karon is szívesen „tesztelték” a tanáraikat. Talán a Cég támogatásával? Egyszer egy valódi történész majd ezt a verziót is megírja. Ungváry szóba hozza az 1982. augusztusi, Moszkva és Bécs közötti békemenetet, amelynek a „résztvevôi kivétel nélkül nyugati állampolgárok voltak”. Lám-lám, ilyen elemi tényekben is téved a szerzô és azt is elfelejti megemlíteni, hogy a békemenet budapesti rendezvényén megjelent Rajk László ellenzéki társaival és innentôl kezdve elveszett a Dialógus mozgalom hamvas bája. Ebbôl a megjelenésbôl a tájékozottabb egyetemi KISZ- és pártfunkcionáriusok megér-

tették, hogy nem az ô diákjaikról szól a Dialógus. Aki nem tudta, fôként vidéken, könnyen belegabalyodott az ügybuzgó belügyesek konspiratív húzásaiba. Ezt tükrözik az ügynökök jelentései, amelyekbôl a „hajtóvadász” történész dolgozott és kritikátlanul elfogadott. 2007-ben persze ez a cikk Gyurcsányról és miniszterérôl, Petréteirôl szólt, Kiss akkor csak mellékszereplô volt. Egyébiránt 2007-ben nagyjából abból a körbôl jött az „ügynöközés” és Gyurcsány szívatása, amely feldobta Medgyessyt is, csak ezúttal nem tudott bizonyítékokkal szolgálni, ezért kellett Ungváry tudományos látszatot keltô maszatolása. Érdekes, hogy az egykori SZDSZ-es manipulációk nagyon tetszenek a mai jobboldalnak, egészen addig, amíg nem kerül szóba az ügynöklisták nyilvánossága. (Ôk tudják, miért!?) Szakmai szemszögbôl azt lehet mondani, hogy ügynökjelentésekbôl megrajzolni korabeli társadalmi folyamatokat kb. annyira sikerülhet, mintha szocialista brigádnaplókból akarnánk megérteni a tervgazdaság mûködését. Gondolom, ha Kiss bíró leteszi a talárt, közreadja a bizonyítékait, amelyek fényében még jókat derülünk a történész úron. (Erre 2016 tavaszán került sor, miután 18 év szolgálattal a háta mögött dr. Kiss László elköszönt a taláros testülettôl és Ügynökmese - Egy történészi spekuláció genezise címmel megjelentette könyvét a kilenc éves pereskedésének történetérôl – szerk. megj.) [NOL Fórum, 2013. december 04.]

Tavares-jelentés 1) Az úgynevezett Tavares jelentésben az Európai Parlament Magyarország belpolitikai helyzetérôl adott értékelést. A jelentés vitájában Orbán Viktornak a 2010 óta kialakított rendszerét kellett volna megvédeni az európai demokraták bírálatával szemben, de ezt meg sem próbálta, helyette Magyarország védelmérôl halandzsált a hazai közönségnek. 2) A miniszterelnök jogászkodni próbált, az Európai Parlamentet bíróságnak nevezte, eljárási kifogásokat tett, amit értetlenséggel fogadtak a képviselôk. 3) Magyarország sikereirôl beszélt, amivel mosolyt fakasz-

85

tott a magyar gazdaság helyzetét ismerôk körében. A pénzpiacok pillanatok alatt beárazták a szavait. 4) A Brüsszel–Moszkva párhuzam egyaránt sértette a balés jobboldali képviselôket. A sajtó elôtti Lenin-hivatkozásról sokaknak eszébe jutott a kormányfô szülôi háza. 5) Orbán elutasító álláspontjára tekintettel, az EU kénytelen szembenézni azzal, hogy politikai eszközökkel nem tudja megakadályozni egy tagállamában a demokratikus deficit kialakulását. Ergo: gazdasági és egyéb eszközökhöz lesz kénytelen nyúlni. 6) Európai dimenziót kapott a 2/3-os többség problémája, a szavazói felhatalmazással folytatott antidemokratikus kormányzás és a „rendszerhiba” felszámolásának demokratikus feladata. [Jegyzet, 2013. június 03.]

86

A 2010. évi választásokon a parlamenti helyek kétharmadát megszerzô Fidesz–KDNP többség gyors ütemû jogalkotási tevékenységgel átformálta az ország alkotmányos rendjét, lényegesen megváltoztatta az intézményi és jogi kereteket, ami hatást gyakorol a közélet és a magánélet számos területére – állapítja meg az Európai Parlament Állásfoglalása. Tételesen bírálja az Alaptörvényt és annak átmeneti rendelkezéseit, a sarkalatos törvények széles körû alkalmazását, a gyorsított jogalkotási eljárásokat, az egyéni képviselôi indítványok és a parlamenti vita gyakorlatát. Megállapítja: a fékek és ellensúlyok gyengültek az Alkotmánybíróság, az Országgyûlés és Adatvédelmi Hatóság mûködésében. Sérült az igazságszolgáltatás függetlensége, nem megfelelô a médiaszabályozás, a kisebbségekhez tartozók jogainak a tiszteletben tartása, a vallás- és lelkiismereti szabadság, valamint az egyházak elismerése. Ezek a tények nem hízelgôek Magyarországra nézve, de errôl nem a jelentôs készítôi tehetnek, hanem Magyarország kormánya, amely elárulta a demokráciát. Orbán Viktor Magyarországán veszélybe került a nagyon sok embernek utolsó mentsvárat jelentô Európai Uniós klubtagsági igazolvány. A munka, a tôke, az áruk és az inform ációk szabad áramlásának megszûnése – a határok akár átmeneti visszaállítása – háborús csapással érne fel a hazai vállalkozások, a munkavállalók, az állampolgárok és a fogyasztók számára. Orbán Viktor kiharcolja Magyarországnak a prügelknabe szerepet, nekünk adnak minden pofont,

amit az európai politikai arénában kiosztanak. A magyar belpolitikában már annyira céllá vált a rablás, hogy csak egy „katonai demokrácia” mûködtetésével lehet fenntartani a viszonyokat, de egy ilyen rezsim nem mûködhet külsô ellenség nélkül. Ez a körülmény a jövôben háborúvá szélesítheti a Brüsszellel folytatott szabadságharcot. Mostantól európai dimenzióban kell kezelni a 2/3-os szavazói felhatalmazással folytatott antidemokratikus kormányzás problémáját és a „rendszerhiba” felszámolásának demokratikus lehetôségét. Az Unió hívei hasonlóképpen jártak, mint a rendszerváltó magyar demokraták. A brüsszeliek azt hitték, hogy az alapszerzôdéssel, az euró bevezetésével, az európai „kormánnyal” és parlamenttel létrejött az a kritikus tömeg, amely végleg meghatározza a kontinens történelmi fejlôdésének irányát. Hasonló hibába estek a hazai rendszerváltók, akik azt képzelték, hogy egy polgári (ideiglenes) alkotmánnyal, a magántulajdon túlsúlyával, pártokkal és szabad választásokkal ledönthetetlen demokratikus intézményeket hoztak létre. Aztán jött egy 2/3-os választási gyôzelem egy zsákmányszerzésre szakosodott párttal, nemzeti játszmát folytató vezetôvel és karó került a küllôk közé. [NOL Fórum, 2013. július]

Munkás képviselet (Egyfokozatú bérskála) A kormányzati bérpolitika mostanság egy többismeretlenes egyenlethez hasonlít, amelynek megoldó képletét még szakemberek is nehezen találják meg. Gyakorlatilag egy olyan bérskáláról van szó, amely csak az alsó ponton (kötelezô minimálbér) kalibrált. A fix pont fölött mozgó fokozatnak tekinthetôk az évente, sôt év közben is módosuló bérköltségek, adó és járulék mértékek. Idén számításba kell venni a munkahelyek védelmét célzó járulékkedvezményeket és megszerezhetô támogatásokat is. De nem szabad kihagyni a kalkulációkból a béren kívüli juttatások változó forinthatását sem. Mindez persze csak a kormányzati gazdaságpolitika szintje. Ez alatt húzódnak az egyes cégeknél alkalmazott bérformák, teljesítménynormák, amelyeket ilyen válságos években erôsen próbára tesznek a hullámzó üzleti eredmények, a helyi-, országos- és európai

87

munkaerôpiaci hatások. Mindezen tényezôk, mint egy nagy satu, szorongatják a munkavállalót. Fórumokon egy ismert közgazdász idônként hangoztatja, hogy a magyar gazdaság egyik rákfenéje az átláthatatlan és következetlen bérpolitika, amely túlságosan bonyolult és homályban hagyja a részleteket. A munkáltatók titkolják a hatóságok, a konkurencia és saját munkavállalóik elôtt is a béradatokat. Vélhetôen ezzel is magyarázható, hogy számos iparágban két évtizede nem sikerül megkötni egy ágazati kollektív szerzôdést. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányzat egyre kisebb teret hagy a vállalati szintû béralkunak. Különösen az olyan ágazatokban, ahol egyre bôvül a minimálbéres és az ipari átlag alatt keresô munkavállalók köre. A cégvezetôknek és az érdekvédôknek egyre szûkülô terepen mozogva kell egyességre jutni, megállapodni a bérekrôl. A sokasodó központi elôírások és elvárások kényszerei között, stagnáló gazdaság mellett, fagyos idôket él át a munkapiac. A szociális partnerek mind nagyobb erôvel szorongatják egymást, járják a bértangót, miközben recsegve szól a zene és közeledik a záróra. [Húsos, 2013. február]

88

(Érdekvédô pávatáncok) A fülkeforradalom lendületével végzett jogalkotás sokat vitatott lépése volt a több évtizedes gyakorlat által létrejött munkaügyi szabályozás átalakítása. A kormány tervei ellen tiltakozó erôket végül az szerelte le, hogy 2011. december 2-án három szakszervezeti szövetség vezetôje, Gaskó István (Liga), Pataky Péter (MSZOSZ) és Palkovics Imre (Munkástanácsok) megállapodást írt alá Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterrel és munkáltatói szervezetek vezetôivel arról, hogy az új Munka Törvénykönyvével kapcsolatos szakmai vitát lezártnak tekintik, és a törvényjavaslat elfogadását fô irányaiban támogatják. A paktumot elemi felháborodással fogadta számos érdekvédô. A köztisztviselôk másnapi fôvárosi demonstrációján az ott megjelent Gaskó Istvánt súlyos szavakkal ócsárolta a tömeg, gerinctelennek nevezték, és júdás-pénzt szórtak elébe. Az MSZOSZ szövetségi tanácsa a sajtón keresztül próbálta tompítani egyes tagszervezetei részérôl érkezett tiltakozásokat. A húsipari érdekvédôk árulásnak nevezték a paktumot, elfogadhatatlannak ítélték a munkavállalóknak nagy hátrányokat okozó „rabszolgatörvény” jogfosztó rendelkezéseit.

A botrány hatására Pataky Péter kifarolt a kormánnyal kötött megállapodásból, elmondása szerint csôbe húzták. Palkovics Imre késôbb azzal magyarázta a hozzáállását, hogy a kormány „beszopta” a nagy munkáltatók meséjét az új jogszabályok foglalkoztatásra gyakorolt kedvezô hatásáról. A legutóbbi idôkben már Gaskó István is a törvénykönyv felülvizsgálatáról beszél, de közben ô már hiteltelenné vált a politikának tett szolgálatai, a Liga Szakszervezetek megkülönböztetett kormányzati támogatása miatt. [Húsos, 2014. május]

(Erôt kellene mutatni) A Munka Törvénykönyve kormányzati felülvizsgálata során igazi szakszervezeti jogosítványok viszszaállításának nincs esélye – mondta Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke munkahelyi érdekvédôk elôtt. Szakértôi egyeztetések zajlottak, összeállt egy minimum csomag, de a kormány lényegi javaslatot nem tett, érdemi változások nem várhatók. Hasonló a helyzet a sztrájktörvény terén, ahol a közszférában a jogszabályi környezet lehetetleníti el a munkabeszüntetés törvényes lehetôségét. A kormány elzárkózik attól hogy az elégséges szolgáltatás mértékérôl való döntés ne bírói, hanem szakmai döntés legyen. A korkedvezményt és korengedményt illetôen a szakszervezetek kidolgoztak egy programot a sérelmek orvoslására, amit a munkáltatók is támogatnának, de úgy tûnik, hogy a kormány hozzáállása miatt megállapodás nem lesz. Az egyeztetések során kiderült, hogy amíg a szakszervezetek korkedvezményes nyugdíjban gondolkodnak, a kormány biztosítási alapon, plusz járadék fejében adna valamilyen fokú kedvezményt. A minimálbérrôl szólva Kordás felhívta a figyelmet, hogy amíg 2010 óta jelentôsen nôtt a bruttó minimálbér, a nettó növekedés csekély. A szakszervezet célja a minimálbér közelítése a létminimumhoz. Gondot jelent, hogy a kormány már tavasszal el akarja fogadni a jövô évi költségvetés sarokszámait, de a bérek és adók alakulásáról nem egyeztet a szociális partnerekkel. A MASZSZ elnöke felhívta a figyelmet, hogy a kormányzat ellenében azok a szervezetek, társadalmi csoportok tudnak eredményt felmutatni, amelyek erôt mutatnak, ezért ez a követendô irány. Az új konföderáció 220 ezer tagot tömörít, képesnek kell lenni tízezrek megmozgatására egy-egy

89

fontos munkavállalói érdek érvényesítése érdekében. Erre tesz kísérletet a szövetség május elsején. A megmozdulásnak különös hangsúlyt ad, hogy a közszférában 2008-tól nem volt béremelés és 2017-ig nem is lesz. Ebben a ciklusban a kormányzat a civilek és a szakszervezetek letörésére készül. Ezért erôsíteni kell az összefogást. Az új taktikának része lesz a demonstratív fellépéseken kívül munkaügyi perek indítása. Ennek egyik elôfutára volt az egri kórház dolgozóinak a juttatásaiért folytatott sikeres per. A szakapparátusnak az egyeztetések mellett fontos feladata lesz a szervezetépítés. Az a cél, hogy a munkavállalói érdekvédelem függetlenedjen a kormányzati pénzektôl. [Húsos, 2015. május]

90

(Képviselet) A kollektív érdekvédelem és érdekérvényesítés fundamentuma a képviselet. A munkavállalónak az a joga, hogy megbízzon másokat jogainak az érvényesítésére, bérének a kialkudására és a munka biztonságának, emberi körülményeinek a védelmére. A képviselet intézményes form ája a szakszervezet, amely képviseleti demokráciában a társadalom egyik alapintézménye, történelmi vívmánya. Ahol a szakszervezetek mûködését akadályozzák, a munkavállalók képviseletéhez való jogát kétségbe vonják, a vezetôiket nem tekintik tárgyaló partnernek, ott baj van a demokráciával. Ott pedig végképpen elromlott valami, ahol egy párt – különösképpen, ha kormányoz – magának vindikálja, hatalmi céljainak szolgálatába próbálja állítani a munkavállalók képviseletét, tagadva a munka és a tôke elkülönült érdekét. Ahol osztályharcos romantikának nevezik a valódi párbeszédet, a munka világában megjelenô konfliktusokat, az ellentétes érdekek harcát, ott a hatalom könnyen tévútra téved. Olyan tévutakra, amelyek ingoványos történelmi tájakra visznek, olyan helyekre, ahol a szakszervezeteket kormányzatilag vezényelt korporációkba (testületekbe, kamarákba) szorították vagy az állampárt „hajtószíjának” szerepét osztották rájuk. Érthetetlen és a képviseleti demokráciára veszélyes, a szakszervezeti érdekvédelem szempontjából pedig elfogadhatatlan, amit a miniszterelnök elmondott az évértékelôjén. Szerinte „gyerekes álmodozások, osztályharcos romantika, munkaadók és munkavállalók, kisvállalkozások és óriásvállalkozások egymásra uszítása helyett érdekegyesítésre,

összemûködésre és egybefésülésre van szükség, ehhez pedig erôs, stabil néppártra és néppárti, az emberek érdekét szolgáló kormányzásra van szükség.” A szakszervezetek nem mondhatnak le a munkavállalók képviseletérôl. [Húsos, 2016. január]

Érdekvédô szakik (Tisztségviselôk védelme) A szakszervezetek részben csak mostanában jönnek rá, részben pedig önérdekbôl nem merik felvilágosítani a társadalmat, hogy a 2012. évi I. törvény, az új Munka Törvénykönyv és a formálódó bírói gyakorlat alapján nem tudják megvédeni a munkahelyi tisztségviselôiket. Csak abban az esetben van esélyük az érdekvédô szakiknak, ha a munkáltató jogásza, HR-ese kicsit ügyetlen és jogsértô eljárással hajtja végre a kirúgást. Egyébként jogszabályi indok alapján („bizalmatlanság” okán, Mt.52. § 1/d) a kirúgás megáll. Az érdekvédelem számára megoldás az lehet, ha nyugati mintára a szakszervezetek képviselôi a munkahelyen kívülre helyezik a tevékenységüket, kikerülnek a cég alkalmazásából. Ezt persze sok munkahelyi érdekvédô nem favorizálja. Megoldás lehet az is, ha a munkahelyi érdekvédô csak jelez, informál és a külsô, területi vagy ágazati szakszervezeti vezetô üti a vasat. A szakszervezet legegyszerûbb definíciója: a munkavállalók összedobják a pénzt arra, hogy valaki(k) helyettük egzisztenciális függés nélkül kinyissa pofáját és harcoljon az érdekeikért. A dolog lényege, hogy az érdekvédô ne függjön a munkáltatótól. Ha a hírekben szereplô ismert multinál a szakszervezetisnek felmondtak, akkor ô a cég alkalmazottja volt. A történet csúnya, de úgy tûnik, az eset morális elítélésén kívül többre nem futja az érintett szakszervezeti fônökök erejébôl. Egyébként az államnak (munkaügyi hatóságnak) lenne feladata és érdeke, hogy ôrködjön a kiegyensúlyozott munkaügyi kapcsolatok fenntartásán. A kormány ún. stratégiai együttmûködésében, ha már ilyen külön alkukat köt, benne kellene lenni a munkaügyi kapcsolatok tiszteletben tartásának. Ilyenrôl azonban nem szóltak a tudósítások. (Törvényesség) Az érdekvédelemben érdemes jogi és mo-

91

92

rális szempontból is szigorúan különválasztani egy törvényes akció (pl. sztrájk) következtében elôálló károkat a szándékos károkozástól. Az egyik következmény, a másik cél. A munkáltató vagy menedzser személyével, a termelô eszközzel, termékkel kapcsolatos anyagi károknál a munkáltatók sokszor érzékenyebbek a szimbolikus területen (hírnév, imázs, presztízs, vevôi kapcsolat) keletkezô károkra. Különösen a maguk és márkatermékeik hírnevére sokat költô multik. Szándékos károkozásra gyakorlati megfontolásból sem biztatnék érdekvédôt, az ilyen magatartás ugyanis vesztes stratégia. Minden konfliktus általában abból keletkezik, hogy a munkáltató megszegi a törvényt, a szabályt, a normát. A sérelmet elszenvedô munkavállaló megvédéséhez elônyös pozíciót biztosít az elszenvedett sérelem, mivel ô áll a törvényes oldalon. Sértettként joggal számíthat a hatóságok és a közvélemény támogatására. A konfliktuskezelésben nagy elôny jelent, ha a munkáltató nem tiszteli a törvényt és ezért nyomást lehet rá gyakorolni hatóság, média vagy bíróság útján. Elôfordult, hogy egy szakszervezeti vezetô azzal ment csatába, ôt nem érdeklik a törvények. Elbukott az elsô menetben. Ma olyan a kárfelelôsség, az üzemek belsô ellenôrzése (kamerázás), a konkurenciaharc, hogy szándékos károkozásnál nagy a lebukás esélye, ami igen súlyos anyagi következményekkel járhat. Ilyen utcába direkt módon senkinek sem tanácsos belemenni. (Egyenlôtlen pozíciók) A ’90-es évek tapasztalataival kapcsolatban tudni kell, hogy mára sokat változott a helyzet, nem az érdekvédelem elônyére. Akkor jobban lehetett számítani a törvény erejére (több törvény védte az embereket), a munkaügyi bíróságokra, a médiára, a közvélemény és a szakma támogatására. Több minden belefért a munkásvédelmi akciókba. Ma rosszabb a jogszabályi környezet, csekély a társadalmi szolidaritás, viszont kifinomultabb és hatékonyabb a menedzsment eszköztára. Az emberek is kiszolgáltatottabbnak érzik magukat („félnek”). Az új Munka Törvénykönyv bevezetésével a munkahelyeken felborult a munkáltató és az érdekképviselet közötti egyensúly, a viták normális kezelésének, a tisztességes megegyezésnek az esélye. A rossz fizetések és munkakörülmények miatt nô a dolgozók elégedetlensége, ebbôl fakadóan szaporodnak a károk (pl. minôségi hibák), amit általában a nemtörôdömség vagy a felelôtlenség számlájára írnak. Egyes helyeken az

üzemi kultúra átsegíti a feleket a jogok elvételével megásott lövészárkokon, máshol az érdekvédelem (vagy spontán keletkezett aktivitás) a nem nyilvános, nem legitim, nem békés megoldások felé viszi az embereket. A tiltakozás gyakran fluktuációban, elvándorlásban ölt testet. Ez senkinek sem jó. A helyzet belátásához kormányzati bölcsesség kellene és sutba kéne vágni „Európa legrugalmasabb munkapiaci szabályozását”. A leírtak elsôsorban az ún. versenyszférával kapcsoltban érvényesek, ahol mûködik a gazdasági racionalitás, érdek. A közszférában, ahol a foglalkoztatás feltételeit torzítják a politikai, hatalmi motívumok is, talán még rosszabb a helyzet. [NOL Fórum, 2014. július]

Hadviselô demokrácia Bánhatja a hazai és nemzetközi közvélemény, hogy nem vette komolyan a 2010. évi választás után kétharmados többséggel összeült Országgyûlés elsô nyilatkozatát. Annak ellenére sem, hogy a jobboldal élcsapata félreérthetetlenül ország–világ tudomására hozta: új társadalmi szerzôdés született, a választók új rendszert hoztak létre. A Nemzeti Együttmûködés Rendszerének nevezett új irányról a gyôztesek akkor esküvel fogadták: „erre tesszük fel életünk most következô éveit”. (Letértünk a fôútról) Az új hatalom a hitvallás erejével rugaszkodott neki Magyarország átalakításának. Lendületes munkával eltöltött három év következett, lázas törvényhozással, gombnyomásra épült a Rendszer. Több dolog azonban nem stimmelt, az Európai Parlament (EP) kénytelen volt 2013. július 3-án állásfoglalásban kinyilvánítani, hogy Magyarország letért a fôútról. A budapesti parlament törvényeit elemzô Tavares-jelentés alapján az uniós képviselôk többsége megnyomta a vészcsengôt. Arra a következtetésre jutottak, hogy a magyarországi alkotmányos és jogszabályi keretek rövid idôn belüli rendszerszintû módosítása, azok általános trendje és tartalma összeegyeztethetetlen az Európai Unió szerzôdésekben rögzített elveivel és értékeivel. Brüsszel számos területen bírálat tárgyává tette a magyar kormány lépéseit az Alaptörvénytôl kezdve a sarkalatos törvények széles körû alkalmazásán át a gyorsított jogalkotási

93

94

eljárásokig és az egyéni képviselôi indítványokig. Az Európai Unió kritikáját a média átvette az egész világon, aminek hatására Budapest néhány ponton engedett, korrigálta a leginkább vitatott jogszabályokat. A kormány azonban nem csinál titkot abból, hogy nem az uniós szerzôdésesek maradéktalan betartását, hanem a NER különutas politikájának védelmét tartja legfôbb céljának. A magyarországi helyzet nemcsak Európa hatalmi központjaiban okoz fejtörést, hanem a magyar emberek körében is feszültséget keltenek a demokratikus jogállam körüli viták, a gazdaság, a társadalom és a kultúra szinte minden területét érintô, hatalmi eszközökkel kierôszakolt változások. Noha az intézkedéseknek sok ember kárvallottja, jelentôsek az érdeksérelmek, átláthatatlanok a folyamatok, a kormány tevékenysége nem ütközik elementáris lakossági ellenállásba. Sôt, a közvélemény jelentôs része támogatja a kormánypártokat. Felvetôdik a kérdés, hogy milyen gyökerekbôl táplálkozik az új rendszer és mivel magyarázható – a stagnáló gazdasági- és a romló szociális helyzet ellenére – a lakossági elfogadottsága? (Posztállami kísérlet) A kérdésre sokan keresik a választ. Egyes szerzôk posztkommunista maffiaállamnak ábrázolják az Alaptörvény talapzatára helyezett Magyarországot. Ez a megközelítés plasztikus képet rajzol a rendszer mûködésérôl, módszereirôl, de a rezsim elfogadottságára nem ad választ. Ha a magyar kormány Brüsszel elleni „függetlenségi harcát” érteni akarjuk, akkor egy kicsit tágabb történelmi dimenzióba kell helyezni a visszaszerzett önrendelkezési joggal és képességgel „villogó” budapesti politikát. Lewis H. Morgan Az ôsi társadalom (1877) címû munkájában1 alkotta meg a katonai demokrácia fogalmát2. Evolúciós fejlôdési elmélete szerint a katonai demokrácia átmeneti állapot az ôstársadalom és a több fázison át kialakuló állam között. Alapvetôen tehát egy pszeudoállami formációt3 jelöl a fogalom. Ilyen átmeneti kornak tekinthetô a magyar történelemben a 830-as évektôl az ezredfordulóig, a magyar állam létrejöttéig tartó idôszak, amely egyébként egyezést mutat hasonló fejlôdési szakaszon átment népek (szkíták, germánok, vikingek, normannok) társadalmával. 1

Lewis H. Morgan: Az ôsi társadalom. Bp. 1961. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétôl Szent István államáig. Bp. 1980. 3 Szilágyi Péter: A katonai demokrácia pszeudoállama. Rubicon, 1997/8.sz. 2

A katonai demokráciák ismérveirôl szóló írásokban sok aktuális jelentéssel bíró, a mai viszonyainkat is jellemzô megállapítás található. Többek között az olvasható a szaki rodalomban, hogy ilyen átmeneti korszakokban jellemzô a nagy vagyoni egyenlôtlenségek keletkezése, a magántulajdon térnyerése, a szegények és gazdagok közötti ellentétek felerôsödése, a személyes hatalom kiemelkedése, a függô viszonyok (szolgaság) kialakulása. Elgondolkodtatók azok a megjegyzések is, miszerint ilyen „történeti határon” lévô társadalmakban a hatalom elválik a demokratikus alapjaitól és közösség fölött álló hatalom keletkezik, amely örökletességre törekszik. A vezetô rétegek számára az adó, a sarc válik a meggazdagodás forrásává, amelynek egyik formája, miként a X. századi kalandozó magyarok esetében is volt: a zsákmányszerzés. Csak állandó hadviseléssel és rabló akciókkal lehet a társadalmat összetartani, ahogy egy szerzô írja: a rablás céllá válik. Úgy véljük, hogy a NER egy történeti határon kialakult kormányzati rendszer. A katonai demokrácia fogalma nemcsak pszeudóállami keretekben, hanem posztállami viszonyok között is értelmezhetô. A NER a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozását követôen, az állami szuverenitás egy részének átruházása nyomán megritkult közhatalmi térben jött létre. Kísérlet a szuverenitás-deficit ellensúlyozására egy olyan fejlôdési szakaszban, amely a nemzetállam önkéntes feladásától az európai integráció megerôsödéséig tarthat. Azt állítjuk tehát, hogy az 1990–2010 közötti viszonyok rendszerszintû átalakítása, amit az EP kifogásol, egy posztállami kísérlet, ami a történelmi magyar állam kialakulása elôtti fejlôdés sajátos inverze, a katonai demokrácia szaktudományokban kidolgozott fogalmával jellemezhetô hatalmi és kormányzati rendszer. A „második rendszerváltás” megvalósult formája. A régi idôkhöz tapadt „katonai” jelzôt felcserélhetjük a korunkhoz jobban illô kifejezéssel, beszéljünk egyszerûen csak hadi- vagy hadviselô demokráciáról. Tekintsük a NER nyilatkozatot hadüzenetnek, a kormányzást hadvezetésnek, az Európai Uniót hadszíntérnek, az uniós szerveket és a hazai ellenzéket leküzdendô akadálynak. Ha így járunk el, máris jobban eligazodunk a miniszterelnök háborús retorikájában. Jobban megértjük, hogy mi célt szolgálnak a militáris jelenségek: a TEK, a palotaôrség, az országgyûlési ôrség

95

96

létrehozása, az önkéntesek toborzása és a katonai hagyományápolás felvirágzása. Jelentést kap az utolsó birodalmi hadúr, Horthy Miklós ellentengernagy kultusza. Helyére kerül a Hôsök terén tartott beszéd katonai statisztériája. (Zsákmányszerzés) Az elmúlt négy évben kiépített hadviselô demokrácia a maga képére igyekszik formálni az egész társadalmat. Alapvetô struktúrája – a klasszikus idôknek megfelelôen – a vezér, a fônökök tanácsa és a népgyûlés hármas egysége. A vezér szerepének kiemelkedése magyarázza az ország egészét átfogó centralizációs folyamatot. Minden egy kézben fut össze, a vezér kompetenciája semmilyen kérdésben sem vitatható. A fôvezért a seregvezérek tanácsai (pártelnökség, kormány) és a „kíséret” (szóvivôk, megbízottak) segítik a (verbális) háborúskodásban. Az irányítás, parancshirdetés fóruma az országgyûlés, ahol véleményt mondhat (morgolódhat) a politikai ellenzék, de beleszólása nincs a hadi gépezet mûködésébe. A demokratikus jelleget hivatottak erôsíteni a familiárisok körének tartott évértékelô szertartások, a tömeggyûlések és a híveknek szervezett békemenetek. Az új rendszer számára, az EU megkerülhetetlensége miatt, az állam területi és tulajdoni elveinek érvényesítése jelenti a legnagyobb kihívást. Magatartása pragmatikus: az elônyöket elfogadja, a hátrányokat elutasítja. Energikusan szervezi az EU források megszerzését és irányított elosztását, ugyanakkor a piaci verseny korlátozásával, monopolhelyzetek kialakításával kedvez a klientúrának. Együttmûködés helyett ellencsapásokra mozgósítja hivatalait. Élteti az értékteremtô munkát, kárhoztatja a spekulációt, gazdaságpolitikai törekvése a javak cseréjének elôsegítése helyett azok el- és kisajátítására irányul. Állandó harcban áll a külsô és belsô zsákmány megszerzéséért. Erre szüksége is van, mert csak így tudja jutalmazni híveit, finanszírozni a támogatók széles körét. A zsákmányszerzés változatos formákban történik: ha kell, barbár módon rátámad gazdasági szektorokra és vállalkozásokra, különadókra kényszeríti ôket vagy korlátozza piaci mozgásukat. Más esetekben gondosan elôkészített „portyázásokkal” megsarcolja a polgárok és az intézmények tartalékait, visszaveszi a korábban szerzett jogokat és pozíciókat. Állandó támogatók szerzése céljából egyes társadalmi csoportok között átcsoportosít bérjövedelmeket és szociális ellátásokat. A különféle sarcokat elôszeretettel nevezi igazságtételnek, rendrakásnak, kárpótlásnak, bár az intéz-

kedéseknek esetenként nincs más értelme, mint állandó mozgásban tartani a hadra fogott társadalmat. Jellemzôen az érintettek megkérdezése nélkül, megtévesztések, fenyegetések alkalmazásával intézkedik. A földek, a trafikok, szerencsejátékok és takarékszövetkezetek körüli botrányos ügyek szemléletesen mutatják a rendszer természetét. Az ország polgárai a zsákmányszerzô kormányzati hadmûveleteknek egyszer károsultjai, máskor kedvezményezettjei, ami széles körben csökkenti a morális fenntartásokat. Végül mindenki szem lesz a láncban és sokan elhiszik a sikerpropagandát, hogy nekik pozitív egyenleget biztosít a hadviselô kormányzat. Értük harcol, nem ellenük. Kialakul egy olyan közérzet, hogy a központi és helyi hatalom által szétosztott zsákmányok révén könnyebb megélni, vagyonosodni, csak jókor, jó helyen kell állni. Így a „rablás” megbecsült tevékenységgé válik, a békés munka, a tisztességes üzleti magatartás pedig leminôsíti a polgárt. A prédán való osztozkodás közös titka elsimítja egyes közösségeken belüli ellentéteket, perifériára szorítja az elégedetlenkedôket. (Harcosok ideje) A katonai demokrácia posztállami formájában a harc döntôen politikai–jogi terepen, szimbolikus és verbális eszközökkel zajlik. A hatalom célja és eszköze a kommunikáció, amely jellegzetesen militáris. Elemi témája a sérelem, mindig védeni kell valamit, ami indokolja az állandó harci készültséget. Az Európai Unió ebben a kontextusban gyarmatosítja hazánkat, alávet bennünket, a nemzetközi tôke pedig extraprofitot csinál, kiviszi a pénzünket, elnyomja a hazai vállalkozókat. A politika a sérelmek sokaságát tartja napirenden: visszatérô téma Trianon, a kulákok és a papok üldözése, a megtorlások. Sérelmeket okoznak a romák, a homoszexuálisok, a bevándorlók és mások. A kommunikáció másik jellegzetessége az álcázás, a megtévesztés, a szavak ellentétes értelmû használata. Már az is meghökkentô, hogy a NER „Legyen béke, szabadság és egyetértés” címmel jelent meg, holott éppen a harc, a korlátozott szabadság és a megosztás dekrétuma. Ezen a nyelven a megsegítés lopást jelent, a békemenet harci masírozást, a siker pedig megszorítást. A hazudozás tendenciózus és nyelvpolitikai szempontból programozott. A kormányzat fô törekvése, hogy a határon kívülre helyezze az ellentmondásokat, így válik démonikus ellenséggé a brüsszeli bürokrácia és a nemzetközi baloldal.

97

Magyarországon a kulturális gyökerek is hozzájárulnak a harci jelmezben fellépô hatalom támogatásához. A magyar kultúra mélyrétegeiben két társadalmi csoport, a fegyveres vitézek, harcosok (miles) és a békés földmûvelôk értékei, normái halmozódtak fel. A harcos néprétegek nemcsak a kalandozások idején, hanem a török uralom alatti portyázásokban, a kuruc idôkben, valamint a két háború közötti militáris mozgalmakban is jelentôs szerephez jutottak. Ezekre a hagyományokra tudatosan épít a „szabadságharcos” politika. Szívesen használja régebbi korok szimbólumait. Arról persze kevés szó esik, hogy a kalandozások a Lech mezején, a harcok a Don-kanyarnál értek véget. Egyébként a kormányzó párton belül is felismerik a rendszer jellemzô vonását. A szekszárdi trafikmutyit feltáró fideszes önkormányzati képviselô mondta: „azt gondoltam, indokolt egy olyan politikai irányítás, amely mutat katonai vonásokat, de abban bíztam, hogy ez nem tart örökké”. (Népszabadság 2013. június 9.) Megerôsíthetjük a pártját azóta elhagyó urat: a hadviselô demokrácia átmeneti állapot, a NER konszolidációja ugyanis nem lehetséges. A katonai demokráciát újra polgári demokrácia váltja fel. [Népszava 2014. március 1.]

Párhuzamok

98

Adolf Hitler írja a Mein Kampfban az alábbiakat: • Az iskolának a népi államban több idôt kell fordítania a testnevelésre. • A népi államban nem lesz többé többségi döntés, csak felelôs személyek lesznek és a »tanács« szó újra visszanyeri eredeti jelentôségét. Minden államférfinak tanácsadók állnak rendelkezésére, a döntés azonban egy személyt illet. • Minden vezetônek lefelé tekintéllyel, fölfelé felelôsséggel kell rendelkeznie, illetve tartoznia. • A népi államnak a községtôl a birodalom vezetéséig nincs olyan képviselô testülete, amely a többség útján hozna határozatot; csak tanácsadó testületei vannak, amelyek az idônként választott vezetônek segítségére állnak, tôle kapják munkabeosztásukat. • A demokratikus többségi elv semmi szín alatt sem

uralkodott az emberiségen idôtlen idôk óta, hanem ellenkezôleg, a történelemnek csak egészen kicsiny idôszakaiban található meg; ezek viszont mindig a népek és államok pusztulásának a korszakát jelentették. • Az állampolgári okmány adományozását egybe kell kötni a népközösséggel és az állammal szemben való ünnepélyes eskütétellel. Ennek az okiratnak minden szakadékot áthidaló, mindnyájunkat átkaroló köteléknek kell lennie! • A nemzetiszocialista szakszervezet számára a sztrájk olyan eszköz, amelyet addig szabad felhasználni, amíg a nemzetiszocialista népi állam meg nem alakul. • A vállalkozók és munkások nem fogják erejüket bérharcokban elfecsérelni, a problémákat magasabb helyen oldják meg, ott, ahol a népközösség és az állam érdeke játssza a fôszerepet. • Bismarck sohasem gondolt arra, hogy egy politikai utat örökre kitûzzön. Sokkal inkább mestere volt a pillanatnyi helyzeteknek. Benito Mussolini a korporációs államról tette az alábbi megállapításokat: • Európa megszûnt az emberi civilizációt irányító világrész lenni. • A politikai erô gazdagságot eredményez, a gazdagság pedig erôt ad a politikai tevékenységnek • Teljesen el lehet képzelni, hogy a mai képviselôházat egy korporációs Nemzeti Tanács a maga egészében helyettesítse: a mai képviselôház még elnevezésében is idejét múlt intézmény. • Érdekes tünet az a tény, hogy a kapitalizmus hanyatlása a szocializmus hanyatlását hozza magával. Európa öszszes szocialista pártjai letörtek. • Ha a múlt század a kapitalisztikus uralom százada volt, a huszadik század a munka uralmának és dicsôítésének százada. • A munka minden szervezeti és kiviteli, értelmi és technikai alakjában társadalmi kötelesség. Csakis ezen a címen részesül az állam védelmében. • Az állam csak akkor avatkozik be a gazdasági termelésbe, ha a magánkezdeményezés valamely téren hiányosnak bizonyul, nem elégséges, vagy amikor az állam politikai érdekei forognak kockán.

99

• A dolgozó embernek joga van a heti pihenônaphoz, amely a vasárnappal esik egybe. Dr. Vágó Pál Munkaalkotmány címû könyvében ismerteti a Nyilaskeresztes Párt törvényjavaslatait: • A Nyilaskeresztes Párt a liberális gazdasági renddel ellentétben a gazdasági élet egészét közügynek nyilvánítja és annak korlátlan szabadsága helyére az állami tervgazdasággal irányított magángazdaság rendszerét kívánja felépíteni. • A nemzetközi fejlôdés a magyar államot is – akarva, nem akarva – a gazdasági élet irányításának egyre nagyobb területen történô foganatosítására kényszeríti. • A gazdasági élet állami irányításának elvét a világháború, illetôleg a háborús kényszergazdálkodás tapasztalatai alapján úgy Olaszország, mint Németország, Portugália és a Szovjetunió is megvalósították. • A hivatásrendi állam teljes joggal vehette ki a szakszervezetek kezébôl az osztályharc fegyverét, a sztrájk jogát, mert a dolgozó osztályok védelmérôl a megfelelô alkotmányos szerv, a munkaadók és munkavállalók szakegyesületeit összekötô, közigazgatási hatáskörrel felruházott testületek létesítésével, és ezen testületekben az állam döntôbírói hatáskörével gondoskodott. • A munka alkotmánya szerint az ország-építô miniszternek a törvényhozó testülettel szemben alkotmányjogi felelôsséggel terhelt feladatköre, hogy minden rendelkezésre álló munkáskéz foglalkoztatásával beváltani tartozik a munkaállam abbeli kötelezettségét, hogy minden munkaképes fiának munkát adva, de a nem termelô foglalkoztatottságot lehetôen csökkentve a nemzeti termelés csúcsértékét biztosítsa. 100

Kedves Lírikus! Megleptek (mit tagadjam) az internetes forrásból származó, Hitler, Mussolini és magyar nyilasok irományaiból vett szövegek, párhuzamok. Annak tulajdonítható az ámulás, hogy kevés primer náci, fasiszta szöveget olvastam korábban. Alapjában nem is érdekelt, ami lehet, hogy hiba. A fasizmus és a nácizmus jelensége inkább mûvészi produktumok révén ért utol, de eszembe sem jutott eddig, hogy összehasonlító politikai elemzéseket kellene írni. Pedig lehet, hogy nem ússzuk meg. Az ominózus szövegek szemlézése közben támadt az a felismerésem, hogy az Orbán-féle társadalmi–politikai rend-

szer (NER) nemzetközi (és részben hazai) kritikája egysíkú. A NER kritikusai elsôsorban az EU jogrendjébôl (szerzôdésekbôl) és a képviseleti demokrácia általános normáiból indulnak ki, azt tekintik viszonyítási pontnak és az attól való magyarországi eltérést („elhajlást”) minôsítik irányított demokráciának, autokráciának vagy másnak. Ezt az eljárást követte a Tavares-jelentés és az EU több szerve is. A megállapított eltérések alapján felszólították korrekcióra a magyar kormányt. Orbán bizonyos fokig korrigált, egyes részkérdésekben csökkent az elhajlás, ezzel a kritikának eleget tett. (De közben a szisztéma lényege maradt.) Korábban senkinek sem jutott eszébe, hogy a NER egyes elemeit a fasiszta rezsimek sarokpontjaihoz mérje, viszonyítsa. Míg nem McCain szenátor egy brutális kijelentést tett arról, hogy Orbán neofasiszta diktátor és a megállapításához hozzákapcsolt egy nyilatkozatot is. Jelezve, hogy nem elszólásról van szó. Bármennyire kínos, de az nem vitatható, hogy az amerikai elemzôk, szakértôk igen nagy áttekintéssel rendelkeznek a fasizmus történelmi és jelenkori megnyilvánulásairól, illetve a világban ma uralkodó tucatnyi diktátor rendszerérôl. Tudják, mit beszélnek. Nagyon elgondolkodtató, hogy ha az ember éppen csak hozzányúl a fasiszta és náci irodalomhoz, mindjárt bôvében talál a NER-rel korreláló párhuzamokat. De akkor hogy a csudában lehet megvédeni azt az álláspontot, hogy Magyarország miniszterelnöke nem újfasiszta és nem diktátor? Egyetértek, hogy a „válság” kapcsán szembe kell nézni a történelmi elôképekkel. Jó megfigyelés az is, hogy a „világmegváltás” a vesztesek vigaszágon folytatott versenye. Mindamellett nem találok magyarázatot arra, hogy egy csapat jogász kollégista hogyan képes összerakni egy olyan eklektikus társadalmi–politikai rendszert, amelyben egyidejûleg fedezhetô fel a feudális rendi állam, a fasiszta korporatizmus és a pártállami népgazdaság számos eleme, törekvése. Különösen a munka, a közmunka és a szakszervezetek helyérôl, szerepérôl szóló megállapításokban. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. december 17.]

(Import anyag) Orbán tulajdonképpen nem talált ki semmi újat, csak a mások által már kitalált, megvalósított, a hatalom felépítésének, megtartásának és átmentésének technikáit gyúrta össze és húzta rá az országra. Egy televíziós mû-

101

102

sor modorában azt mondanám, hogy a NER ideológiája és hatalmi reprezentációja megsaccolva 40% Mussolini (korporáció), 30% Hitler (vezérelv), 10% Sztálin (koncepciós perek), 10% Rákosi (TEK) és 10% Kim Ir Szen (békemenet) összetevôkbôl áll. A miniszterelnök nem fogja fel, hogy mit tesznek elébe a beszédírói? A Hírlapkiadó (tul.:MSZMP) volt szerkesztôje és a SZEKI egykori fônöke jól ismerik a radikális politikai ideológiákat, jobbról és balról is. A munkásságuk nyomán kialakult mix annak ellenére felismerhetô, hogy az illiberális demokrácia nevet adták a márkaterméknek. Ez sokak számára olyan, mint a csendes ulti. Csak a végén kerül elô a tök hetes. Ideológiákat csak ideológiával lehet megdönteni – írta Klebelsberg Kuno A munka alkotmányának 1929. évi magyar kiadása elôszavában. A jelek szerint a szövegíró urak megfogadták ezt a tanácsot, de import anyagból dolgoznak. Klebelsberg mellett Prónay György írt bevezetôt A munka alkotmányához. Imigyen: „a fascizmus egy nemzetnek alkotmányjogi, társadalmi és gazdaságpolitikai berendezkedése nemzeti alapon, az állami akarat teljhatalma, egyeduralma...”. Ha eltekintünk attól, hogy ez a teljhatalom egyelôre hagy némi teret az eltérô véleményeknek, a kritikának és csak az adóhivatalt meg az ügyészséget küldi rá az ellenfelei re, akkor úgy tûnhet, hogy nincs itt semmi baj. Holott az Alaptörvény körüli babrálás világosan megmutatja, hogy Magyarország egyre gyorsuló ütemben csúszik ki az európai demokrácia keretrendszerébôl. A miniszterelnök azt fejtegette minap, hogy Közép-Európából kell kiindulnia az általa újjászületésnek nevezett „kulturális ellenforradalomnak”. Arra kívánta vélhetôen felhívni a figyelmet, hogy a fülkeforradalom átnôtt ellenforradalomba. Orbán helyesen jutott – marxista mûveltsége alapján – arra a következtetésre, hogy amit csinál, az az 1989-es rendszerváltással létrehozott képviseleti (liberális) demokrácia felszámolását jelenti, tartalmában kontrarevolucióként definiálható. Már az illiberális demokrácia fogalmával is ezt akarta mondani, csak az illiberális jelzô valódi jelentése félrevitte az öndefiniciós kísérletet. Most az ellenforradalom belengetésével helyre tette saját magát. Legalább világos lett, amit úgyis tudtunk. [Jegyzet, 2016. nyár]

Kettôs állampolgárság A szavazatával élô külhoni magyar, aki Magyarországon adót nem fizet, az új választás révén az egykori nemesség státuszát és rangját nyeri el. Aktív tényezôjévé válik az ország irányításának, miközben közterheket nem visel, fölötte mások bíráskodnak és ellenszolgáltatás nélkül juthat hozzá az ország javaihoz. Az Alaptörvényben rögzített történelmi (történeti) alkotmány eszméjébôl mindez következik és tényként megáll. Kéretik majd a határon túl nem csodálkozni azon, ha a teherhordó nép nem tiszteli a narancsliget új nemességét. Régi igazság, hogy a rossz politika egyetemesen rossz. A Fidesz (Orbán) dodzsem-politikájának káros következményei a határon túl talán elôbb jelentkeznek, mint itthon. Valószínû ez abból fakad, hogy Bukarestben vagy Pozsonyban esetenként gyorsabban és kreatívabban reagálnak Orbán lépéseire, mint arra a hazai ellenzék erejébôl futja. Kíváncsi leszek, hogy az etnobiznisz haszonélvezôi és a választási turizmus részvevôi mellett mennyi külhoni magyart mozgat meg a voksolás és mennyi mandátumban jelenik meg majd a véleményük. Jelentôs kockázatot látok abban, ha netán a külhoniak 2–3 mandátuma jelenti a mérleg nyelvét, a kétharmadot az új parlamentben. Szent István és koronás utódai gyakran és gátlás nélkül fordultak országon kívüli erôkhöz a belsô ellenzékükkel szemben. Salamon a német császárnak még hûséget is fogadott a dinasztián belüli gyôzelem megszerzése érdekében. Tehát némi történelmi bája van annak, ha Orbán a külhoni magyarokat riasztja az ellenzékkel szemben. A dolgot külön pikánssá teszi, hogy székely zászló alatt gyülekeznek Erdélyben a Magyarországra készülô (kabar?) hadak és Orbán által küldött pénzen utaznak majd a szavazófülkékhez. Kelemen Hunornak és a pártjának érdemes lenne elgondolkodni, hogy mibe kerül majd nekik ez a segítségnyújtás, ha változnak az idôk és a király ellenében trónra jutnak a hercegek. A pártérdekek mulandók és változnak. [NOL Fórum, 2014. január 19.]

Kedves Klubtársak! Választ keresve a kérdésre, a kettôs állampolgárság nevû politikai pirula történelmi megfázások elleni általános gyógyszer lehet. Habár hideg idôben nem

103

104

nagyon használ, szép napsütésben pedig a beteg nem igényel kezelést. A pirula mellékhatása viszont mindig garantált. A laborkísérletek (népszavazás) idején Magyarország lakosainak többsége nem adott fel elôrendelést a gyógyszerbôl, a NER ennek ellenére ráállt a tömeggyártásra. Rögvest kiderült az is, hogy Orbán Viktor nem is történelmi bajokra, hanem aktuális célokra, szavazatgyûjtô kenôcsnek használja 2014-ben az új politikai terméket. Ezzel eldôlt a kettôs állampolgárság legfôbb célja, értelme és hasznossága: új kettôs állampolgárokra leginkább a pártoknak van szüksége. A magyar állam és a magyar társadalom most kezdi kitalálni, hogy mit is kezd a gyorsított eljárással szaporított kettôs állampolgárokkal, akiknek szintén fejtörést okoz az új szerep. Egyeseknek kellemes, másoknak váratlan gondot jelent. (Akinek eddig is volt, a környezetében a kutya sem figyelt rá, most viszont annál inkább.) Mesterházy és az MSZP a regisztrációs bukta után jó érzékkel azonnal beszállt az új polgárok szavazataiért folyó versenybe. Elôször Kolozsvárra mentek, ami talán a Fidesz által elhanyagolt szórvány magyarságnak (ld. autonómia) szólt. Ahogy kampányban illik, a kezdôlépést Orbán kinti és itthoni „papírkutyái” jól megugatták. Ez így van rendjén. Ebbôl azonnal felismerhette mindenki a politikai pirula 1. sz. mellékhatását: a határon belüli megosztottságot tömegcikként sikerült exportálni határon túlra. Mindjárt a 2. számú mellékhatás is elôjött: minden külmagyar jó magyar, de a legjobb, aki minket hív, segítséget tôlünk vár. További mellékhatások a pirula rendszeres használata során várh atók. Úgy mint 3. sz. figyelmeztetés: aki kettôs magyar, arról lesz lista, aki kimarad, majd lemarad(hat) pályázatról, ünneprôl, másról. De ha listára kerül, szól a 4. sz. figyelmeztetés: a helyi szélsôségesek céltáblájára tûzhetik, különösen, ha közszereplô, netán állami alkalmazott. Ha Budapestnek akar megfelelni, akkor saját hazájában nem felel meg egyeseknek és ketteseknek. Mindezek a mellékhatások azonban „benne vannak a pakliban”, újabb gyógyírok találtatnak majd a kezelésükre. Van azonban ezeknél nagyobb „rugó” is a tömegesített kettôs állampolgárságban. Nevezetesen az, hogy amikor a Horthy féle nyílt revíziós politika a háborús vereség okán csôdöt mondott, a nemzetstratégiában csendes konszenzus volt az alapkérdésben. A nóta úgy szólt, hogy minden lépést

aszerint kell mérlegelni, hogy az a határon túl élô magyarok szülôföldön maradását segítse, de legalább is a magyar közösségek megmaradását ne veszélyeztesse. Úgy tûnik, hogy a Fidesz szavazatszerzô céllal bevezetett kettôs állampolgársága sutba vágta ezt a konszenzust. Tény, hogy katasztrofális demográfiai helyzetben van az ország (1998 óta 100 ezer alatt van az élve születések száma), évente 30–40 ezer bevándorló kellene a népesség további drasztikus fogyásának megállításához. Úgy tûnik, hogy a Fidesz immigrációs politikájában a prioritási sorrend: a) külmagyarok, b) keresztények, c) fehérek. A kettôs állampolgárságnak ez lehet az 5. sz. mellékhatása. Hogy ez mennyire stratégia vagy csak reservatio mentalis, azt mindenki eldöntheti magában. A Fidesz és az MSZP nemzetstratégiájában a különbséget abban látom, hogy Mesterházy deklarálta, a határon túliakat abban akarják segíteni, hogy otthon boldoguljanak. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014 tavasz]

Választási kampány Szegény Havasi Ferenc, Kádár gazdaságpolitikai titkára mondta még 1989-ben az akkori ellenzékrôl: „ezek felfedezték, hogy szavazócédulával is lehet hatalmat szerezni”. Akkor még sokan nem jöttek rá, hogy szavazatokat vásárolni is lehet, csak sok pénz kell hozzá. 1994-ben aztán úgy tûnt, hogy nem minden a pénz, mert a Fidesz csinálta a legprofibb és legdrágább kampányt, mégis elhasalt. A vereség ellenére a narancsosok 1998-ban még több pénzt raktak a választási projektbe, ami jó befektetésnek bizonyult. Nyertek. Igaz, a támogatók sokat kértek cserébe, sok jó állást, közbeszerzési megbízást és pályázati pénzt kellett nekik adni, de megérte. Az új évezredben a szocialisták is kitanulták a szavazatszerzés nevû befektetési gépezet mûködtetését, ami végletesen kiélezte a versenyt a politikai piacon. Azóta két periódusa alakult ki a biznisznek: a ciklus alatti befektetési szakasz (permanens kampány) és a profitok (veszteségek) realizálása. A választás gyôztese a megszerzett hatalommal minden közösségi forrást (köztulajdon, állami pozíció, adó, gazdasági társaság, stb.) a kapott támogatás („választási hitel”) törlesztésére fordíthat. Magyarországon konszenzus van

105

106

abban, hogy egy választási („üzleti”) ciklus négy évig tart. Egy elôrehozott választás fölöslegesen növelné a kockázatokat. Tovább növekednének a kampányköltségek, ha a konszenzus felbomlana. Gyûlölködô és félelemkeltô lesz az ellenzék kampánya – írja az MNO szerzôje. Mesterházy Attila szövegeiben ennek a nyomát sem látom. Ettôl még igaza lehet a szebb napokat látott – de »szebb jövôt« talán nem akaró – kormányzati szócsônek. Ha belegondolunk abba, hogy Rákosi Mátyás óta egyetlen kormány sem okozott annyi sérelmet, csalódást a lakosság különbözô csoportjainak, mint Orbán sleppje, akkor nem lesz csoda, ha felszínre tör a gyûlölet. Bukott trafikosok, gazdák, rokkantak, rendvédelmiek és még hosszú a sor, akik az ellenzék gyôzelmében reménykedve biztos, hogy szeretnének törleszteni valamennyit az ôket ért károkért, bánatért. Legalább verbálisan. Ha ez a szándék szélesebb körben felszínre tör, félelemkeltô lehet. Ennek azonban van némi jogosultsága és funkciója, mert a most kormányon lévôk úgy hiszik, hogy mindent megcsinálhatnak büntetlenül. Úgy tûnik március idusán, hogy Brüsszel, Berlin és Washington megfeledkezett Orbanisztánról. Oka lehet: 1) Fontosabb dolga van (Krím) 2) Jönnek az EP választások, kellenek a Fidesz mandátumai 3) Ha valami nem tetszik a jogrendben, úgy is kikényszerítik 4) A multik titkos megállapodásokban érvényesítik az érdekeiket. 5) Tesz a világ a magyarokra, akik maguknak való barbárok. Miután külsô biztatás nem jön, a belsô ellenzék bizonytalan. Alkotmányos keretek között már nem tartják leválthatónak Orbán Vi ktort. Azt viszont látni kell, hogy az említett hatalmi központok rendelkeznek eszközökkel a magyar miniszterelnök ellen. A Tavares-jelentés óta a budapesti kormány a Nyugat páriája lett, az európai közvélemény naponta érezteti a miniszterelnökkel kapcsolatos kedvezôtlen ítéletét. Elfogynak a kormány körül a belsô támogatók is egy perc alatt, ha megbillen a gazdaság, a pénzpiac, hiszen Orbán kabinetje fél lábbal táncol a szakadék szélén. Az amerikai Templeton finanszírozási mankója mellett most Putyintól próbál másikat szerezni. A bice-bóca persze nem fog repülni, akkor sem, ha beleírja az Alaptörvénybe. A médiapiac szereplôi és a balliberális újságírók mostanában kezdenek eszmélni. Mindenki megtanulta pedig korábban a leckét az információs társadalomról. Mégis csak

kevesen jöttek rá, hogy ha az információ uralja a társadalmat, akkor a hatalmon lévôk a sajtót az állam ellenôrzése alá hajtják, a közhatalom játékszerévé teszik. Kivonják a piac fennhatósága alól. Vagy fordított felállásban: a médiapiac urai szerzik meg a közhatalmat. Ez a két lehetôség van, nincs több. Orbán ellentétes utat jár be, mint Berlusconi. Innen már csak egy ugrás a plurális sajtó halála. Két térfélre szûkül a játék. Egymást tapossák el az azonos térfélen lévôk, ha nincs köztük összjáték. Versenyezni nem egymással, hanem a másik térfélen játszókkal kell. Erre jelenti be az igényét kampány idején az olvasó is. Máskülönben éljen a sajtószabadság! (Két választás között.) [NOL Fórum, 2014. január–március]

Történelmi folytonosság A Fidesz–KDNP koalíció a 2010. évi választási gyôzelmét követôen alkotmányos puccsot hajtott végre. Elôbb a Nemzeti Együttmûködés Rendszerének deklarációjával létrehozott egy hatalmi entitást, majd társadalmi felhatalmazás és részvétel nélkül elvetette az 1989-es ideiglenes alkotmányt és referendum nélkül keletkeztetett egy új Alaptörvényt. A 2014. évi országgyûlési választásokon a kormányzó koalíció újabb választási gyôzelemmel legitimálhatja az alkotmányos puccsal kialakított közhatalmi állását. Megteremtheti annak látszatát, hogy az Alaptörvény a nemzet alkotmánya és a benne foglaltakat a nép szavazataival megerôsítette. A közpolitikára leselkedô veszélyek elsôsorban a történelmi folytonosság, illetve az alaptörvényben „kitakart” történelmi korszak képében jelennek meg. Elsô megközelítésben jobboldali túlbuzgóságnak tûnik, hogy az Alaptörvény Nemzeti Hitvallásnak nevezett preambuluma kijelenti: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az elsô szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”. A kinyilatkozásból azonban nagyon sok dolog következhet. Az elsô és talán legfontosabb az, hogy a mai rezsim ott folytatja a történelmet, ahol a Magyar Királyság intézménye a szövetséges német „megszállással” megszûnt. Hogy az egyszerû nép ezt megértse, a Magyar Köz-

107

társaság táblákat leszedték a határnál. Másodszor: az Alaptörvényben érvényét veszítette a munkához való jog, hasonló sorsra jutnak a kiiktatott történelmi idôben kivívott szociális és kulturális jogok is. Kérdésessé válnak egyes szerzett jogok (nyugdíj-kiegészítések, szolgálati idô, rokkantellátás, stb.) Harmadszor: feléleszthetôk lesznek a Magyar Királyságban létezett törvények, szerzôdések, kötelezettségek és joghatással bírhatnak a bírói gyakorlatban. Negyedszer: a történelmi alkotmány teremtette jogpolitikai környezetben összeolvadnak a (polgári jog által elválasztott) hatalmi ágak, a hatalom centrumába a „felségjogokat” gyakorló miniszterelnök (elnök/uralkodó) kerül. Közjogi tartalommal töltôdik fel a történelmi egyház fogalma, megváltozik a státuszban lévô egyházak viszonya az államhoz, miáltal kitüntetett közéleti szerephez jutnak. Végül: a történelmi kontinuitás jegyében feléleszthetôk lesznek az arisztokrácia és az úri csoportok rendi jellegû jogai, amelyek korlátozhatják az alávetett társadalmi csoportok jogait. További következményeknek csak a képzelet szab határt, mert a kiiktatott történelmi idôben végrehajtott földosztás, államosítás, vagyonszerzés, valamint családi állás, szervezeti és intézményi keret, továbbá politikai és állampolgári jog is alaptörvényi érvénnyel (!) átírható, megváltoztatható és elvehetô lehet. Ezek a folyamatok már elindultak, újabb felhatalmazással további teret nyerhetnek. [Jegyzet, 2014. március 08.]

Simon kasszája 108

Adócsalás miatt 2014. február 5-én a hatóság kezdeményezte Simon Gábor, az MSZP országgyûlési képviselôje mentelmi jogának felfüggesztését. Egyes vélemények szerint a vezetô pártfunkcionárius titokban tartotta a konyhapénzt, mások arra utalnak, hogy Simon személyében a fekete pártkassza egyik pénztárosához lehet szerencsénk. Esetleg arról van szó, hogy a Fidesz kirángatja a (fekete) pénzt az MSZP alól, miközben kormánypárti fekete pénzhegyek csúcsán a CÖF és a lakájmédia dübörög. AZ MSZP persze az eset által felvetett kérdésekre jó választ nem nagyon talál. Ha csak nem derül ki, hogy honnan és hogyan szereztek információt a hatóságok a nem legalizált milliókról.

Némi értetlenséggel figyelem a médiában moralizálókat jobbról és balról, mintha nem hallottak volna a pártfinanszírozás árnyoldalairól, a Fidesz privát titkosszolgálatáról, a média megvásárolhatóságáról, az ellenzék felé meredeken lejtô pályáról és a baloldal belsô megosztottságáról. Az utóbbi tényezô önmagában is megmagyarázhatja a kirobbant botrányt. De ez nem a világ vége. Igaz, hogy az MSZP nem annyira tehetséges a csillagos ég lehazudásában, mint a Fidesz. Az állás most 1:1. Nem tudjuk, hogy honnan vannak Simon milliói és ugyanúgy nem tudjuk, hogy honnan kapta Polt Péter hivatala az információt. Simonnak érdemes meggondolni, hogy visszatámad: 1) ad egy történetet a pénz eredetérôl 2) bead egy pótlapot a képviselôi vagyonbevallásához és 3) a T. Házban kiül a függetlenek közé. 4) magyarázatot kér Polttól a közreadott információk eredetérôl 5) egyéni harcosként kitálal a Fidesz általa ismert ügyeirôl. A többit az élet eldönti. Egyesek úgy vélik, hogy közös Fidesz–MSZP politikai markecolásból származhat a pénz. Elsô nekifutásra hasonlóra gondoltam, de az események tükrében ez nem biztos. Számomra nem kérdéses, hogy ha a Fidesz tudott a számláról, akkor tudhat a pénz eredetérôl is. Ebben az esetben azonban a szocik már bedobtak volna valami mesét, az elterelés miatt is. De makacsul hallgatnak és még feltûnôbben hallgat Simon. Csodálkoznék, ha az MSZP kampányguruja csak csúzli használatát engedélyezné a Fidesz atomtámadásával szemben. A jó krimiszerzô úgy bonyolítja az eseményeket, hogy mindig történnek váratlan események és nem tudjuk a történet végét. A Fidesz kampánystábja nem ennyire tehetséges, mert elôre tudni lehetett, hogy Simont rabszíjon elvezetik, majd elôzetesbe dugják és ott is marad a választásokig. A nyilvános lefogásra több mint egy hónapot kellett várni, de március 10-én megtörtént. Számítani lehetett rá, hogy újabb vádak kerülnek elô és most már az is várható, hogy újabb hamis útlevélnek találnak gazdát. Csak legyen, aki mindezt elhiszi, mert itt már az operatív igazgató képzeletét is meghaladó ürgebôrök kerülnek elô. A végén még merényletet készítenek elô a felcsúti gázszerelô és a barátja ellen. Nagyon izgalmas. Simon a mandátumáról való lemondással lényegében beismerte, hogy bûncselekményt követett el. Ennek okát, ere-

109

110

detét, körülményeit az MSZP mai vezetôi vagy tudják vagy nem. Talán sejtik. Simon hallgatására lehet magyarázat: vádalkut kötött, hogy április 6. elôtt nem szólal meg, nem köp bele a narancsmixbe. Minden bizonnyal az ügyvédje védekezési stratégiáját követi. Az biztos, hogy nem politikus módra viselkedik, sok ráció a jövôjét illetôen nincs a magatartásában. Tulajdonképpen elônybe hozza a Fidesz kampányának tervezôit. Az MSZP eddig csak egy Népszava cikket tudott produkálni és Szanyi Tibor megszólalásait. Érdekes módon szinte nem is érdekli ôket Welsz Tamás furcsa halála, pedig ez súlyos teher a hatóságok oldalán. Egyáltalán, Simon sztorija tele van hézagokkal, abszurd fordulatokkal. Lenne mit visszavágni, de úgy tûnik, hogy nem ez a taktika. Ahogy vártam, Simon oldalán kijött pár infó. Az ügyvédje az ATV-ben elmondott néhány dolgot, persze a védelem taktikája szempontjából szûkszavúan. Bissau-Guinei útlevél tehát nincs, ami borítja a MagNet Bankra épített sztorit, jelentôsen csökkenti Welsz szerepét a Simon-ügyben. Az is kikövetkeztethetô, hogy Simonnak azért kell rács mögött lenni, hogy turbózzák az eset kriminális látszatát. Az ügy koncepciós jellege egyre nyilvánvalóbb és az idôsebb generációnak borsódzik a háta az 50-es évekre emlékeztetô hatósági bábjátéktól. Egyértelmû, hogy átléptük a jogállam határait. Feltûnô volt, hogy az ügyvéd úr nem foglalkozott Welsz Tamás halálával, bár sokatmondó, hogy szerinte a vallomása segíthette volna Simon védekezését. Nem kaptunk választ az osztrák bankszámlákon lévô pénzek eredetérôl, továbbra is csak találgatni lehet, hogy mi az a magyar joghatóság alá nem tartozó pénzforrás, amit Simon kezelt. Úgy látszik, hogy ezt sem tudták még kideríteni. Nem lepôdnék meg, ha Simont a választás lecsengése után kiengednék. [NOL Fórum, 2014 tavasz]

Halál a rendôrautóban Welsz Tamás 2014. március 20-án halt meg egy rendôrautóban, miután állítólag azt közölte az ôt kihallgatásra szállító rendôrökkel, hogy bevett valamit. A Fidesznek el kell számolni Welsz Tamás halálával, mert a haláleset tisztázatlan körülményei nem csak a rendôrségre, hanem Pintér Sándor

belügyminiszterre és a kormányra is súlyos árnyékot vetnek. A rendôrség nem gondoskodott arról, hogy Welsz furcsa haláláról a közvélemény, a Simon Gábor képviselô ügyében érintett ellenzéki párt, valamint a nemzetközi média meggyôzô információkat kapjon. Teljességgel elégtelen a rendôrségi szóvivô megkésett, szûkös tájékoztatója, amit szemtanúk nem hitelesítettek a nyilvánosság elôtt. Magyarország érdeke az, hogy ne maradjon homályban egy rendôri asszisztencia mellett megtörtént haláleset, amelynek politikai dimenziói vannak. Ha az eset tisztázása körül nem lesznek a legrövidebb idôn belül a leghatározottabb lépések, a világ nemhogy fél-ázsiainak, hanem nyugat-afrikai népnek fog tartani bennünket. Maffiaállam leszünk, az errôl szóló teóriák megerôsítést nyernek. „Miért? És ha mégse felelôsek a hatóságok?” – kérdezi a fórum egyik nyájas olvasója. Ha a logikáját követem, akkor nyilvánvalóan Welsz Tamás felelôs azért, mert egyáltalán az irodájában fogadott rendôrnek (nyomozónak) látszó embereket. Pedig látni kellett volna, hogy az autónak látszó jármû, amivel érkeztek, valójában Szent Mihály lova, papot kellett volna hívni, s nem az érdi házának pincéjében kotorászni, hanem azt mondani, hogy allergiás a rendôri intézkedésre és egy roham könnyen végzetes lehet rá nézve. Óh, te mesebeli Afrika! Maradjunk annál az érdekes párhuzamnál, hogy a Welszügy Fouche forgatókönyve alapján íródott. Ezen a hatalmi póluson nagyobb tétek forognak kockán, mint csupán a szolgálatok felügyelete. Ha ugyanis a farkasok hada túlhatalomhoz jut, akkor folytatódik a különbözô rezsimek alatt felhalmozott vagyonok lenyúlása, nem csak a bankszektor, hanem a feldolgozóipar és a szolgáltatások területén is. Nem kímélve a „biztonságipari” monopóliumokat sem. Új kezekbe kerülhetnek és végleg összefonódhatnak az állami rendvédelem és a magánhadseregek legfontosabb egységei. Miközben folyik a küzdelem, hallgatnak a hazai tôke és a külföldi befektetôk szócsövei is, a közvélemény nem kap jeladást a visszavágásra. Mindenki csak a választás elôtti utolsó napokban akarja megtenni a maga tétjeit. Fouche és köre is, akiknek nagy csapás lenne a konzuli poszt örökletessé válása. Welsz halála „forgatókönyvi hiba” volt, valakik nagyon idegesek lehetnek.

111

A szocialisták kampánystratégiájából az olvasható ki, hogy a felturbózott gyûlölettel a sérelmet állítják szembe. Elszenvedik a sérelmeket, mint a választók közül oly’ sokan. Alig ütnek vissza, a fônökeik tûrik és viselik a megalázást. De közben a levegôben lobogtatják Napóleon szaros pelenkáit: Paksot, Felcsútot, az elszegényedést, a pályázati csalásokat és a pénzéhséget. Ha a színen lévôkön múlik, akkor behûthetôk a pezsgôk, de még nincs lefutva a meccs a színfalak mögött. Erre bizonyság Welsz tisztázatlan halála. Még akkor is, ha nem tudjuk, hogy kik kényszerítik súlyos hibákra a császár embereit. Mert túl sok hibát vétenek, ami a 2002-es választásokra emlékeztet.

112

A Welsz-ügy lehet egy ketrecharc a centrális erôtérben, egyeseknek talán önmentési kísérlet. Egyre erôsebb benyomása az embernek, hogy Orbán csapata sokat és nagyokat hibázik. Az ilyen rendszerekben gyenge az önkorrekcióra való képesség. Lássunk néhány példát: 1) Elôveszik az öszödi beszédet, majd kihozzák a Gerilla jelentést, amibôl kiderül, hogy a kazettát a Fidesz juttatta el a sajtóhoz. Kósa ezt lényegében elismeri. Öngól. 2) Kijön W. Helga könyve a szabadságharcról, amelyben a szerzô kibeszéli, hogy Matolcsy György államtitoknak számító információkkal látott el bankárokat. A tett bûncselekmény. A könyv baráti tûz. 3) Orbán benyomja a paksi atompaktumot a választási kampány idejére, de az egészet a Krímben zajló események felülírják. Tévedés. 4) Hende Csaba a nagy tábornokpert elveszíti, majd ostobákat nyilatkozik. Baki. 5) Futószalagon kamupártokat gyártanak, amelyekrôl kiderül, hogy születési hibásak. Csalás. 6) Simon Gábor képviselô ügyére rávarrják Welsz vállalkozó és kalandor sztoriját, majd valaki kettôt lapoz a forgatókönyvben és a koronatanú furcsa körülmények között meghal. Hullagyalázás. Eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor a gyûlöletkampányban az erôs túladagolás jelei mutatkoznak. Egy politikai hátterû halálesetre nincs jó magyarázat. A durva harcban a Fidesz kampánya átcsúszott a kriminalisztika világába. Olyan ponton billeg, ahol a Simon-ügybôl könynyen Welsz-ügy lesz, mert az embereket jobban izgatják a

holtak titkai, mint az élôké. Orbán emberei ezt nagyon elcseszték. [NOL Fórum, 2014. március]

Az Ökotárs lerohanása Kedves Lírikus! Nem gondolhatod komolyan, hogy a „rendvédelmi szervek bunkósága, dilettantizmusa” áll az Ökotárs alapítvány elleni intézkedések mögött!? Mert ha így van, akkor nagyon könnyû helyzetben van az ország. Képezni kell a rendôröket! Ahogy Matolcsy György MNB-elnök is képzi a bankárokat. A rendôrökön és a bankárokon kívül ráfér némi képzés a pedagógusokra, és persze mindnyájunkra, akik még nem vagyunk elég fejlettek a NER számára. Bocsánat, de a költôket és filoszokat majd’ kihagytam, pedig a szövegeidben elôforduló képes beszédek, rejtett szimbólumok és meghökkentô jelzôk, szókapcsolások arra utalnak, hogy a rendteremtô szerveknek lenne pedagógiai munkája a személyed körül is. Bizony, a politika kriminalizálása nem mai találmány, de én szívesen kihagytam volna az életembôl. Hihetetlen, hogy Magyarországon egy nemzedék sem bír felnôni, hogy ne szembesülne a hatalmi önkény, a felsôbbrendûség és az örökkévalóság kóros hitével elkövetett „nevelésmunka” áldásaiból. Az Ökotársat ért rendôrattak arra emlékeztet, hogy 1952ben Nyugat–Magyarországon kitelepítéseket hajtott végre hasonló stílusban az akkori politika. Az egyik brigád (hatósági ember fegyveresekkel) este 9-kor indult a megyeszékhelyrôl és 10 óra után ért a célszemély házához. Felzörgették a már alvó családot és adtak fél órát, hogy a legfontosabb cuccaikat felpakolják a teherautóra, amely a Hortobágyra induló vonathoz vitte ôket. A letámadott és megriadt családfô menekülôre fogta a dolgot, de közben leszúrta az egyik fegyverest, egy másikat pedig megsebesített. Aztán meg sem állt az osztrák határig. Szóval, az erôszak könnyen erôszakot szül. Erre nem csak a Bibliában, de a magyar történelemben is számos példa található. Az Ökotárs lerohanása régi eseteket idézett fel és a rendvédelmi szervek általad feltételezett bunkósága, dilettantizmusa mögött én az illiberális demokrácia bunkóságát látom. Ha így haladunk, újra megépülhet Recsk és Hortobágy. (Persze EU-pénzbôl, hogy jusson valami a haveroknak is.)

113

114

Az Ökotárs és más alapítványokat a rendszerváltozás után, a demokrácia fejlesztése érdekében, demokratikus államok támogatásával, államközi egyezmények alapján hozták létre. A kormány mostani letámadása egyértelmûen a demokrácia visszaszorítása jegyében történik, Orbán tusványosi kinyilatkoztatása alapján. Sajnálom az Ökotárs embereit, akik a hatósági eljárás, a vádak és gyanúsítások részleteibôl akarják megérteni a hatalom indítékát és az intézkedések jogszabályi kereteit. A helyzetük attól nehéz, hogy ôk kénytelenek jogállami keretek között védekezni, miközben a politikai akaratot végrehajtó hatóságok demonstratív módon kilépnek a jogállami keretbôl. Az aránytalan, túlterjeszkedô, egyoldalú, rendvédelmi erôk alkalmazásával végrehajtott intézkedések célja a megfélemlítés, elrettentés és a Bacsó-filmbôl ismert „statuálás”, a parancsuralom érvényesítése. Egyértelmû, hogy a hatósági akcióért Orbán Viktor viseli a teljes felelôsséget. Az Ökotárs elleni politikai támadás világos üzenete, hogy az illiberális állam nem biztosítja a szervezkedés szabadságát. Minden társadalmi kezdeményezést, amelyet nem tart ellenôrzése alatt, hatalmi szempontból elutasít és ellenséges állampolgári aktivitásnak minôsít. Történelmi példák alapján jól felismerhetô, hogy a NER felszámolja a különbséget politikai és társadalmi szervezetek között. Minden politika, ami kritika, ami legitimáció vagy szervezkedés szempontjából gátolja, korlátozza a hatalom törekvéseit, netán esélyt kínál valamiféle alternatív közpolitikai bázis kialakítására. A civil szféra elleni támadás igen súlyosan érinti az Európai Unió Alapjogi Chartáját, a jogállami kereteket és a magyar állampolgárok szabadságát. Ha eddig valakinek – akár a jobboldalon is – illúziói voltak a NER természetét illetôen, tudni kell, hogy a hatalmi tébolyból elkövetett intézkedések nem állnak meg félúton, az úthenger bárkit elüthet. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. szeptember 12.]

Magyar atom Marnitz István újságíró kitûnô szakértôje az energiaipar minden területének, pontosan ismeri a Paks II. projekt hatalmi és társadalmi összefüggéseit. A „fidealizmus” lényegé-

re tapint rá, mikor megállapítja, hogy „ez most egy igazi, vaskos, nagy nemzetközi mutyi”. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a fideszes média a megszokott trükkökkel, ártatlan bociszemekkel és viszonos vádakkal reagál az ellenzéki kritikára. A HírTV-ben Giró-Szász András kormányszóvivô meglehetôsen rossz idegállapotban, nagy morgásokkal védte gazdája portáját. Szavai nyomán megerôsödött a tárgyilagos nézôben, hogy Paks nagy keresztje lett a kormánynak. Hatalmas ütôlap az ellenzék kezében. Paks bôvítése arról szól, hogy Orbán a törvények fölött áll. A történelmi alkotmány nyelvén szólva „királyi jogokat” gyakorol. Eme jogok mentesítik az alattvalókkal való tanácskozás és egyesség kötelezettsége alól, egyéni döntését kétségbe vonni és kritizálni senkinek sincs felhatalmazása, arról földi embernek nem tartozik elszámolással. Aki ezt nem fogja föl, semmit sem tud a narancshatalom természetérôl. Tessék komolyan venni, hogy Paksot Orbán a Szent Korona oltalma alá helyezte és hazaáruló mindenki, akinek nem tetszik az oroszokkal kötött egyezmény. A Fideszben tömörült magyar urak ezt jól értik, ezért egy mukk a szájukat el nem hagyja, inkább a nyelvüket hagyják kivágni, minthogy szembenézzenek az igazsággal. Orbán Moszkvában bizonyságát adta annak, hogy amit Felcsúton megcsinált, azt véghez viszi az egész országban. Felcsút és Paks, a hatalmi mámor és gôg két nagy állomása. Csak le ne mondják a belengetett békemenetet, amely Oroszország mellett dübörögve püfölné a sámándobokat és kínálgatná az orosz kaviáros, narancsos kampányfalatokat. Annyira jó lenne látni, ahogy méltóságot mutató léptekkel a tömeg elhaladna az Orosz Nagykövetség elôtt. Az elsô sorban Bencsik András egy régi Népszavával és Csepel Újsággal a kezében, Fritz Tamás pedig egy Ifjúkommunistát lobogtatva integetne Putyin diplomatáinak. A követség erkélyérôl visszaintegetnének, Schmidt Máriának csókot dobnának Vorosilov marsall kései utódai, Széles Gábor energiacelláit feltöltenék pezsgôbuborékkal és szólna a Moszkva parti esték: Hallgatott a kert, minden elnémult. Megpihent a föld és az ég. [:Nyár volt, alkonyat, lenn a Moszka-part, Ó de szép volt, de tündérszép.:] A tündérszép végszóra magasra emelnék Matolcsy György képét, az emberek szeme könnybe lábadna, Kerényi Imre in-

115

tésére égi felleg borítaná be Budapestet, Felcsútot és Paksot. Gyönyörû lesz. Jogos és abszolút helyénvaló a fiatalok tiltakozása a paksi reaktor sietôs bôvítése ellen. A ’89-es Orbán Viktor még egy pofont is beígért volna mai önmagának. A mai Orbán persze azért nyomta be nagy erôvel Paks II-t a parlamenti választás elôtt, hogy 2014. április 6-án felhatalmazást kapjon – majd utólagos magyarázattal – mindahhoz, amit a moszkvai paktum jelent. A választói felhatalmazást kiterjeszti a keleti politikára, az orosz orientációra, a történelmi alkotmányra és mindenre, ami fékezné és ellensúlyozná a személyi hatalmát. Ez a fô oka a sietségnek és csak másodlagos az atombiznisz, a rezsiharc, az orosz piac meglebegtetése, a Brüsszelnek és Washingtonnak szánt fricska. A nemzet téli álomba szenderedett ezen a héten. Közben a világpolitika beköltözött a felcsúti stadionba, Mészáros Lázár kaviáros szendviccsel és vodkával kínálgatta a VIP-páholy népét. A fiataloknak pedig ez határozottan nem tetszik, mert nem aludt ki bennük a nemzeti lelkiismeret. Igazuk van. A fideszfan magyarok pedig majd hányni fognak a kaviártól és a vodkától. Késô lesz. Nem tudom, hogy a tisztelt konzervatív polgártársak mikor ébrednek fel, mennyi megvezetés és önáltatás kell ahhoz, hogy a demokrácia hívei felemeljék a fejüket és a hangjukat. Észre kellene már venni, hogy Orbán nem a baloldal, nem is a liberálisok, hanem az úri–keresztény jobboldal nevében jár el. Ha visszapillantok a magyar történelemre, a tisztelt magyar karok és rendek Mária Teréziától sem tûrték volna el, hogy teljes mellôzésükkel nagyhorderejû intézkedéseket hozzon a haza sorsáról. 116

[NOL Fórum, 2014. január]

Romastratégia Pásztor úr Miskolcon úgy gondolja, hogy cigányügyben stratégiát kellene váltani. Igaza lehet. A cigányság integrálásának törekvése, amely mintegy 250 éve folyik állami szinten, mára eredménytelen és kilátástalan közhatalmi törekvés lett. Még a felvilágosodás idején kidolgozott cigánypolitika, amely az akkori Magyarország területén hozzávetô-

leg 25–30 ezer cigány (részben vándor) lakossal számolt, a mai viszonyok között értelmét veszítette. Habár a cigányság társadalmi beilleszkedése érdekében Mária Terézia óta mindent elkövettek uralkodók és kormányzatok, a 8–10 nemzedék óta folyó integráció csekély eredménnyel járt, mondhatni teljes csôd, folytatni az eddigi formában nem érdemes. A mai helyzet komolyságát az adja, hogy egy történelmileg hosszú idô óta követett állami stratégia eredménytelennek bizonyult, a változtatás tovább nem halogatható. Történnek ugyan kezdeményezések, akciók európai és nemzeti szinten is, de minden érintett látja a mai „cigánypolitika” alibi jellegét. A romastratégia, ahogy hivatalosan nevezik, nem oldja meg a gondokat, inkább növeli mint csökkenti a feszültségeket, a haszna csekély (az érintettek számára). Felmerül a kérdés, miért integrálódjon a cigányság a magyar társadalomba? Mert a jászok, kunok beolvadtak, és a húsz éve itt élô kínai vagy vietnámi fiatal már úgy tud viselkedni a villamoson, hogy észre sem venni az idegenségét? Vagy mert a 2–300 éve betelepült szlovák, sváb, rác többsége magyar (vagy kettôs) identitású lett? A cigányság jelentôs része civilizációs tekintetben elmaradott, de egyébként sikeres, igen erôs ütemben javítja demográfiai pozíciót, és ennek megfelelôen erôsödik az öntudata. Egyfelôl érdekelt az ún. integráció (lényegében adománypolitika) elfogadásában, másfelôl igen szigorúan ôrzi hagyományos életfilozófiáját: kimaradni a közteherviselésbôl, csak az elônyt biztosító normákat betartani. Magatartásában, viselkedésében, öltözködésében, kommunikációjában hangsúlyosak a megkülönböztetô jegyek. Jelentôs hányadában ellenáll az integrációnak! A magyar társadalom többsége a XXI. század elején felismerte, hogy az együttélés megoldhatatlan kérdéseivel került szembe, sokakat kínoz egy humanitárius tragédia elôérzete. A fogyatkozó magyarság sokat beszél a cigányság demográfiai robbanásáról, amirôl a cigányok inkább hallgatnak. A magyar társadalom már nézett szembe túlnépesedésbôl származott társadalmi gondokkal és a munka, a megélhetés hiányával is. Ezeknek a tapasztalatainak a megosztásával tud segíteni a cigányoknak. Együtt és külön. Ameddig fenntarthatók a szolidaritás intézményei. [NOL Fórum, 2014. július 06]

117

118

Kedves Wisconsin! A felvilágosodás kora óta az integráció áll a cigánykérdés centrumában. Magyarországon Mária Terézia cigányokat érintô intézkedései jelentik a változást a középkori uralkodók gyakorlatához képest. Levéltári kutatásaimból azt szûrtem le, hogy a XVIII. század derekán és még hosszú ideig, az integráció fôként a cigányok vándorló életmódjának felszámolását, munkába állítását és a közteherviselésbe való bevonását jelentette. Az uralkodónô – teszem azt – a nem adóköteles faluszéli területekrôl az adózó belsô telkekre (fundusokra) próbálta betelepíteni a cigányokat. Ha nem engedelmeskedtek, felégetette a putrikat. A vándorlást azzal is igyekezett csökkenteni, hogy csak fertály birtokkal rendelkezô cigánynak engedélyezte a lótartást. Mária Terézia tudta persze, hogy a birkát etetni kell, ha nyírn i akarjuk, de közvetlen közpolitikai célja elsôdlegesen nem a lakosság jólétének megteremtése volt, hanem országaiban a gazdasági és katonai erô növelése. Csak egy évszázaddal késôbb, a polgári fejlôdés hatására kerültek elôtérbe a szociális (jóléti) ügyek. Kétségtelen, hogy a cigánykérdés évtizedek óta úgy jelenik meg a politikában, mint a népcsoport (etnikum) anyagi jólétének javítása, megélhetésének biztosítása. Ergo: támogatáspolitika. Már pedig a támogatáspolitikák karakterét mindig a „szegénység” demonstratív ábrázolása határozza meg. Támogatni kell a mûvészeket, mert szegények, támogassuk az erdélyieket, mert szegényebbek nálunk, támogassuk a kisfalvak lakóit és így tovább. A roma integráció (támogatáspolitika) centrumában a romák szegénysége áll. Ebben ugyan sok az igazság, de a valós helyzetrôl keveset tudunk, mivel nincsenek részletes adataink az etnikum anyagi és jövedelmi viszonyairól. Tény, hogy a politika és a média sem törekszik (néhány kivételtôl eltekintve) a gazdag vagy középosztályhoz tartozó cigányok bemutatására. Ebbôl a logikából pedig az következne, hogy a jómódú romák számának gyarapodása jelenti az integráció sikerét. Miközben persze egyre jobban homályba vész, hogy mi is a romák integrációjának a célja? Egyáltalán miért is kell állami eszközökkel integrálni ôket? Nekem egyre erôsödô meggyôzôdésem, hogy a cigányság integrációja érdekében a Mária Terézia óta folytatott hagyományos állami politika csôdöt mondott, annak a folytatása haszontalan és értelmetlen. Különösen, ha figyelembe veszszük, hogy a XVIII. század óta a 25–30 ezer fôs populáció kö-

zel egy milliósra duzzadt és a magyarság is éppen az európai integráció nehézségeivel néz szembe. A való élet felôl közelítve ennek a felismerésével küszködnek Miskolcon, de számos más településen is, ahol a cigányság lélekszáma, a lakosság jövedelmi helyzete, a helyi politika eszköztelensége és más tényezôk miatt a cigányok ún. integrációja teljes mértékben esélytelenné vált. Nincs mit tenni? Azt nem mondom, szerintem minden pénzt a roma nôk iskoláztatására és foglalkoztatására kellene fordítani. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. július]

Népesedéspolitika Kedves Lírikus! A téma fontossága indokolja ugyan sürgetô felszólításodat, de népesedési kérdésekben csak kellô visszafogottsággal lehet véleményt mondani. Azt tanultam Andorka Rudolftól, hogy a demográfiában csak megdöntött elméletek vannak. A helytörténeti kutatásomban mostanában éppen anyakönyvi adatokkal foglalkozom, a helyi önkormányzatnál gyûjtött adatokból készítek családfákat és elemzéseket 1732–1952 között. Kedvelem az ilyen mikroszintû vizsgálódást, mert sokszor világosan felismerhetô a részben az egész karaktere. A demográfia nagy problémája, hogy területi egységekre (ország, megye, stb) vonatkozó adatokkal dolgozik és kevés adat áll rendelkezésre egyes családok (nôk) termékenységének történeti adatairól. Miután megismertem az adott település családjainak demográfiai adatait 8–10 nemzedékre visszamenôleg, sok mindenben másként látom a népesedési problémákat, mint az akadémiai tudományosság elkötelezettjei. A figyelmembe ajánlott dr. Baranyi Károly polihisztor, aki az életrajza alapján derék ember lehet, nem tesz mást, mint elfogad néhány tudományos közhelyet (javak áramlása a nemzedékek között, családgazdaság) és azokra hivatkozva, egy hirtelen fordulattal a gyermekáldást összekapcsolja a nyugdíjrendszerrel. Lehet ilyet csinálni, mert a történelemben már sokféle módon próbálták ösztönözni az uralkodók – gazdasági és katonai okokból – a népszaporulatot. Ilyennek tekinthetô, hogy Könyves Kálmán bevezette a fiúági öröklést (dupla gyermekszám esélye), ami Nagy Lajos 1351. évi korrekciójával fennmaradt

119

120

egészen 1848-ig. Az öröklésen túl a királyi és fôúri adománypolitika (termelôeszközök átadása) is ösztönözte a gyermekvállalást (a gyermek, esetleg az unoka is élvezhette a birtokot). Újabb idôkben a kormányok szívesen kapcsolják össze a népesedéspolitikát az adópolitikával, a foglalkoztatáspolitikával és a szociálpolitika különbözô elemeivel. Ezek sorába illeszthetô a nyugdíjjal kapcsolatos ötletelés. Sajnos a nyugdíj lassan elveszíti eredetét, már nem társadalombiztosítás, hanem az államhatalom eszköze. Azt látni kell azonban, hogy az uralkodói/kormányzati intézkedéseknek nem csak színe van, hanem fonákja is. Széchenyi a földforgalom és hitelezés érdekében fellépett az ôsiség törvénye ellen. A megadományozott családok közül ugyanis sok a kapott támogatás ellenére kihalt. A családi adókedvezmény torzítja az egyenlô munkáért egyenlô bér elvét, stb. Ha bevezetnék a gyermek után járó plusz nyugdíjat, az igen sok kérdést (igazságtalanságot) vetne fel. Baranyi úr szemlélete igen jól mutatja a keresztény–konzervatív családfelfogás archaikus jellegét. Megítélésem szerint a jobboldali kurzus családfelfogása a jobbágyok és zsellérek munkájával mûködô telekgazdálkodás és a kisnemesi birtokokra épülô földmûvelésnek felel meg. A kisbirtok ténylegesen családgazdaságnak volt tekinthetô, ahol a feleségnek és a gyermekeknek is megvolt a maga szerepe a gazdaság mûködtetésében. A gyermek nem csak utód, de alig nélkülözhetô munkaerô is volt. Ha a fiatalasszony szülésnél meghalt (gyakran elôfordult), hat hét után „pótolták”. Férf i és nô közötti korhatárokat is könnyen átlépték, ha a gazdasági érdek azt kívánta. Ez a modell az iparosítással felbomlott, de nem tûnt el. A baloldali mozgalmak (az iparba került egykori parasztok és kézmûvesek) sokat küzdöttek ellene, ennek egyik lenyomata, hogy Bécsben a Karl Marx Hof munkáskolónián már a ’30-as években magánosoknak is építettek lakásokat. (Láttam és elgondolkodtam rajta.) Talán a magánosok (szinglik) helyzete ma is megér(ne) egy misét a baloldal számára. A demográfia másik oldala a túlnépesedés csökkentése, amit háborúk, járványok, faji és vallási alapú népirtások végeztek el. De ebbe a sorba illeszkedik a lányok tömeges zárdába rakása is (idônként ez elérte a 20%-ot). A magyar társadalom korfáján máig tartó súlyos nyomot hagyott a két világháború, a kivándorlás, a kitelepítés és a holokauszt.

Magyarország (és Európa) demográfiai helyzete elsô megközelítésben drámai. A negatív folyamatok – szerintem – elsôdlegesen a nôk megváltozott társadalmi helyzetére és a mezôgazdasági termelés, a falusi élettér összezsugorodására vezethetô vissza. Ezek a ’60-as évektôl felerôsödött folyamatok nem fordíthatók vissza (bár sokan szeretnék). Azt azért szögezzük le, hogy az ország demográfiai helyzetérôl beszélünk vagy a nemzetérôl? Ez pillanatnyilag nem egészen világos. A népesedéspolitika eszköztárában mostanában az egyes elemek is (gyermektámogatás, nôpolitika, migráció, stb.) összekeverednek. A helyzetet bonyolítja, hogy a magyar társadalom megítélése szerint ma egyidejûleg jelent nyomasztó terhet a születések csökkenése és a túlnépesedés. (A cigányság körében aztán végleg nem állnak rendelkezésre semmiféle adatok, amelyekre intézkedéseket lehetne építeni.) Mindent egybevetve, a mostani születésszám mellett a következô évtizedekben súlyos fogyatkozás, zsugorodás és belsô életkori, etnikai átstrukturálódás elé néz a magyar társadalom. Felvethetô persze, hogy a magyarság – más társadalmakhoz hasonlóan – a születésszám korlátozásával esetleg egy kollektív bölcsességen alapuló önszabályozást hajt végre. Ami ellen a hagyományos eszünkkel tiltakozunk, pedig lehet benne racionalitás. Ha ez életveszélyesnek is tûnhet egy keresztény–iszlám vagy Európa–Ázsia relációban. Mindemellett én rossz iránynak látom a népesedéspolitikát az adózással vagy a nyugdíjjal összekapcsolni. A kulcs a nôk kezében van: a nôk iskoláztatása, foglalkoztatása, egészségügyi ellátása, a gyermekápolás, a társadalmi szerepvállalás, stb. segítése hozhat tartós eredményt. Egyébként pedig számos családfa tanulmányozásából azt az egyszerû tanulságot szûrtem le, hogy társadalmi állásától, korától és önértékelésétôl függetlenül minden nô szüljön gyereket, aki arra biológiailag alkalmas és minden férf i csináljon gyereket, aki képes eltartani. A házasság és a hagyományos család múló, változó keret, ami jó, ha mûködik, de a népesedést illetôen nem az egyetlen megoldás. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. július 26.]

A NOL megkezdte a Tudósítás kihaló ôsi falvakról szóló sorozatát. Sajnos több száz hasonló cikk lesz a következô tíz– húsz évben. Most, a nagy idegenellenesség idején érdemes egy pillantást vetni a statisztikára. Az élve születések száma

121

Magyarországon 1955-ben 210 ezer, ’65-ben 133 ezer, ’75-ben 194 ezer, ’85-ben 130 ezer, ’95-ben 112 ezer, 2005-ben 97 ezer, 2015-ben 91 650 fô volt. Öt év átlagában, 2011–15 között 90 ezer gyermek született hazánkban. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ugyanezen idôszak alatt fél millió ember elhagyta az országot (köztük nagyon sok szülôképes korban lévô nô), akkor a helyzet több mint tragikus. A fôváros és a vidéki nagyvárosok körzeteit leszámítva, szinte minden településen fogy a lakosság, üresednek a porták, öregszik a (magyar) népesség. A kormány egyszerûen nem mer, nem akar, nem tud szembenézni a tényekkel. A mostani kvótanépszavazással egyszerûen a társadalomra hárítja a felelôsséget, mondván: ugye, ti nem akartatok betelepülôket befogadni, a ti szándékaitok és eszetek szerint való a kipusztulás. Somogyszentimre egykor templomos hely volt, a keresztények majd isteni akaratnak hazudják, ami történik és szép csendben elmondanak egy imát a keresztény korm ányért és magukra húzzák a szemfedôt. [NOL Fórum, 2016. július 27.]

Gerilla jelentés

122

Az Alkotmányvédelmi Hivatal 2014. február 20-án az „öszödi beszéddel” kapcsolatban készült „Gyümölcsöskert” és „Gerilla” elnevezésû jelentéseket anonimizált formában nyilvánosságra hozta. A napvilágra került információk a választási kampány idôszakában felélesztették az ex-miniszterelnök beszéde körüli vitákat. Miután a beszéd 2006. szeptember 17-én (vasárnap) délután nyilvánosságra került, este késôn felhívott egy állását féltô magas rangú kormánytisztviselô ismerôsöm és Gyurcsány esetleges másnapi lemondásáról kérte a véleményemet. Azt válaszoltam, hogy konszolidált körülmények között le kellene mondani, de hónapokkal a parlamenti választások után és közvetlenül az önkormányzati választások elôtt ezt nem teszi meg és erre a pártja, a támogatói (kampányfinanszírozók) sem fogják kényszeríteni. Döntô kérdés lesz a várható tiltakozások, tömegmozgások hatékony, rugalmas kezelése. Gál Junior Zoltán, Batiz András és Keszthelyi András alkotta akkor Gyurcsány közvetlen környezetét

és kommunikációs stábját. Keszthelyi András egy 2011-ben adott interjúban is jó döntésnek ítélte, hogy a fônöke nem mondott le. Másnap (hétfô) délután kint voltam a Kossuth téren, este a TV-székház ostromát már tévén és interneten követtem. Világos volt, hogy Gyurcsány és stábja nem tudja kezelni a helyzetet (amit akkori feltételezésem szerint maga idézett elô), de arra is rájöttem, hogy nem spontán eseményekrôl van szó. Aktív az ellenzék és persze a titkosszolgálatok is. Mezei „harcosok” is bekapcsolódtak az eseményekbe, akik ingyenes kalandtúrának fogták fel az utcai randalírozásokat. Az Országgyûlés nemzetbiztonsági és honvédelmi bizottságainak együttes ülését 2006. szeptember 19-én délelôtt tartották a hajnalban véget ért TV-székház ostromról. Helyben 30 évre titkosították, majd feloldották az anyagot. Érdemes úgy olvasni a fideszes képviselôk hozzászólásait, hogy ma már tudjuk, két nappal korábban a Fidesz juttatta el az öszödi beszédet a sajtóhoz. A szocialisták bámulatos naivitását mutatja, hogy ez meg sem fordult a fejükben és az események közös elítéléséért rimánkodtak az ellenzéki képviselôtársaknak az ülésen. Lényegében az egész ügy kezelését beárnyékolja azóta is a bûntudatuk, hogy belsô árulás miatt kerültek kutyaszorítóba, most sem tudják kihasználni a ziccert, amit Pintér Sándor a két jelentés közreadásával feladott. A két jelentés fényében felmerülnek kérdések, amelyekre a Fidesznek kell választ adni: Orbán Viktor a beszéd ismeretében miért nem szólította fel Gyurcsány Ferencet a beszéde közzétételére és lemondásra? Ha Gyurcsány ezt nem tette meg, maga miért nem hozta nyilvánosságra a beszédet egy sajtótájékoztató keretében? A Fidesz miért nem nyilvánosan adta át az anyagot a sajtónak? Az ellenzéki parlamenti párt miért nem vállalt szerepet az ország rendjét veszélyeztetô tömegakciók csillapításában? Miért járult hozzá a Fidesz a hozzá közelálló média (HírTV) hangulatkeltô tevékenységéhez? Gyurcsány beismerte a hazugságot, Orbán tagadja. Az elôbbi rokonszenvesebb, az utóbbi praktikusabb. Az ex-miniszterelnök hibáit nem érdemes azzal relativizálni, hogy a többi szocialista is megérte a pénzét. A helyzet az, hogy Gyurcsánynak miniszterelnökként majdnem annyira meghatározó szerepe volt az MSZP-ben, mint Orbánnak most a Fideszben. De ez már a múlt. Amikor Gyurcsány kivált az MSZP-bôl, a felek tudták, hogy majd szövetségre kell lépni-

123

ük Orbán ellen. Mégis esetlen volt az elválás és esetlen az újbóli összebútorozás is. Az öszödi beszéd 2006. szeptember 17-i közzétételének kulcsfigurája Such György, a Magyar Rádió akkori elnöke, aki korábban Orbán kabinetfônöke volt, most pedig Kövér László közvetlen munkatársa, az Országgyûlés fôigazgatója. Valószínû (Vörös T., Brády nyilatkozata), hogy az anyag az elhangzása után bizonyos idôvel ismertté vált újságírók körében, kikerülhetett a felvétel, de egyetlen fôszerkesztô sem kockáztatta meg a közzétételét jogszabályi és más szempontok miatt. Such György a Fidesztôl kapott anyagot, a párt támogatását élvezve bevállalta a közreadást, de kezére játszott az is, hogy Gál Junior nem emelt kifogást ellene. Ezen a ponton összemosódik az MR-elnök, a kiszivárogtatók és a Fidesz felelôssége. Politikai felelôsségbôl, érettségbôl mindannyian beírhatnak maguknak egy egyest. [NOL Fórum, 2014. február]

Gábriel arkangyal

124

A szerencsétlen Szabadság téri szobor ügye teljesen rácsúszott a holokauszt 70. évfordulójára és a közvélemény elôtt, mint zsidóságról szóló téma jelent meg, holott másról (is) van szó. Valójában a kormánypártok a koncepciózus mûalkotással (Gábriel arkangyal kezében lévô országalmára náci birodalmi sas csap le) azt a torz történelemszemléletet és alkotmányértelmezést teszik közszemlére, amelyet az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás címû preambuluma fogalmaz meg. A legfôbb jogforrás szerint 1944. március 19. és 1990. május között szünetelt a magyar állam története (amibôl majd beláthatatlan köz- és magánjogi következmények adódnak – lásd a Történelmi folytonosság címû fejezetet). A zavart érthetôen fokozza, hogy a kezdô dátum a vészkorszakra emlékezteti a zsidóságot. Ráadásul a Szabadság tér a világnyilvánosság (Weltöffentlichkeit) szempontjából nagyon remek hely (szovjet emlékmû, Reagan szobor, USA nagykövetség) reprezentatív hátteret biztosíthat a fülkeforradalmárok kultikus megemlékezéseihez. Hatalmi szempontból tehát a szoborállítók sürgôs igyekezete helyénvalónak, az ellenvélemények elnyomása igazolhatónak látszik.

Alig esik szó arról, hogy a mûalkotással hazai és nemzetközi legitimációt akar szerezni és kiteljesedni a Melocco Miklós szobrászmûvész és 12 mélymagyar értelmiségi társa által 2006. március 19-én kibocsátott felhívás. A fundamentalista társulat a deklarációval irányt adott a Köztársaság ideiglenes alkotmányának negligálásához és a „történelmi szünet” kinyilvánításához. Ebben a keretben értelmezhetô a kormány emlékmû-akciója. Elhelyezve a Putyini kézfogó, az USA szenátorok levele és a németek figyelmeztetô közleménye háromszögében. Kizárt, hogy az érintett országok és a nemzetközi közvélemény asszisztáljon az emlékmû körüli politikai ügyeskedéshez. A szoborállítás dátuma sokkal inkább Orbán további nemzetközi elszigeteltségének napja lehet. A szobor üzenete (maga az Alaptörvény) súlyos aggodalommal töltheti el a nem zsidó honfitársakat is, mert nem tudhatjuk, hogy mit vesznek elô a törvényi lepellel elfedett történelmi idôszakból. A németek kitelepítését? A földosztást? Az államosításokat? Az egyházi birtokokat? A békeszerzôdést? Az MKP jogutódját? Az 1944–1990 közötti években végbement változások közül bármit el lehet törölni, vissza lehet csinálni a sasos–arkangyalos szobor árnyékában. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy a két történelmi dátum között szerzett földje, háza, diplomája, nyugdíja és más javai biztonságban vannak, ráfizethet a hiszékenységére. [NOL Fórum, 2014. április 21.]

– A jövô megértése és a jövôbe vezetô utak kijelölésérôl szóló viták kapcsán a rendszerváltást csak mint tapasztalatot, de többé nem mint referenciapontot használjuk – mondta Orbán Viktor 2014. július végén a 25. bálványosi szabadegyetemen. Akinek eddig nem lett volna világos, az eddigi „ referenciapont” a történelem lomtárába került. A jövô megint elkezdôdött. A nyári melegben elôadott tusványosi keringôrôl az juthatott a hallgatóság eszébe, hogy múlik már Orbán ideje. Az a szellemi vergôdés, amelyet a felvásárolt erdélyi szavazópolgárok elôtt bemutatott, az öregedô Kádárra és a nagybeteg Antallra emlékeztet. Hozzájuk hasonlóan, megérezve a lejtô által okozott gyorsulást, egy hitvallásban összefoglalta, hogy merre repülne, ha volnának szárnyai. Külföldi tudósítóknak a beszédrôl a putyinizmus jutott eszébe. „A nemzeti együttmûködés rendszerének központi elemei – írta egyikük – a nacionalizmus, a vallás, a társadalmi

125

konzervativizmus, az államkapitalizmus és a média fölötti dominancia." Az elmondott szövegnek valóban kevés az értelme, viszont egyértelmû következtetések levonására alkalmas. 1) Orbán a kormányzati program hiánya miatti ûrt ideológiai rongyokkal próbálja elfedni. A múlt uralma alatt a jövôben minden megtörténhet. 2) Felhúzta a politikai centrum zsilipjét a szélsôjobb elôtt, utat nyitott a Nyugat és a demokrácia minden kritikusának. Akiket azzal biztat, hogy illiberális demokráciában az EU normái nem érvényesek. 3) A munkaalapú állam felmondhatja a jóléti kötelezettségvállalásokat. Az etnikai alapú nemzetállamnak pedig nem célja cigányok, zsidók és mindenféle bevándorlók integrálása. Úgy tûnik, hogy Washingtonban is az észak-atlanti szövetség és az oroszok közötti konfliktus dimenziójában értékelték Orbán tusnádi beszédét. Nagyon nem találták viccesnek. [NOL Fórum, 2014. július 29.]

Választási kommentár

126

(Tíz pontban a választásról) 1) Szubjektív bevezetô: az országgyûlési választások elôtti héten négy napot a Dunántúlon töltöttem és azt a benyomást szereztem, hogy a csoda várhatóan elmarad, a kormányváltók nem tudnak nyerni. A fôvárosban is mérsékelt volt a kampány habzása, vidéken pedig az utak mentén alig lehetett észrevenni, hogy az ország parlamenti választásra készül. A kormányváltók háztól-házig kampánya csak a „fôtérig” jutott, az ötezer fô alatti településeken behalt az aktivitásuk. Könnyen megállapítható volt, hogy „hideg kampány” zajlik, amibôl nem lesz magas részvétel. 2) Az eredménybôl adódó legfôbb tanulság: eddig a baloldali politizálás ökölszabálya volt, hogy a választópolgár végsô soron forintban méri a pártok, politikusok teljesítményét. 2014-ben a kézzelfogható javak helyett spirituális célok és értékek határozták meg a voksolást. Ez új mozzanat a magyar politikában. Bizonyságot nyert, hogy a választópolgárok többsége támogatja a javak és jövedelmek újraosztásának kétharmados kormányzással való kikényszerítését. 3) A kormányváltókat az erôs jogállamban leginkább ér-

dekelt középosztály magára hagyta, a piackorlátozó és jövedelemátcsoportosító intézkedések kárvallottjai tétlenül nézték kármentô igyekezetüket. A kampány idején sem a tôke, sem a munka világából nem érkeztek meg azok az „üzenetek”, amelyek kifejezték volna, hogy érdekeltek a kormány menesztésében. Némák maradtak a nagyobb szakszervezetek, a szakmai és civil szervezetek, de nem voltak hallhatók a világ baloldali és a demokratikus tényezôi sem. 4) A kampányban egyértelmûen érvényesült a kormánypártok médiafölénye mind a felületek, az elérhetôségek, mind pedig az egységes tematizálás tekintetében. Ez a kb. 70–30 százalékos fölény jelenik meg a jobb-, illetve baloldal közötti szavazatarányban. Amíg a kormánypártok médiafölénye a fôvárosban csak mérsékelten érvényesült, addig a kistelepülések felé haladva nyomasztóvá vált, egyes társadalmi csoportokhoz el sem jutott az ellenzék üzenete, de helyenként még a választás híre sem. 5) A kormánypártok negatív kampánya teljes sikert aratott. Ezzel az egyértelmû koncepcióval szemben a kormányváltó erôknek nem volt beazonosítható kampánystratégiája. A szövetséges pártok csapatai nagy igyekezettel tolták a kampány szekerét, kreativitással igyekeztek ellensúlyozni a hátország bizonytalanságát, a muníció elégtelenségét. A botrányokra építô „lakájmédia” defenzívába szorította az ellenzéki médiát, amelynek a kritikája elsôsorban a 2010 után kialakult rendszerrel foglalkozott és kevésbé irányult személyekre, jelöltekre. Az egyetlen valódi botrányt, a Rogánügyet sem a sajtó produkálta. 6) A kormányváltás, mint célkitûzés, megkerülhetetlen volt, a rossz kormányzati teljesítmény alapján indokolt is, de az ellenzék állapota, az új választási rendszer, az erôforrások és a médiahelyzet miatt kevés volt a realitása. A kampány minôségének és hiányosságainak értékelésekor érdemes elkülöníteni a választási rendszer által diktált kényszereket, a baloldali és liberális politika 2010 utáni alakulását és a szövetségkötéssel létrejött személyi és szervezeti feltételeket. 7) Az új választási rendszert – a beépített torzító és csalást generáló elemeivel – a baloldal tudomásul vette, a kihívást vállalta. Ezek után az elért eredményt, amely a kormányváltáshoz kevés volt, de a Jobbik elôzését sikerült megakadályozni, meg kell becsülni. Az biztos, hogy ez a teljesítmény kevés lesz a jövôben, most azonban a fô kérdés, hogy

127

128

az EU parlamenti és még inkább az önkormányzati választásokon hogyan lehet a kudarc tapasztalatait hasznosítani. 8) A bajok gyökerei mélyek, de a helyzet elemzését és a kiutak keresését nem szabad a hisztériára hajlamos megmondó emberekre és a kudarcokat kihasználó ellendrukkerekre ráhagyni. Érdemes górcsô alá venni a bal- és a jobboldali szavazói magatartásban meglévô különbségeket. A baloldali szavazó a pártjától kiszolgálást vár, szívesen zsûrizi a tevékenységét, de kevés aktivitást mutat. Úgy érzi, hogy a szavazata felajánlásával megtette a dolgát és még a közvetlen környezetében sem érzi feladatának, hogy szavazatokat szerezzen a pártjának. A baloldal szavazótábora nem szívesen képez tömeget és még kevésbé politikai közösséget. 9) A tömegmédiára építô kampányokban kiemelkedô a személyiség szerepe, igen kifinomult mesterségbeli tudást kíván a politika színpadán szereplôk megjelenítése. Ebben a kampányban a szakemberek nem döntötték el, nem tudtak mit kezdeni az egyetlen szereplôre épített kormánypárti kommunikációval ellentétben a kormányváltó erôk több szereplôre írott forgatókönyvével. Az élen álló politikusok teljesítményének értékelésénél figyelembe kell venni, hogy nem ugyanazt a darabot játszották és nem ugyanazon a színpadon. 10) Széles körben elterjedt vélekedés szerint a Jobbik és a Fidesz testvérek. Ez nem teljesen igaz, ha eddig így is látszott. A Jobbik mostantól a Fidesz legfôbb konkurense és veszélyesebb a jobbközép táborra, mint a demokratikus ellenzék. A Fidesz – köszönhetôen a maga által gründolt választási rendszernek – túlnyerte magát. A mérsékelt jobboldal régi, a két háború közötti feladvánnyal került szembe: a tábora jobbra nyitott egészen a szélsôségekig, balra viszont teljesen zárt. A Fidesz 2010-tôl elveszített hatszázezer szavazót, ha mostantól félmillió átmegy a Jobbikhoz, az erôk kiegyenlítôdnek és borul a biztosnak hitt szekér. Orbán történelmi felelôssége, hogy ha az általa kimódolt közjogi rendszer a Jobbik kezébe jut, az maga lesz a nemzeti katasztrófa. Ha ezt felismeri, mostantól másként tekint a demokratákra. [Népszava, 2014. április 12.]

Az ötpárti összefogás választási kudarca alapvetôen két tényezôre vezethetô vissza. Egyfelôl pártszerkezeti okokra, amelyek a 2010 évi vereség félreértésébôl adódtak. Másfelôl a szerzô által szociálliberális elitnek nevezett nyomásgya-

korló csoport tévedéseibôl és politikai machinációiból következtek. Az MSZP szempontjából az elôbbi saját hibának, az utóbbi egy erôszakos közösülés „gyönyörének” tekinthetô. 1994-ben és azt követôen az MSZP a régi és új csapatok egységes felvonultatásával érte el a sikereit, minden számottevô erôt integrált a baloldalon. 2010-ben a szocialisták nem vették észre, hogy Orbán az „egy a tábor, egy a zászló” jelszóval lemásolta a stratégiájukat és sikerre vezette a szélrózsa minden irányából gyûjtött hadait. Kihasználva a világgazdasági válság kedvezôtlen hatását, a baloldali korm ányok kifáradását és az öszödi szindrómát. Az akkori vereség az MSZP-ben elindított egy bomlási folyamatot, ami pártalapítási hullámot váltott ki a centrumtól balra. A „nyócév” arcai, Gyurcsány és Szili hátralépés helyett saját homokozót hoztak létre, Bajnai és barátai ráültek két civil mozgalomra, Schmuck a nyugdíjasok pártfônöke lett, fiatal radikálisok a 4K formációban gyülekeztek és a ciklus végén még Zuschlag János is pártépítésben hasznosította börtöntapasztalatait. A pártalapító vezérek csapatain kívül a baloldalban csalódott, onnan kiszorult hívek pedig elszivárogtak a Fidesz, a Jobbik és az LMP irányába, vörös mezüket narancs, barn a vagy zöld pólóra cserélték, különösen az önkormányzatok elbukása után. Az MSZP bomlását elôsegítette, helyenként ösztönözte a szociálliberális elit, miután elérkezettnek látta az idôt, hogy dominanciát szerezzen az Orbánnal szemben álló „demokratikus erôk” körében. [NOL Fórum, 2014. április 20.]

A NOL szerzôjének javaslom, nézze át a lapja idei számait, különös tekintettel arra, hogy miket írtak Mesterházyról és a pártjáról. Ha ezzel végzett, akkor megérti, hogy ebben az írásában is a jobboldali véleményvezérek modorában értekezik „az úgynevezett balliberális, az önmegsemmisítés felé komoly tempóban száguldó értelmiségi és politikai elitrôl”. Hozzáteszem: ez az elit volt olyan balga, hogy nem figyelt eléggé a kormányzati hirdetések megjelenési helyeire és hagyta megvezetni magát. Szegény baloldali nézô/olvasó pedig csak kapkodta a fejét, amikor az ATV egyik mûsorvezetôje belebúgta a kamerába, hogy Orbán Viktor zseniális politikus, a másik pedig Gyurcsányt kárhoztatta lakóháza egykori zsidó tulajdona miatt. Hosszan folytathatók a példák a balliberális média példatárából. Ha ez segít valamit, nyugodtan kijelenthetjük,

129

hogy a kampányban a kormánypárti média hülyére verte a nem beazonosítható törekvéseket követô ballib médiát. [NOL Fórum, 2014. április 24.]

130

Kedves Wisconsin! Az Orbán Viktornak mondott köszönet, miszerint újabb gyôzelmével szétverte az álbaloldali pártot, engem az illegális kommunisták kárörvendezésére emlékeztet, mikor a szocdemeket valamiért megrugdosták Horthy idején. A munkásmozgalomban az „Üsd a közelállót!” elv alapján ment régen a testvérharc. Erôs ma is ez a hagyomány a baloldalon. Azért nem értem az Orbánnak mondott köszönetet, mert a baloldali összefogás – bármi okból is veszített – az EU normákat, a jogállamot és a piacgazdaságot próbálta gyôzelemre vinni a gyors ütemben kiépített – szavaiddal szólva – centralizált államrend és autark, voluntarista jegyeket mutató gazdaságpolitikával szemben. Az ellenzék erôfeszítése azonban teljesen hidegen hagyta Brüsszelt. Gondolom, hogy ez a körülmény nálam is jobban feltûnt az ötös pártszövetségnek, és elgondolkozhattak azon, hogy most nem nekik áll a zászló. A kampány alatt váltott tulajdonost és arculatot a NOL, az ATV mûsorvezetôi szinte a képernyôn köszönték meg a h i rdetéspénzt. Érdekes, hogy az MSZP alelnökének nevén lévô számlákról az európai bankok daloltak, itthon meg a médiamunkások semmit nem bírtak feltárni négy zavaros év legfôbb haszonélvezôirôl, az új udvari arisztokrácia viselt dolgairól. (Udvari arisztokráciáról beszélek, mivel az oligarcha a központi hatalom ellenében érvényesülô gazdasági hatalmasságot, tartományurat jelent, de itt másról, a fôhatalom által helyzetbe hozott gazdagokról van szó.) Szóval, volt itt egy hatalmas aszimmetria a versengô politikai táborok között, amirôl hirtelen – különbözô érdekbôl – mindenki igyekszik megfeledkezni, még maguk az érintettek is. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. április]

Posztállami kísérlet A Nemzeti Együttmûködés Rendszerét a Fidesz–KDNP koalíció hozta létre. A 2010. évi választások abszolút gyôztese által kialakított hatalmi–politikai rendszer posztállami kísér-

letnek tekinthetô. A posztállami szituáció úgy jött létre, hogy a 2004. évi EU csatlakozás után részleges lett az ország szuverenitása, a brüsszeli törvényhozáshoz, bírósághoz és nyilvánossághoz kell igazítani a budapesti kormány mûködését. Némiképpen hasonlóan ahhoz, ahogy 1867–1918 között a Magyar Királyság az Osztrák–Magyar Monarchia keretében mûködött. Uniós keretek között a választáson gyôztes politikai közösség (pártnemzet) olyan hatalmi struktúrát alakított ki, amelynek legfôbb törekvése, hogy kivonja magát a külsô (EU) és a belsô (népi) kontroll alól. Fölülrôl kiépített struktúrák után a hatalom lényegében egyetlen szálon függ a néptôl, ez a képviselôi választás. De ez a függôség is látszólagos, mert a voksolás csalásokkal kijátszható. Sem az igazságszolgáltatás, sem a nyilvánosság (sajtó), sem a közigazgatás nem tud áttörhetetlen korlátot állítani az uralkodó politikai közösség akaratának. A kormányfô kijelentése szerint minden megtörténhet és egyre inkább meg is történik. Hangsúlyozni kell, hogy ez a helyzet nem a rendszerváltásra megy vissza. Továbbá kijelenthetô az is, hogy a kialakított posztállami hatalmi pozíció nem Fidesz-specifikus. A mai dolgok elôképe megjelent már az elôzô kormányoknál, és nincs garancia arra, hogy az ellenzék hatalomra kerülve nem folytatná ezt az uralmi gyakorlatot. A NER kereteit kitöltô pártnemzet lényege, kovásza, ereje és gyengéje a pénz, a zsákmányszerzés rendszerszintû mechanizmusa. Ismert fogalmakkal szólva egy felülrôl vezérelt eredeti tôkefelhalmozási folyamatról van szó. A legnagyobb lenyúlások értelemszerûen a Vezér és udvartartása körében fordulnak elô. (Ezért lett népszerû a HVG karácsonyi címlapja: Nagy Harácsony). Hasonló zsákmányszerzés folyik a helyi politika szintjén is, csak a helyi média (még kevésbé a rendôrség és az ügyészség) nem képes feltárni a teljes szisztémát. Az ellenzék akkor tudná a folyamatot bizonyos mértékig kontrollálni és modulálni, ha legfôbb iránytûnek a pénzek követését tekintené, amennyiben tényleg távol áll a zsákmányt elosztó tényezôktôl. Elvi megközelítésben az a fô társadalmi probléma, hogy a közpolitika fókuszából teljesen kicsúszik a közjó szolgálata. A hatalom a brüsszeli pénzek és a hazai adófizetôktôl beszedett sarcok elosztását tekinti alapvetô tevékenységének. Ehhez kérnek felhatalmazást a választóktól, akiknek errôl persze nem beszél(het)nek. A

131

132

társadalom ellátó intézményrendszerét (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás, szociális ellátás) leépítik, mert azok pénzfogyasztók, miáltal növelik a hatalmi struktúrák fenntartásához (párt, média, biztonsági erôk) és a magánvagyonok gyarapításához szükséges forrásokat. Nyilvánvaló, hogy ettôl a rendszertôl idegen a piacgazdaság és a jogállam minden lényeges eleme. A dolgok már odáig fajultak, hogy alig fordítanak figyelmet a zsákmányszerzés és elosztás, a nyers hatalmi érdekek eltakarására, elrejtésére. A gôg legyôzte a szégyenérzetet. Nyilvánosság és sajtószabadság, legalább ezzel a két fogalommal kellene tisztában lenni azoknak, akik demokratikus megoldásokat keresnek. A média állapota ebbôl a szempontból szomorú. A közvélemény fô vonulatait illetôen pedig tragikus, hogy sokan úgy érzik, jobb ha nem tudnak a dolgok állásáról. Hogyan lehetséges, hogy Paks II. néhány ember titka marad? Hogyan lehetséges, hogy Matolcsy fôbankár félretol 260 milliárd közpénzt, állítólag képzésre? A magyar választópolgár nem ideges, ha a pénzét lenyúlják, jó Tiborc módjára megelégszik azzal, ha leüthet egy galambfiat, neki is csurran-cseppen. Az egész államszervezet, mint gigantikus pénzmosoda mûködik. Az Orbánkormány alig titkolt törekvése, hogy helyzetbe hozza kegyenceit, visszaszorítsa az általa nem kedvelt oligarchákat és módszeresen új uralkodó elitet szervezzen maga köré. A hatalmi reprezentáció mint a „nemzeti tôke” képviselôit mutatja be ezt kört. Ismert banki elemzô Budapest olimpiai kandidálásáról szólva találó kijelentést tett errôl az új arisztokráciáról. „Tegnap egy senki volt, ma van 5, 10 vagy éppen 80 milliárd forintja. A lényeget tekintve ma is egy senki, de elhiszi a saját sikerét”. Ôk lennének a nemzeti (keresztény, polgári) politika termékei, akik szeretnének felállni az olimpiai tribünre, a magyar társadalom hátán felmászni az európai elitbe. A NER struktúráit és ideológiai törekvéseit a következô címszavakkal lehet leírni: nemzetállam, illiberális demokrácia, irányított (korlátozott) piacgazdaság, centralizált államigazgatás, ellenôrzött társadalom, vazallusi rendszer, lojalitás és rend. A kormány permanens kampányt folytat a szükséges támogatottság megtartásáért. Könnyen sebezhetô, mert sok politikai hibát követ el. Belsô kohéziója gyenge, mert folyamatosan ôrlik a zsákmány elosztása körüli

konfliktusok. Kedvez a hatalmon lévôknek, hogy a fennálló viszonyokkal szemben állók nem egységesek, noha közülük sokan közéleti elkötelezettségû emberek, akik a szabadság és egyenlôség, a képviseleti demokrácia, a jogállam, a tisztességes piaci verseny és a nyilvánosság hívei. Valódi féket és ellensúlyt azonban nem képeznek a NER hatalmával szemben, ilyen szerepet inkább csak az EU intézményei képesek betölteni. Erre vezethetô vissza a kormányfô részérôl Brüsszel permanens támadása. [Kézirat, 2015. január]

Moszkvai békeharc (Paktum) A 2014. évi parlamenti választás idôpontjának a kihirdetése elôtt vagyunk, mikor Orbán egy nagy megkerülôs csellel a távoli Moszkvából hatalmas gólt lô a magyar kapuba. Ô azt hiszi, hogy hazaadta a labdát, mi meg nem értjük, hogy miért hátrafelé játszik. Hogy kijöjjek ebbôl a focihasonlatból, azt állítom, hogy Orbán óriási teljesítménynek véli a Putyinnal kötött paksi reaktorbôvítési megállapodást. A magyar közvélemény pedig teljesen értetlenül figyeli, hogy 1) miért most, 2) miért titokban, 3) miért az atom, 4) miért a hitel és 5) most akkor a konyecnek is konyec? Vagyis: Orbán totális tévedésbe esett a moszkvai atomüzletet illetôen. Ez a megállapodás viszi és nem hozza a szavazatokat! Éppen úgy, mint 12 évvel ezelôtt az Orbán–Nastase paktum. Amirôl Orbán akkor is azt hitte, hogy milyen jól kiszolgálja a nemzeti érzelmeket. Csak azt nem vette számításba 2001. decemberében, hogy az erdélyiek már a spájzban voltak. Most pedig azzal nem számolt, hogy a magyarok szerint, ha valaki az oroszokkal üzletel, akkor elôtte jól be kell zárni a spájz ajtaját. A dolog summája: egy tökéletesen elhibázott politikai számítással, lépéssel van dolgunk, amit tálcán kapott az ellenzék. Egyszer nekik is lehet mázlijuk. Orbán moszkvai paroláját kritizálva egyszerre nyomathatnak szovjetellenes, nacionalista, soviniszta, zöld és kék szöveget, eredetiben és paródiában, minden hiteles. A Fidesz h i rtelen Krahácsban találta magát. [Jegyzet, 2014. január]

133

134

Kedves Lírikus! Azt hiszem, helytelen az adott összefüggésben orosz összeesküvést emlegetni. Egyszerûen csak egy Moszkva által inspirált, támogatott Amerika-ellenes nemzetközi „békemozgalomról” van szó, amelynek egyik nemzetközi szereplôje professzor James Petras. Bár 62 könyvével próbálod a tekintélyét fényesíteni, az úr szóban forgó írása egyszerû propaganda termék. A szöveg struktúrája ismert és unalmas: Jelcin alatt rossz volt, de Putyin rendbe tette a dolgokat és csak így tovább a lenini úton. Nekem pedig beugrik a régi szovjet propaganda mûködése, amelynek múlhatatlanul szüksége volt tekintélyesnek mondott nyugati szerzôkre, akiknek a véleményét hozta kellô csomagolásban a Pravda. Egyébként Petras ismeri a dörgést, már a ’80-as években is publikált polfôs magyar professzorok társaságában. Mindez nem csak Petras szövegérôl jutott eszembe, de egy kicsit belenéztem a német internet oldalakba és látom, hogy milyen szépen mûködik a békemozgalom 2.0 projekt. (Ez nem az én elnevezésem, egyesek így azonosítják a mozgalmat.) Moszkvában éppen csak leporolták a régi békemozgalom forgatókönyvét, minden szinte úgy pörög, mint az ’50-es években. A szöveg is szinte ugyanaz, figyelj csak, idézek: „Az Atlanti Szövetség leleplezése az elsô fegyvertény a békéért vívott harcban. Az Atlanti Szerzôdés 4. cikkelye a leggyûlöletesebb elvek egyikét foglalja magában. Egy idegen hatalom bele szándékozik avatkozni az európai államok, a világ államainak a belügyeibe. Görögország a vérzô tanú. Két veszedelemmel kell megbirkózni: a fegyverkezéssel és a beavatkozással. Mondjuk ki újra, hogy a legjobb fegyver ebben a harcban az összefogás, a népek összefogása az elnyomóik ellen.” Az idézet a Béke híveinek párizsi világkongresszusán 1949-ben elhangzott beszédbôl való4. Pietro Nenni mondta. Szegény Losonczy Géza pedig arról beszélt ott, hogy „Magyarország gazdasági eredményeit még az ellenség is kénytelen elismerni”. (Hú, de ismerôs!) „Annak ellenére – folytatta –, hogy kis ország vagyunk és nem rendelkezünk bô nyersanyagokkal, de micsoda kolosszális eredményeket tudtak volna elérni pl. Franciaország, Olaszország, Anglia vagy Belgium, ha nem kényszerítik rájuk a Marshall-tervet, s a nemzetgazdaságuk a népek és nem az amerikai imperialisták ér4

Forrás: Megnyerjük az élet csatáját. Hungária, 1949 Könyvnap

dekei szerint fejlôdhetett volna.” (Mi bezzeg nem hagytuk, hogy ránk kényszerítsék a Marshall-tervet!) Szóval így folyt a békeharc már 1949-ben a francia fôvárosban, ahol Eszkandari iráni ex-miniszter megnyugtatta a küldötteket: „Irán sohasem fog beleegyezni, hogy Szovjetunió-ellenes támadó bázissá váljék.” (Már akkor is volt egy iráni a pakliban!?) Moszkva mai igyekezetérôl szíves figyelmedbe ajánlom a NOL egyik olvasójának bejegyzését: „Oroszország elképesztôen sokat költ a hatékony propagandára. Nagyon sok nyugati ellenzéki portál, tévé, rádió a zsebükben van. Ez nem titok (az rt.com Putyin szócsöve), de van, amit nem vernek nagydobra (globalresearch.ca, rense.com). Ezeken a felületeken mindig mindenért a bûnös Nyugat a hibás, míg az igazi keresztény értékeket képviselô alternatív Oroszországról semmi kritikát nem lehet írni. Bérkommentelôk is vannak, lásd pl. az abovetopsecret.com oldalait. Egy napi sokmilliós látogatottságú, angol nyelvû alternatív weblapon pár hét alatt több százan jelentkeztek be az ukrán válság és a maláj gép lelövése idején. Ezen kívül elképesztô pénzeket áldoz Moszkva a nyugati rasszista, szélsôjobbos, náci megmozdulások, szervezetek stb. pártolására.” Nincs tehát itt semmiféle összeesküvés, a moszkvai propagandagépezet mûködik (némi ügynöki asszisztenciával) a maga módján, a szokásos formában és az ismert hatékonysággal. Tôlem mindenki játszhatja a Mikulást, de azért az elszomorít, hogy a miniszterelnök is ezen a szinten foglalkozik az ország sorsát érintô kérdésekkel. A dolog ettôl komor és nem attól, hogy miket ír Petras úr és ki világosodik meg tôle. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. december 09.]

135

Új pártállam felé Kedves Lírikus! Jókat derültem az 5. sz. tagkönyv tulajdonosának publicisztikailag elkövetett szellemi önsanyargatásán. Szegény Bayer Zsolti, József Attila klasszikus soraival illatosítja magát bôven, de szemmel láthatóan ez sem segít rajta. Talán, ha leírhatta volna azt, amit a számomra ismeretlen blogger próbált elmondani, hogy a Bibó kollégium hosszú árnyéka alól nem lehet kibújni. Akit egyszer a Cég füstje megcsapott...

136

Régi emlékem, hogy amikor a Fidesz megalakult és a fiúk nagyon bátrak lettek, egy régi vágású bolsevik fônök fel akarta venni a kesztyût és tanácsot kért az akkori belügyminisztertôl. – Rendes gyerekek, hagyni kell ôket – mondta a hatalom embere. Akkor én már persze tudtam, hogy a Bibó kollégium igazgatója a fôbelügyér veje. A fiúk fölött a miniszter tartja az ernyôt – vontam le a következtetést. Ezzel a tudással hallgattam Orbán Viktor szónoklatát a Hôsök terén Nagy Imre és társai temetésén. Az ott elhangzottakból próbáltam megfejteni, hogy kik keverik és osztják a lapokat. Az MSZMP vezetôi akkoriban még kézben tartották az eseményeket, úgy tûnt, hogy szervezett lesz a visszavonulás. Egyes pártállami politikusok azonban már az ôsz folyamán külön játszmákat folytattak: a bankok, a média, a titkosszolgálatok és a diplomácia területén. (Ez a négy „szakma” vitte a prímet a rendszerváltásban.) Késôbb, a ’90-es évek derekán tûnt fel nekem, hogy a Fidesz bensôséges kapcsolatot ápol a szolgálatokkal. Ott voltam éppen a Fidesz kongresszusán 1996-ban, ahol melegen fogadták a megjelent Pintér Sándor ex-fôkapitányt, akit éppen akkor rúgott ki Horn Gyula. (A kirúgás sztoriját minap olvastam Baranyai Mária könyvében.) Miközben a pártok sokat fecsegtek az ügynöklistákról, nem történt semmi. Egy-egy érdekesebb karrier azonban jelezte, hogy a háttérben speciális szolgáltatásokat nyújtanak a régi szolgálatok emberei. Már Orbán elsô kormánya idején Kövér új fejezetet nyitott, 2010-ben pedig kialakult a hatalmi politizálás Bermuda háromszöge. A titkosszolgálatok, a média és az ügyészség által határolt térben bármi megtörténhet és annak az ellenkezôje is. Szegény komcsifaló Bayer Zsoltnak és másoknak egy régi titkos szolga kinevezésébôl kellett megérteni, hogy merre van az elôre. Hinni szeretné a költô szavaival: Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. Dehogynem! A publicista vergôdése nem hat meg, azon pedig szintén csak röhögni tudok, hogy a CÖF kalapjában Fricz Tamás, az Ifjúkommunista volt munkatársa (egykori fônöke is a Cég embere) morális mércéket állít. Szegény bolondok, ha Orbán Viktor minden egykori párt- és KISZ-tagot, titkosügynököt és családilag érintett narancsost kidobna a hajóból, csak a haszonlesôk és a vakhitûek maradnának a fedélzeten. Tôlem annyi ügynököt nevez ki Orbán Viktor a korm á-

nyába, amennyit csak akar, de akkor nem kellene komcsizni, mert megzavarja az 5. sz. tagkönyv tulajdonosát és másokat is. Nem tudom, milyen háttéralkuk születtek, de tény, hogy a szocialisták soha semmiféle anyagot nem hoztak nyilvánosságra az elôdszervezetek tagjairól. Pedig lenne mit. Számos fideszesrôl csinálhatnának dossziét. Viszont elgondolkodtató, hogy az Orbán–Kövér duó hatalmas erôvel próbálja megszerezni a régi párt és szakszervezeti irattárakat, taglistákat. Úgy tûnik, hogy az új államtitkár elôtt nagy feladatok állnak az új pártállam megteremtésében. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. június 24.]

(Családi emlékezet) Néha az is izgalmas, mi több, hasznos, ha az ember legalább utólag megért egy történelmi szituációt vagy eseményt. Sajnos a ’80-as évekrôl beszélni, akkori történeteket elmesélni még nagyon nem tanácsos, mivel számos érintett személy ma még közszereplô. Ugyanakkor eltelt egy nemzedéknyi idô, felnôtt egy új generáció, amely egy narancsos verziót kap az akkori történésekrôl. A Bibó-kollégiumnál maradva, Stumpf István cáfolni szokta, de a szakkollégium az akkori „kommunista” rezsim elitképzôje volt jogász fiataloknak. A Rajk szakkollégium a közgazdászoké volt. A népmûvelôkét közelrôl ismertem 1984–86-ban. Ezek útkeresô jellegû próbálkozások voltak, szigorú felügyelet nélkül, de bizonyos biztosítékok mellett. A politika kereste a kiutat az „ifjúsági probléma” okozta feszültségek enyhítésére. Napirenden volt a gazdasági reformmal párhuzamosan a politikai intézményrendszer reformja, a többpártrendszer bevezetése. Úgy tûnt, hogy elsô lépésként az ifjúság körében létrehozhatók alternatív szervezôdések. (Erre még 1982-ben tettem javaslatot egy tanulmányban.) A változások lassú folyamata nem belsô, hanem külsô tényezôk hatására pörgött fel 1988 elejétôl. Ezért nevetségesnek tartok minden „ellenzéki” hôsködést, különösen azokét, akik családilag is beágyazódtak a Kádár-rendszerbe. A szakkollégisták többnyire a rendszerhez valamilyen módon kötôdô fiatalokból álltak, a vezetôikkel és mentoraikkal együtt. Akkoriban azt szoktam mondani, hogy az ún. ellenzéki kérdést nagyobb részben otthon a családi asztalnál kellene megoldani. A kádergyerekek a papáikkal beszéljék meg a rendszerkritikájukat. Orbán papája a bicskei járási pártbizottság tagja volt. Mamájáról a

137

székesfehérváriak úgy tudják, hogy a katedrát egy városi pártbizottsági állásra cserélte. (Egyébként nem hallottam, hogy letagadták volna a múltjukat.) Amikor néhány felbôszült/ felhergelt pártaktivista anno nagyon ütni akarta az ellenzéket, szoktam volt mondani, hogy csak óvatosan, mert könynyen rácsaptok egy párttag fejére. Esetleg a családon belül. Nem csíptem az olyan hôsködéseket, amikor a miniszterhelyettes gyermeke szavalt a „szabadság kis köreirôl”. (Igaz, az új átkosban az atya és a fiú is lovagkeresztet kapott ezért.) Mindez azonban nem volt széles körben ismert. Mára pedig már valóságos legendárium alakult ki a kommunizmus elleni harcokról. Miközben a hatalomban lévôk még mindig az akkori humán erôforrásokra támaszkodnak. Hol egy miniszter, hol egy államtitkár, hol egy professzor, ügynök, diplomata bukkan fel a múltból, hogy segítse tolni a Fidesz szekerét. Az istenadta nép (kétharmad) körében pedig tömeges az emlékezetkiesés. Akárcsak egykor a szocialista demokráciában. Különösen visszatetszô, ha egy nyugdíj korú Orbán-hívô másként emlékszik a múltra, benne a saját életére is. Az utóbbi években hihetetlen agymosáson ment át a társadalom. A baloldal már azzal is komoly tettet hajtana végre, ha valóságosan mutatná be a ’70–80-as éveket. Ha a régi pártállam felmutatásával tükröt tartana az új pártállamnak. [Jegyzet, 2014. nyár]

Nyugati szövetség 138

Kedves Anarchosz! Évek óta szaporán tett megnyilvánulásaidból kiderül, hogy a kezdetektôl nagy szimpátiával követed Orbán Viktor egyes bel- és külpolitikai lépéseit. A magam részérôl már tavaly is jeleztem, hogy az országra veszélyesnek és kalandor jellegûnek ítélem a miniszterelnök – akkor még csak EU-ellenes – politikáját. Nem egyszerûen korruptnak látom ezt a rezsimet (bár a pénzszerzés minden formáját prezentálja), hanem egy hibás, rossz paradigma követôjének. Történelmi adottságunk, hogy az elmúlt két évtizedben az európai integráció és az észak-atlanti szövetség részévé váltunk Horn Gyula, Orbán Viktor és sokan mások aktív közremûködésével, az istenadta nép jóváhagyásával. Ez a kap-

csolatrendszer nekünk hozott jót és rosszat is, vélhetôen ez sem lesz örök. A kormányoknak az lett volna/lenne a dolga, hogy ebben a struktúrában, amelyben feladtuk a szuverenitásunk egy részét, minél több elônyre tegyünk szert. (Példáért vissza lehet menni Bethlen Gábor, Batthyány nádor, idôsebb Andrássy vagy Kádár korára.) Az 1989. évi ideiglenes alkotmány kikiáltása, majd a 1990. évi szabad választás után szívesen élveztem volna tovább az ország függetlenségének állapotát, de mások – élükön egy amerikai leckén nevelkedett szakállas fiatalember – nagyon nyomták a tutit, hogy Európa felé van az elôre. Ha ez a megemberesedett úr az idén tavasszal azt mondja, hogy kifelé az EU-ból és a NATO-ból, akkor azt mérlegre tehettük volna a parlamenti választáson. Tehát a Fidesz elnökétôl elvártam volna, hogy az ország színe elôtt tévedésnek minôsítse korábbi álláspontját és felhatalmazást kérjen egy irányváltásra. Ehelyett nagyot sunnyogott, és a hatalmas moszkvai hitelt betette a paksi spájzba. Aki hisz neki ezek után, magára vessen. Mivel többen szeretik a történelmi példázatokat, emlékeztetek arra, hogy a XIII. századtól (határkô az Aranybulla) a magyar királyok mindig csak az országot bíró fô- és köznemesekkel kötött szerzôdés, ún. hitlevél elfogadásával vehették át az ország irányítását. Az Alaptörvény elfogadásának körülményei, a kormányprogram hiánya, a törvényhozás önkényes – minden hagyományt felrúgó – módja miatt, a hatalom mai birtokosai közjogilag olyan mélyre süllyesztették az országot, amirôl csak megvetéssel lehet beszélni. Nem csak külföldön, de itthon is. Ami az ország belpolitikáját és annak külföldi meghatározottságát illeti, megint csak a történelmi párhuzamokat kedvelôknek írom, hogy az egész Árpád-ház I. Istvántól III. Andrásig másról sem szólt, mint a környezô nagyhatalmak (Bizánc, német birodalom, pápaság) bekapcsolása (pénzzel, házassággal, hadi elkötelezôdéssel) a hatalomért folytatott dinasztikus harcokba. Lényegében geopolitikai adottságunk, hogy külsô szövetséges, támaszték nélkül nem lehet szilárd belsô kormányzatot kialakítani. Ezen a ponton különösen érdemes elgondolkodni, hogy akkor a mostani kormányfô milyen külsô támaszt is keres? Vagy egyszerûen csak tartós belsô zûrzavar – erre is akad példa a múltból – kialakítása lenne a cél? Abban a helyzetben vagyunk, hogy ezeken a kérdéseken elsôsorban nem nekünk, hanem a

139

Fidesz–KDNP vezetôinek és közvetlen támogatóinak, akik felelôsséget viselnek, kell nagyon mélyen elgondolkodni. A nyugati szövetségesi nyomás miatt sürgôsen. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. október 30.]

140

(Mozgástér) Az amerikaiak falhoz szorították a magyar miniszterelnököt, aki néhány hónapon belül ország–világ elôtt többször elrúgta magától az észak-atlanti rendszert (Paks II, gázvezeték, illiberális demokrácia). A nagyhatalom félreérthetetlen válaszcsapására Orbán Viktor olyan kommunikációs trükkel próbálkozik, amely az EU-val folytatott rendszervitákban többé-kevésbé bevált: tagad, terel, mellébeszél, hazudik, villogtatja pávatollait. Alapkérdés, hogy a nyugati szövetségi rendszerben mekkora az egyes országok mozgástere? Mintának kínálkozik az egykori szovjet blokk példatára. Egyfelôl: ami az EU és Magyarország viszonyát illeti, nagyjából a KGST és Románia párhuzammal jellemezhetô. Gazdasági kapcsolatok mûködnek, miközben a bel- és külpolitika nagy kanyarokat vesz a „nemzeti sajátosságok” mentén, ügyelve arra, hogy szakításra ne kerüljön sor. Ebben a forgatókönyvben a nacionalizmus a gazdasági lemaradás takarójaként szolgál, ezért a hatalmi centrumban lájtos változatban tolerálható. Másfelôl: ami a NATO és Magyarország viszonyát illeti, az a Varsói Szerzôdés és Csehszlovákia, illetve Lengyelország párhuzam alapján érthetô meg. Azt hiszem, az nem kérdés, hogy Magyarország és miniszterelnöke az USA, mint a NATO fô ereje számára biztonsági kockázat lett. Az amerikai ügyvivô most a kockázat minimalizálásának és/vagy kiiktatásának (bel)politikai kockázatait méri fel. Korábban Clinton és Obama üzenetébôl, majd szeptember elején a kitiltások bejelentésébôl Orbán megérthette, hogy hamarosan megrántják alatta a széket. Ellenakciót indított, nyilvánosság elé tárta a hat tisztviselô kitiltásának ügyét, egy kommunikációs csatával megpróbált idôt nyerni. Az elterelô lépésnek szánt internetadó ötletszerû bedobása azonban hibás lépésnek bizonyult, jelentôs társadalmi csoportok lázadásához vezetett, tovább szûkítette a mozgásterét. Lényegében minden ütôlap az amerikai ügyvivô kezébe került, aki macska–egér játékot játszik a kormányfô stábjával. [Jegyzet, 2014. október]

Ukrán konfliktus Az ukrán konfliktus kiterjedésekor, az oroszok elleni embargó bevezetése idején, házi használatra elôvettem egy gondolatkísérletet. Tegyük fel, az ukrán konfliktus mögött valójában az állhat, hogy az amerikaiaknak egyre inkább szemet szúrt a német–orosz kooperáció. A Berlin–Moszkva tengely növekvô teherhordó képessége új értelmezési keretet is jelentett az elemzôknek Eurázsia és Amerika, illetve a keresztény–muszlim viszonylatban. Az ezredforduló után a nyugati technológia fôként német közvetítéssel keresett és talált utat a keleti nyersanyagokhoz és energiaforrásokhoz. Amerikai szemmel nézve a dolgok alakulását, nyilván lépni kellett valamit. Az ukrán konfliktust éppen arra találták ki, hogy az érintett felek teszteljék egymást, felmérjék egymás potenciális lehetôségeit, törekvéseit. Az események láthatóan egy fegyveres teszt logikáját követik, nincsenek világos célok és elmosódnak a szemben álló felek kontúrjai is. A játszma eltarthat még egy ideig, amíg helyre áll a status quo vagy egy ahhoz közeli helyzet. Ha egyáltalán !? A gondolatkísérlet keretében próbáltam értelmezni Orbán Viktor külpolitikai törekvéseit. Abból indultam ki, hogy nem kifejezetten a saját szakállára, hanem Berlin tudomásával kalandozott orosz tájakon. De úgy járt, mint egykor Horthy, aki nyári felszerelésben eresztette el a csapatait Moszkva felé, de közben bejött a tél és a sereg elakadt a végtelen hómezôkön. Feltehetôleg Orbán, mint kísérleti nyúl, nagyon hasznos lehet a németek számára. A paksi bôvítéssel és a Déli áramlattal kapcsolatos atlanti reakciók felbecsülhetetlen információt szolgáltattak Merkel számára, aki egyetlen lépést sem tett Orbán kalandozásainak a leállítására. Magasról nézte, ahogy a német sajtó végig verte Orbánt (szinte sosem a budapesti kormányról írtak) és csak a külügyi stábja küldött pro forma egy ejnye-bejnyét. Közben Orbán Cameron keze után kapkodott, mert nem vette észre, hogy a nyúl szerepét osztották rá ott, ahol vadásznak gondolta magát. (Sôt, a tusványosi beszédet úgy mondta el, mintha maga lenne a vadásztársaság felügyelôje.) Róna Péter abszolút pontosan érti McCain szenátor által bedobott neofasiszta diktátor kifejezést, amikor azt a németek-

141

nek szóló üzenetként értelmezi. Gondolom, Washingtonban már régen dekódolták Orbán szerepét a németek forgatókönyvében. Az amerikaiak itt a „lányomnak mondom, hogy a vejem is értsen belôle” kommunikációs sémát alkalmazták. McCain beszéde nem egy rögtönzés volt, amit a teljes szöveg és a másnapi közlemény kétségeket kizáróan bizonyít. Róna jól, a budapesti kollégáinál jobban ismeri az amerikai viszonylatot és a reálpolitika követelményeit. Amit Oroszország gazdasági erejérôl mond, miszerint holland nagyságrendet képvisel, lényegében helytálló. Érdekes, hogy az ukrán konfliktus elsô szakaszában az elemzôk az oroszokat igyekeztek felértékelni, az amerikai potenciált pedig lehúzták. A szankciókról pedig csak annyit, hogy a ’80-as években a KGST erôsebb volt a mai orosz gazdaságnál, a szankciókkal mégis kivéreztették. [Jegyzet, 2014. december 06.]

Jobbik program

142

(Ollózott szövegek) Erôt vettem magamon és elolvastam a Jobbik programját. A 2014. évi választásokra szánt iromány mindenben megerôsíti azokat az elôítéletesnek mondott véleményeket, miszerint a nemzeti radikálisok pártja zavaros gondolatokat közvetít a szélsôséges eszmékre fogékony, a felvilágosodás és a humanizmus fôútjáról letért, nemzeti felsôbbrendûségi komplexusban szenvedô, másokat lenézô és k i rekesztô, önértékelési zavarokkal küzdô, az okosabb, a gazdagabb, a sikeresebb emberek világát gyûlölô társadalmi csoportok számára. Az egész programot mintha tanulmányaikban elmaradt diákok dolgozataiból ollózták volna össze, tele van egymásnak ellentmondó állításokkal, irracionális kijelentésekkel, a valósággal köszönô viszonyban sem lévô ígéretekkel. Látszik, hogy az iromány szerzôi csak felületesen ismerik a valóságot, virtuális világban élnek, de azt hiszik magukról, hogy az internet révén trendi tájékozottsággal bírnak. Miután nálunk a politika nem a programok versenyérôl szól, még a kampányban sem, ezeket az ostobaságokat senki sem cáfolja, könnyen terjednek a lezüllött felsôfokú képzés keretében is. Különösen az esélytelen, a munkavállalás és a családalapítás nehézségeivel küzdô fiatalok körében.

Megjegyzem: a felsôoktatás tömegesedése óta a politika vonzza a becsvágyó, gyors sikerre éhes fiatalokat. A fôváros közélete évtizedek óta telített feltörekvô vidéki ifjakkal. Képzett politológusból pedig manapság Dunát lehet rekeszteni. Egyébként ajánlom az elemzôknek, hogy ne a Fidesz árnyékában vizsgálják a Jobbik növekedését, mert hibás következtetésekre juthatnak. Az egykori Bibó kollégisták sem tájékozódási irányt, sem karriermintát nem kínálnak a jobbikos fiataloknak, akik más utakon járnak. [Jegyzet, 2014 tavasz]

Kedves Anarchosz! TGM írása (A politikai helyzet Magyarországon, HVG. 2015. március 19.) valóban a rémület és a rémisztés szüleménye, ezt jól látod. De nem annyira zavaros, mint inkább egyoldalú. Szinte kizárólag pártpolitikai dimenzióban keresi a Jobbik erôsödésének okait. Arra a köznapi ítéletre fut ki, hogy amíg a Fidesz és az MSZP egymást sározza, alázza és áztatja a közvélemény elôtt, addig a „tisztán” maradt Jobbik jön fel. A jelenség megértéséhez (és megfékezéséhez) ez kevés. Sajnos eljött az ideje, hogy a magyar társadalom szembesüljön azzal, hogy merre tart és mi a játszma tétje. Egyesek szerint elképzelhetô, hogy a Jobbik feltunkolása és kormányra (annak közelébe) kerülése okot adhat külsô tényezôknek egy hathatósabb budapesti beavatkozásra. A nagy szabadságharc közben sem szabad ugyanis elfelejteni, hogy szövetségi rendszerben létezik, mûködik az ország. Mondhatni, egy kockázatközösségben. Ebben a konstellációban felerôsödik mindaz, amit a szélsôjobb képvisel. Különös tekintettel más európai országokban is érvényesülô szélsôséges tendenciákra. Ami az egyoldalúságot illeti, ideje volna a Jobbik jelenséget társadalmi és történelmi dimenzióban vizsgálni. Gazsi és mások tesznek utalásokat arra, hogy milyen változások történtek a magyar társadalomban, de nem akarják kimondani, hogy a Jobbik elôretörését csak akkor lehet meggátolni, ha megváltozik a Fidesz politikája. (Csak a „kisebbik rossz” sémáját hajtogatják.) A társadalmi egyenlôtlenségek csökkentése, a joguralom viszszaállítása, a közhatalom sterilizálása, az állam mûködésének átláthatósága nélkül az álmagyar, rendpárti és szociális demagógia ellen hatékonyan fellépni nem lehet egyik pártban sem. Ha a Fidesz továbbra is a „jobbra nyitott, balra zárt” politikát folytatja (mint Horthy egykori politikusai),

143

akkor Orbán és Vona népe egy ponton összeolvad, kiveti magából a mérsékelt polgári elemeket és ott folytatják, ahol ’45 elején az elôdeik abbahagyták. (Orbán azt hiszi, hogy nagyon okos és kreatív, miközben elébe rakott régi receptek alapján fôzôcskézik a boszorkánykonyhájában.) A fentiek vonatkoznak a baloldal differenciálatlan jobboldali elutasító politikájára is, pedig lassan ideje volna határozottan megkülönböztetni a valódi narancssárgát a barnától. (Más kérdés, hogy egyesek a szélsôbalon nagyon közel kerültek a Jobbik egyes törekvéseinek a támogatásához, magához az antikapitalista, rendpárti, oroszbarát politikához.) A társadalmi dimenzió mellett érdemes lenne a nácik virulenciájának történeti gyökereit feltárni. Nekem egyre inkább úgy tûnik, hogy van egy viszonylag széles társadalmi csoport, amely ’45 után alámerült, de most megint úgy érzi, hogy eljött az ideje. Meglepô, hogy mennyire nincs anyag a levéltárakban a nácik helyi szervezeteinek a mûködésérôl. Miközben egyes családok szépen kifényesítik a nagypapa múltjában a barnaságot és hozzá kapcsolják az identitásukat. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. március 20.]

144

(Jobbik fordulat) A kvóta-népszavazásból a Jobbik levonta a szükséges következtetést: a Fidesz megroggyant, 2018-ban legyôzhetô. Fôként akkor, ha a Fidesznek meghagyja a tôle elhódított szélsôjobbos peremvidéket és beljebb húzódik a politikai térben. És ha tárgyalóképessé válik a baloldal számára! A nyerô szisztéma lényege, hogy jobbról és balról is egyidejûleg, nagy erôvel kell támadni a centrális erôteret. Mindkét oldalról szavazatokat kell elvenni a Fidesztôl, a rá adott voksokat 34% alá kell leszorítani, hogy a mandátumainak száma ne érje el a kormányalakításhoz szükséges ötven százalékot. Technikai koalíciót vagy bármiféle együttmûködést azonban csak a választás után, az erôk reális felmérése alapján kell kötni a két ellenzéki oldal között. Elôzetesen csak a stratégia egyeztetésére (a gyôzelem közös akarására) és a késôbbi jogállami korrekció koncepciójának kialakítására van szükség. Választás elôtt közösen kell megakadályozniuk, hogy a Fidesz–KDNP koalíció bármelyik irányba két pólusúvá tegye a politikai mezôt. Közös érdekük, hogy narancsos koalícióra aspiráló kispártok önállóan ne jussanak parlamenti mandátumokhoz. Egy párhuzamos stratégiával az ellenzék gyôzhet, a Fidesz bukásával maxi-

malizálhatja a zsákmányszerzést és kedvezô esetben, kétharmados többséggel felszámolhatja a Nemzeti Együttmûködés Rendszerét, az állami eszközökkel szervezett korrupciót. [Jegyzet, 2016. november]

Kenôpénzek Kedves Wisconsin! A MOL és az OTP a mi két multink. Méretüknél fogva sajnos nem igazán perspektivikus a mûködésük. Amióta a magyar állam birizgálja ôket, szenvednek a tôzsdén. A piacokat a kiszámíthatatlanság zavarja a legjobban. Az INA körüli horvát politikusok mögött piaci szereplôk lehetnek, ebben az értelemben az oroszok és az amerikaiak is piaci tényezôk. A lényeg, hogy a bizonytalan kilátások miatt az OTP és a MOL részvényeinek ára régóta csökken, esik. Amikor Csányi Sándor OTP csomagját piacra dobta, tudni lehetett, hogy a helyzet romlani fog. A MOL-nál a mostani orosz–amerikai meccs adhatja meg a szignált, hogy merre megy a papír. Piaci alapon egy-két éven belül dôlhet el a dolog, amikor a nagyfiúk kicsavarhatják (visszautasíthatatlan ajánlattal) a magyar kezekbôl a befolyást biztosító részvénycsomagokat. Arra az idôszakra érdemes gyúrni, gyûjtögetni az olcsó papírokat. Brüsszelben és Washingtonban is észrevették, hogy a Fidesznek sok pénz kell a NER belsô mûködtetéséhez (zsákmányosztás), de sok kenôpénz kell európai és amerikai bürokraták, médiaszemélyek, politikusok és sportvezetôk megkenéséhez is. A horvát kormányfô csak egy epizód lehetett. Kérdés: hogyan tegyünk szert elegendô kenôpénzre? 1) Költségvetésbôl: saját alapítványok pénzelése. 2) EU-támogatások: pénzek visszacsurgatása. 3) Multinacionális cégek hatósági sarcolása: adó, fogyasztóvédelem, versenybíróság, rendvédelem, stb. 4) Feketegazdaság: dohány, szerencsejáték, szesz, szórakoztatóipar. A pénzszerzésnek volt egy ôskori szakasza a ’90-es években, amikor a pártkasszákat kellett feltölteni. Késôbb Gyurcsányék kitalálták az álprojekteket, mint pl. a 20 milliárdos kormányzati központ volt. Orbán ezeket a kézmûves szisztémákat nagyüzemi szintre emelte, amelyben megtalálható a bennfentes tôzsdei kereskedés, jogszabályi tereléssel szerve-

145

146

zett pénzgyûjtés és a rendszerbe állított hatósági korrupció. A nokiás dobozok 10–20 milliós tételeit felváltották a 2–3 milliárdos alapítványi kasszáktól az MNB 260 milliárdos alapítványáig terjedô kormányzati lenyúlások. Ezekbôl a pénzekbôl valamennyi elcsorog politikusi villákra, személyes kiadásokra, de a nagyja központi akaratból hatalmi célzatú felhasználásra kerül. Az USA kitiltási listája hosszú lehet és tetszôleges, de inkább politikusokkal és állami tisztviselôkkel operálnak. A MOL vezére nem valószínû, hogy áldozat lesz. A tôzsdecég eleget tesz a transzparencia követelményének, ha nem így lenne, azt a piaci felügyelet vagy a média leleplezné. Ezen kívül egy tôzsdei céggel óvatosan kell bánni kormányzati tényezôknek, mivel eléggé kiszámíthatatlan, hogy kik károsodnak egy intervenció következményeitôl. Hernádi cégelnök esetleges érintettségét, ha errôl bizonyítékkal rendelkeznének, különben sem tennék placcra, hanem meghagynák bizonyos tárgyalási helyzetekre. Az amerikaiak Orbánt a politikája korrekciójára akarják rászorítani és az egyik ilyen terület kétségtelenül az energiapolitika, de nem a MOL áll a kérdés fókuszában. Hernádi ügye jogi szempontból különben is annyira összekuszált, hogy jobb nem piszkálni. Sokkal hálásabb az adóhatóságot, esetleg majd az ügyészséget pellengérre állítani. Persze csak módjával, mert destabilizálni nem akarnak. Továbbra is úgy látom, hogy minden ütôlap a követségi ügyvivô kezében van, játszik a fiúkkal, mint macska az egérrel. Mondok egy példát a pénzkeresô játékokról. Augusztusban a forint 315 fölé gyengült, jöttek a politikus beszólások, hogy tovább fog gyengülni sajnos. Ezek hülyék, gondoltam, nem hogy hûtenék, inkább tüzelik a piacot. Akkor megszólalt a századvéges Heim Péter, aki azért mégis csak szaktekintély, és ô is további gyengülésrôl beszélt. Ez nekem szöget ütött. Gyorsan vásároltam egy befektetési alapból, amely a forintra érzékeny. Ezután a trend megfordult, a forint erôsödni kezdett, és az én befektetésem is szépen hozott két héten belül. Ezzel azt is akarom mondani, hogy idônként a piaci játszmákhoz gyártják a híreket. Például a netadós keddi tüntetés után a miniszterelnök csak pénteken vonta vissza az indítványt. Sajnos ezt bealudtam, pedig az MTEL nagy esés után szépen visszapattant. A kormány és a pénzpiaci média körül vannak emberek, akik már régóta csinál-

ják ezeket a játékokat. A politikai és a piaci eszközök ilyen koncentrációja mellett viszonylag kis kockázattal lehet játszadozni. Egészen addig, amíg nem jönnek a nagyfiúk. Most úgy tûnik, hogy megjöttek, mert ôk is lenyúlnak a könnyû pénzért. Clinton persze szólt elôre... [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. november 10.]

Sokan vannak, akik minden politikai megnyilvánulásra a terelés kifejezést használják, ami arra utal, hogy felszínesen látják a dolgokat és csak városi legendák visszamondására képesek. Akinek az ideje engedi, elmélkedjen azon, hogy a 2010. évi hatalomra kerülése után kétharmados többsége birtokában a Fidesz-KDNP kormány 1) megváltoztatta (finoman szólva) a közpolitika viszonyát a közpénzhez, a közvagyonhoz és a befektetôkhöz, 2) drasztikusan megnövelte a politikai hatalom számára fizetendô járadékok, sarcok mértékét, 3) megszüntette a politikai „vetésforgó” garanciális elemeit, ellenôrzése alá vonta az egymással versengô elitek gazdasági bázisait és megváltoztatta a függôségi viszonyaikat, 4) a tehetôsek javára növelte a társadalmi újraosztás arányát és központosította az alamizsnák osztását a szegények számára, 5) folyamatos és szisztematikus lett a gazdasági függôségek hatalmi függésekre való konvertálása. A Nemzeti Együttmûködés Rendszere szétdúlja a polgári fejlôdés, a versenypiac, a plurális gazdaság kereteit. Lényegében a feudális gazdálkodás, illetve a tervgazdaság elemeibôl alakít ki egy eklektikus modellt, amely egyre kevésbé kompatibilis a nemzetközi környezettel. Megjegyzem: a rendszer ellenzéke csak a pénzcsapok elzárásával lehet sikeres! Minden csalást és lopást számon kell kérni a miniszterelnöktôl, aki egyébként hivatalból is felelôs a közpénzek elköltéséért. Az Együttnek abban igaza lehet, hogy Orbán Viktor a leggazdagabb magyar, mivel egy olyan, a közpénz jellegétôl megfosztott és privát jellegûvé vált pénztömeg (feketekassza) felett fölött rendelkezik, amely nagyobb, mint Csányi Sándor magánvagyona. „A reakció veresége óta pártunk lényegében monopolisztikus helyzetbe jutott. Aki törtetô és karrierista, az igyekszik pártunkba bejutni, mert ez az uralkodó párt, és természetesen igyekszik pártunkba bejutni az ellenség is. Az ellenség az osztályharcot, amelyet nyílt politikai ütközetben elvesz-

147

tett, most megkísérli a párton belül is folytatni, mert ez biztosítja számára a legjobb fedezetet.” Ez mondta Rákosi Mátyás 1950. február 10-én. Éberség, önkritika és tanulás nélkül a diktatúra bukásra van ítélve. Elképzelhetô, hogy a narancstábor vezetôje csak az ellenség megtévesztése miatt engedi lopkodni a közvagyont. Csupán álcázza a politikáját, amikor maga és a családja is kiveszi a részét a méretes lenyúlásokból. A magas állások, a zsíros fizetések, a hatalmas pályázati támogatások, a trafikok és a földek osztogatása csak arra szolgál, hogy leleplezôdjön a párt soraiba befurakodott ellenség. A parlamenti ellenzék persze nem látja vaksi szemével, hogy az egész csak az imperialisták lépre csalásáról szól, akiknek nem szeretne a magyar ember a helyében lenni. A végén majd kiderül, hogy az egész stadionprogam, a kisvasút, a mangalicák és az urizáló celeb-feleségek a szebb jövôt képviselik. Elôhírnökei egy olyan kornak, amikor az adófizetô polgárok majd teljesen önként válnak meg a javaiktól, hogy teljes népi egységben virágozhasson a mindenkinek helyet adó narancsliget.

148

A politika kockázatos tôkebefektetés. Aki támogat egy hatalomra készülô csoportosulást, az tisztában van vele, hogy a szokásosnál több kockázatot vállal, de ezt a „piac” a szokásosnál nagyobb hozammal jutalmazza. A Fidesz most már a hatodik éve kormányoz és ahogy fogy az ideje, az új befektetôk egyre nagyobb hozamot kérnek. Miközben a régiek közül mind többen akarják a várt hasznot realizálni. Az idôben haladva minden hatalom egyre közelebb kerül a bukáshoz, a lejtôs szakaszon minden támogató keresi a kiszállás lehetôségét. Feltehetôen ez húzódik meg Orbán Viktor és Simicska Lajos között kirobbant konfliktus mögött is. Nagyon sok „Lajos” van a Fidesz mögött, akik szeretnék élvezni a megszerzett vagyont. (Ha valamiért, akkor a mostani „nemzeti” tôkések a viszonylag sima landolásért és elvonulásért irigylik a korábbi szoclib tôkéseket.) Orbán Viktor sok pénzzel mozgatja a környezetét, ugyanakkor az emberei már csak azon gondolkodnak, hogy kik viszik majd el a balhét. Bûnbakokra pedig nagy szükség lesz, mert a fülkeforradalom túlment a polgári normákon: a közjó gyarapítása helyett a magánjavak gyarapítását emelte normává. Ez elemi vétség. A kormánypártok züllöttsége

egyre nagyobb. A népek majd azokra szavaznak, ha eljön az ideje, akikrôl elhiszik, hogy Orbánéktól elveszik a pénzt és dutyiba zárják ôket. Bármi meglepô, ezek az emberek jöhetnek a Fideszen belülrôl is. De szükségük lesz ellenzékiekre, akiktôl felmentést nyerhetnek a bûnbak szerepe alól. [NOL Fórum, 2016. május]

Egykulcsos adó A bérpolitikában a Fidesz–KDNP kormány két merényletet követett el a magyar gazdaság ellen. Az egyiket az elsô kormányzása idején, amikor 2001–02-ben megduplázta a minimálbért. A másikat a második kormányzása idején, 2011–12-ben az egykulcsos adó bevezetésével. Ez két totálisan egymással ellentétes hatású intézkedés volt, a gazdasági kormányzat részeg rángatása. A minimálbérek „feltolása” összenyomta a vállalati bérskálákat, lerontotta az ösztönzési rendszert és károsan érintette a foglalkoztatást. Az alacsony termelékenységû szektorokban, a tôkeszegény vállalkozásoknál munkahelyek sokasága szûnt meg az intézkedést követôen. A költségvetési szempontokra figyelô bérkaptafa hozzájárult egyes országrészek elszegényedéséhez. A torzulást némileg korrigálta a 2002–06. évek közötti bérkiáramlás, amikor szocialista kormány alatt 30%-kal nôttek a reáljövedelmek. Majd jöttek a költségvetési megszorítások, a 2008. évi válság, amire igen rossz válasz volt 2011-ben az egykulcsos adó bevezetése. Az átlag felett keresôket preferálta, egy olyan idôszakban, amikor éppen a közepes és az alacsony béreket kellett volna rendezni. Közben újabb kihívás jelent meg a közmunkás réteg megnövekedésével. Még inkább a munkaerô kivándorlásával. A Fidesz–KDNP kormány ôsbûne az egykulcsos adó bevezetése. A társadalmi szolidaritást háttérbe szorító durva intézkedésnek a pusztító társadalmi hatását még sem a közgazdaságtan, sem a szociológia nem tárta fel. Két következményét látjuk makroszinten: az egyik az elszegényedés, a másik pedig az egyenlôtlenségek növekedése. Rejtve maradt viszont, hogy egyes ágazatok, térségek, társadalmi csoportok milyen hátrányokat szenvedtek el, hogyan romlott a versenyképességük és miként veszítették el az életben mara-

149

dás esélyét röpke négy év alatt. A lakájmédiától elbutított polgár nem is érti, hogy a jobban teljesítô Magyarországon miért lát egyre több eladó ingatlant, tönkrement vállalkozást és valódi munkahely, valódi bér után sóvárgó embert. A mostani választási kampánynak elsôsorban az egykulcsos adó megváltoztatásáról, okos korrekciójáról kellene szólni. Ehelyett sunnyog a társadalom 1/5-e és keresztény ártatlansággal kérdezi, hogy miért nem érdemel ô többet, miért irigylik mások a zsebébe tett többletjövedelmet? Ez a kisebbség azt gondolja a többségrôl, hogy az a baját magának köszönheti, meg annak, hogy nem állt jó helyre. Az „igazságos” egykulcsos adó Orbán legnagyobb hazugsága. [NOL Fórum, 2014 tavasz]

Ôszi tüntetések

150

Magyarországon minden megtörténhet – mondta 2014 nyarának végén a miniszterelnök. És ôsszel eljött a megtörténések ideje! Szavazólapok helyett a szavak ideje. A kampányok során a politikusok az arcukat mutogatták, a tüntetések szónokai most ezeket az arcokat pokolra küldik. Az ôszi tiltakozási hullám, csúcspontján az internetadó elleni október 26-i demonstrációval, olyan volt, mint a NER fülkeforradalmas, eklektikus, unortodox rendszere: átláthatatlan és kiszámíthatatlan. A hatalom számára ijesztô, félelmetes. A tiltakozásoknak nincs feje, keze, lába, csak teste van és változó tömege. Nem lehet a fejet lehûteni, a kézre rácsapni, a lábat elgáncsolni. Könnyû volt ehhez képest 2006-ban a hatalom helyzete, egyszerûen rendvédelmi síkra terelte a tiltakozást és felszámolta. Itt most politikai megoldást kell találni, kérdés, hogy a rendszerben maradt-e képesség az önkorrekcióra? [NOL Fórum, 2014. november 19.]

A „sajnálatos ôszi események” mögött három hangsúlyos tényezôt látok. 1) Széles körben nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánypártok hazudnak. Az RTL televízió új hírmondásával, amely mögött több lehet, mint egy médiacég sérelme, szembefordult a kormánnyal és hónapok óta teszi a dolgát. Az ellenzé-

ki média által korábban el nem ért többmilliós nézôtábor szembesült azzal, hogy a Fidesz kommunikációs gépezete által láttatott narancsos világon kívül létezik egy másik világ, amely nem ül fel a sikerpropagandának. Ráadásul ebben az idôszakban Orbán és társai menetrendszerûen hazudtak, ami az RTL-nek köszönhetôen leleplezôdött az ellenzéki sajtó szûk határain túl is. 2) Nyilvánvalóvá vált, hogy kormányzati tényezôk lopnak. Korábban is tudni lehetett, hogy a Fidesz korrupt, csal és lopkodja a közpénzt, de az amerikai kitiltási ügy bizonyossá tette, hogy rajtakapták a lopáson. A rendszerszintû lopás megértésében és társadalmi felismerésében jó szolgálatot tettek Rogán, Szijjártó és Kósa urak a családi léptékû villaügyeikkel. 3) A programhiányos tavaszi kampányt követôen Orbán elfelejtett kormányozni, egy kicsit osztogatni, ami nagy hibának bizonyult. A Magyarország jobban teljesít szlogenen felhevült híveket és passzív támogatókat hideg zuhanyként érte az ôsz során belengetett adózási hullám. A magam részérôl a nyári bálványosi észosztó „illiberális” beszédnél érzékeltem, hogy Orbán a második ciklusában többet akar, mint kormányozni. Kitört rajta a világmegváltó betegség, kilépett a való világ hazai és nemzetközi kereteibôl. Éppen abban az idôben, amikor az újabb ciklus kezdetén a hatalmon belüli köröket kizárólag a zsákmány (EU források, közvagyon, pozíciók) elosztása/újraosztása érdekli és sorra benyújtották az igényeiket. A fent említett három ok ebben a belsô térben felerôsítette a divergáló hatásokat. A „kibékülést” keresô fideszeseknek azzal kell szembenézni, hogy a vakbuzgó elszántsággal és törve-zúzva létrehozott Rendszer nem mûködik. Felemészti a sok hazugság és lopás. [Jegyzet, 2014. november 25.]

Kedves Wisconsin! Az utca hangja szerint Orbánnak menni kell! Mégpedig azért, mert a nemzetközi térben már régen elfogyott a levegô körülötte és most levegô után kapkod a hazai térben és a pártján belül is. Az idén megnyert három választás ellenére!!! Láttam 1988. májusában Kádár, 1992. szeptemberében Antall, 1997 ôszén Horn vergôdését. Az egyensúlyát veszített politikus könnyen felismerhetô. Abban egyetértünk, hogy Magyarország belsô viszonyainak alakításában történelmileg (és geopolitikailag) fontos szerepet játsza-

151

nak külsô tényezôk. Úgy tûnik, hogy (némely levelezôtársunkhoz hasonlóan) túlságosan rákattantál a kormányzati kommunikáció USA-ellenes magyarázataira, a szálakat mozgató, sötétben szervezkedô ügynökökre. (A csúnya imperialisták belengetésével többen is Rákosi pajtást plagizálják.) Szerintem nem az a kérdés, hogy van-e befolyásolás, presszió, fékezés, diplomáciai játszma, mert az mindig van. A kérdés az, hogy a választási kampány idôszakában miért maradt csendben Brüsszel, Berlin és Washington? Ha az érintett követségek most állítólag olyan spéci módon támogatják a tüntetéseket, akkor miért nem feccöltek némi energiát abba, hogy az ellenzék izmosabb kampányt csináljon és megakadályozza legalább a kétharmadot? Az ôszi demonstrációk okairól nemrég írtam egy jegyzetet (ld. fent). Csak annyit tennék hozzá, hogy 1) Orbán lejtôre került és vergôdhet még egy darabig, de a sorsát nem kerülheti el. 2) A jobboldali radikalizmust egyes liberális körök polgári radikalizmussal próbálják ellensúlyozni (a Bajnai féle „korszakváltás” most civil jelmezben jelenik meg, mint elitellenes mozgalom). 3) A balliberális oldalon a Bajnai projekt megbukott, aminek lehet olyan olvasata, hogy a most színen lévô politikai mozgalmak is ugyanarra a sorsra juthatnak, mint a Milla és a Szolidaritás. A külsô és a belsô politikai mozgások szerintem nem Orbán megbuktatására irányulnak, hanem csak arra, hogy kikényszerítsék a politikája korrekcióját. Másként mondva: Orbánnak nincs esélye, hogy a rendszerét (NER) konszolidálja. (Erre elvi szinten már korábban felhívtam a figyelmet.) Valószínûleg a nyomás még egy darabig fennmarad, Orbán nem készül komolyabb korrekció végrehajtására. 152

[Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. december 04.]

Kedves Klubtársak! TGM lényegében a tüntetô diákokhoz szól esszéjében (Intelmek kezdô rendszerváltókhoz), egy szemináriumi vezetô modorában. A tanítás rendben van, de gyakorlati értelme szinte nulla. Ismét emlékeztetek arra, hogy Magyarországon a közpolitika centrális elemévé, céljává és mércéjévé az EU-támogatások megszerzése és adósarcok révén az eredeti tôkefelhalmozás elôsegítése lett. A közpénzek megszerzése, lenyúlása, felhalmozása és a kliensek („nemzeti tôkések”) közötti szétosztása felôl nézve Orbán kormányzati rendszere abszolút sikeres. Az ellenzék minden

igyekezete szinte csak arra irányul, hogy miként tudná a szisztémát átvenni vagy a rendszer sáncai mögé férkôzve bekapcsolódni az elosztásba. Kérdés, hogy 1) a kialakulóban lévô diákmozgalom képes lesz-e kikényszeríteni ennek a Rendszernek a korrekcióját, akár a kormányzati, akár az ellenzéki térfélen, vagy 2) a mozgalom átfejlôdik olyan politikai erôvé, amely megpróbál egy másik politikai célrendszert (közjó, társadalmi igazság) sikerre vinni. Az 1. változat esetén a pártok abszorbeálják a mozgalom reprezentánsait, egyes céljait és a szekér megy tovább, puhul valamit a Rendszer, szociális cseppekkel mérséklik a feszültségeket, a közéletbôl eltûnnek a legkorruptabb arcok, stb. A 2. változatnak akkor van esélye, realitása, ha a) az ország fizetésképtelenné válik, a kormány megbukik, b) k itör egy éhséglázadás vagy c) az EU és a NATO ultimátumával az elit távozni kényszerül (mint ’89-ben). Abban egyetértek a szerzôvel, hogy minél tovább tart a tüntetéssorozat, annál reakciósabbak lesznek a liberális médiák. Ne feledjük el, amit eddig láttunk a tüntetésekrôl, azok szereplôirôl, azt mind a liberális média szemüvegén keresztül láttuk. Ugyanazok az emberek vezénylik a Mozgalom nyilvánosságát és manipulálják a szereplôit, akik ezt a mûsort egyszer már megcsinálták a Millával és a Szolidaritással. Erôsek a gôz leeresztésében. Másfelôl nagyon érdekesnek ígérkezik a szakszervezetis Gaskó kolléga kormányellenes fellépése is, aki 1,5 milliárdos kormányzati támogatással mûködteti szervezetét. Bennfentes infók szerint havi kétmillió a fizetése, amihez hozzájön még egy milla a vállalkozásaiból. Egyébként pedig nagyon dühös a minimálbér miatt... [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. december 12.]

153

Közellenség Soros György személye, tevékenysége és magas életkora nem igazán alkalmas arra, hogy az egyes számú közellenség figurája legyen, de ez nem zavarja a jobboldali karaktergyilkos akciók kitervelôit. A dolgok történetiségéhez hozzátartozik, hogy amikor a ’80-as évek közepén Soros megkezdte áldásos magyarországi tevékenységét, akkor egyfelôl az MTA keretei között, másfelôl a pártközpont hallgatólagos

jóváhagyásával mûködtette az alapítványát. Következésképpen semmi érdekes nincs abban, hogy a pártállam elitképzô kollégiumának egyik diákja is a támogatott körbe került. Egyébként is „szóltak” annak, akiknek érdemes volt pályázni, a szûrôt nem feltétlenül az ifjú liberálisok Gyuri bácsija mûködtette. A pénzpiaci guru tevékenységét és ahhoz kapcsolódó elméleti munkálkodását nem érdemes összekeverni jótékonykodásával, amelyben volt némi társadalmi elvárás és kapcsolatépítô szándék is. A pénzét nem volt kötelezô elfogadni, ha erre valaki csak negyedszázaddal késôbb jön rá, az szellemi hanyatlásra utal. Soros a pénzével, elméletével, kiterjedt kapcsolataival, momentán a magyarságával együtt sem akkora hatalom, hogy beleszólása lenne a világpolitika alakításába, netán irányításába. Aki mégis ezt akarja elhitetni, az nagyobb csínytevésekre is képes. Egyébként pedig, aki nem ért a pénzpiacokhoz, de a közpénzt Tarsoly Csabákkal fialtatja, annak nem osztanék lapot Soros-ügyben.

154

Nem hiszem, hogy bárki tiltaná Magyarországon a pénzpiaci, tôzsdei ügyekben való oknyomozást. A szükséges ismeretekkel azonban csak kevesen rendelkeznek, az ilyen típusú tényfeltárás nem magános gyalogmunkásoknak való. A megbízó szerepében lévô politikusok és az újságírók között sincsenek sokan, akik napi szinten követik a piacok mozgását. Ismerek ugyan újságírót, aki nagyon ért a tôzsdéhez, de információit nem leleplezésre, hanem személyes gazdagodásra kamatoztatja. Speciális ismeretekkel rendelkezô politikusok is inkább a könnyû pénzkereset útját választják, mint teszem azt a bennfentes kereskedés feltárását. Nyilván úgy gondolják, hogy az legyen a piacfelügyelet dolga. Az Orbán-kormányok minden idôben éltek a piacok manipulálásának és az egyéni haszonszerzésnek a lehetôségével. 1998–2002 között a gázár körüli kavarások, 2010. után a bankadók huzavonája kínált egyebek mellett lehetôségeket. Soha nem derül ki, de Soros emberei lehettek tippadók és társak is ezekben az ügyletekben. A magyar tôzsde és a Forint aranyos kis játékszer a nagy piacok tengerében, jól lehet manipulálni. A Soros által kidolgozott reflexivitás elmélete nélkül is. [NOL Fórum, 2016. május 23.

Szabadkereskedelmi egyezmény (Versenyképesség) A Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség Széthullás, munkanélküliség és instabilitás Európában címmel tette közzé Jeronim Capolda 2014. októberében a tanulmányát, amelyet most hazai zöldszervezetek forgalmaznak. A Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP) még 3–4 évig téma lesz, ha a tárgyalások eljutnak a megállapodásig, persze már megkezdôdött a politikai térfoglalás ellene és mellette is. Az antiglobalisták támadják helybôl, mások pedig szektorális érdekekbôl. Ugyanakkor mindenki szeretné, ha Európa dinamikusabb és erôsebb lenne. Alapvetôen versenyképességi kérdésrôl van szó, ebbôl a szempontból nem sok választása van a kontinensnek. Jeronim Capolda egy Boston-alsói kis egyetem fiatal kutatója, nagyon alkalmas személy arra, hogy mint könnyûsúlyú ökölvívó ringbe szálljon a közvélemény tesztelésére alkalmas tanulmányával. Kétségtelen, hogy az amerikai termelés nagyon más, de nem reális veszély, hogy teszem azt az ottani hústermékek betörnének a magyar fogyasztók világába. Vázlatosan: nagy legelôk – sok marha – milliós vágóhíd – húspép gyártása – hatféle ízesítés – bele a hamburgerbe. Kalória-bevitel. Mindenek elôtt érdemes tájékozódni és nem beugrani a különbözô lobbiszervezetek akcióinak. Ráadásul nagyon meg kellene nézni, hogy milyen pontokon lehetnek elônyeink. Na és persze azon is el kellene gondolkodni, hogy mi az alternatíva? Az EU-ellenesség jelentôs része az érintett magyar szakmai és befektetôi körök felkészületlenségébôl, alkalmazkodási képességének gyengeségébôl alakult ki. Nagyon magabiztosak voltak 2004-ig, az EU-csatlakozásig, aztán az elsô kanyarban gyengének találtattak. [Jegyzet. 2015. február]

Kedves Anarchosz! Ezen a leigázós dumán mindig jókat derülök. Leigáznak csúnya multik bennünket, mi pedig szegény szlovákokat és horvátokat igázzuk le a MOL révén, több országot pedig az OTP által. (Hogy az ottani magyaroknak egy-egy MOL-kút vagy OTP fiók milyen álláslehetôség és befolyás, azt ne bolygassuk.) Afelôl se legyen kétséged, hogy akkor mehetne egy kicsit jobban az országnak, ha

155

156

össze tudtunk volna még hozni 5–6 magyar „multit” különféle európai térségek leigázására. A magyar mezôgazdaságnak és élelmiszeriparnak a fô baja, hogy ez a „leigázó képessége” erôsen megroppant. Teszem azt a Gyulai Húskombinát a ’80-as években 60 ország leigázásában mûködött közre, mára pedig csak egy kisvárosi kolbászüzem, még a hazai piac leigázására is gyenge. Nyilvánvaló, hogy ez az egész TTIP egy nagy játszma, várható elônyökkel és hátrányokkal. Hozzátartozik a világfalu mûködéséhez. Nekem úgy tûnik, hogy kis hazánk (bár a hatalmas Orbán vezeti) az elmúlt 5–600 év trendjét követve, inkább csak alkalmazkodni tud ezekhez a folyamatokhoz, helyzetébôl adódóan nem tud azoknak irányt szabni. Lehet vele próbálkozni, de aztán betört orral kell tudomásul venni a realitásokat, mint Majténynál vagy Világosnál. Talán célszerûbb lenne mások baja helyett a magunkéra figyelni, pontosan érteni, hogy ki miért hadakozik és kinek válik elônyére vagy hátrányára. Vannak persze tiltakozások Európában, ez része a tárgyalási pozíciók kialakításának. Az európai „tiltakozásipar” képes mozgósítani magyar egységeit is, hiszen elég nagy érdekek forognak kockán. A politikai marketing is multinacionális. Ha valakit ez a leigázós duma lázba hoz vagy csak azért mozgásba lendül, mert Északról fúj a szél, tegye, bizonyos kor felett minden mozgás hasznos az embernek. Az elmúlt 25 év integrációs folyamataiból azt lehet leszûrni, hogy nagyon kell figyelni a piacot, a tôke mozgását, az esélyeket és a hazai kompetenciákat. Két dologban vagyunk gyengék: tôke és tudás. Egyiket sem lehet verbális eszközökkel pótolni. A tudásunkkal szeretünk hencegni, de ha egy okát kell megjelölni a lemaradásunknak, akkor az elmúlt évtized sikertelensége a piacok hiányos ismeretére, a hálózatépítéshez, a szabályozáshoz, a transzferekhez szükséges elégtelen tudásra vezethetô vissza. Miközben a bankok vagy tôzsdék állnak elôtérben, valójában nagy kutató központok, egyetemi bázisok, tudományos intézetek állnak egymással szemben. Tudás és tudás ütközik meg egymással. (Békés viszonyok között.) A politikai mozgalmak számos esetben a felszínt kapargatják, idônként fogalmunk sincs a benne részt vevôknek, hogy mi célt szolgálnak. Persze mindenki úgy harcol a „leigázás” ellen, ahogy tôle telik. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. február 05.]

(Génkezelt élelmiszerek) Sajnos a génmódosítás olyan sokrétû probléma lett, hogy a határon gyakorlatilag nem lehet megállítani a GMO beszivárgását. Vagy takarmányban vagy alapanyagban, termékben, adalékanyagban bejön. Ez riasztó, de alig kisebb problémát jelentenek az élelmiszer-vegyészet és az élelmiszer-biztonság egyéb kérdései, csak arról kevesebb szó esik. (Ahogy a drogoknál tapasztalható, hogy a labortechnika és az ellenôrzés nem bírja követni a szerek elôállítását, analóg jelenségek vannak élelmiszereknél is.) A magyar élelmiszerkönyv szigorúbb az európainál, ami egyfelôl jó, másfelôl versenyhátrány (költségek miatt) a hazai termelôknél. Nem nagyon ismert, de az elmúlt évtizedben jelentôsen romlottak a bérek a hazai húsiparban, ami nem elônyös a minôségi és biztonságos élelmiszergyártás szempontjából. A képzetlen, hanyag, rosszul fizetett munkaerô súlyos károkat tud okozni. Külföldön számos botrány történt, de itthon is elôfordultak esetek. Más kérdés a Montana és egyéb monopóliumok kérdése. Ezen a téren nyilván EU vagy még szélesebb körû fellépés kell. A közös fellépés részben érdekalapú, részben kulturális alapú lehet. A táplálkozáshoz fûzôdô hagyományok és értékek, tradíciók eltérôek. Európában is vannak „kalória-bevitelre” szocializált népcsoportok és gasztromániások is. Szegény, éhezô rétegekben másként értékelik a génkezelt élelmiszerek esetleges kockázatát, mint az igényesebb középrétegek, stb. Minden elôrejelzés szerint az élelmiszer-gazdaság szerepe növekszik a világon, amibôl itthon csak annyit vettünk észre, hogy sok földet lenyúltak. De mivel nem a „kommunisták” csinálták, egyetlen falu gazdái sem indultak traktorokkal a fôvárosba. 157

Amerikai kitiltás A 7750-es elnöki proklamáció egy pofongép a nagyhatalom eszköztárában. Megüzenik egy másik ország polgárának, hogy ne tegye be a lábát többé hozzájuk. Miért? Csak! Az adott ország megvédheti a polgárát, ha tudja, ha képes ellencsapásra. Ellenvetésre azonban csak egy terep kínálkozik: a média. A magyar kormány is ezzel próbálkozik, a Napi Gazdaság elôvágást tett, Rogán pedig nyilvánosságot követel. Ha-ha. Washington nem Brüsszel, itt nem segít a pá-

158

vatánc és nem lehet jogászkodni sem. Egyetlen esély kínálkozna az érintett fôtisztviselôk megvédésére, ha cáfolni lehetne a korrupciót. Erre azonban nincs mód, mert igaz. A pofonok pedig csak jönnek, jönnek, egészen addig, amíg el nem távolítják a korrupcióban érintetteket. Ez az a pillanat ugyanis, amikor az adott amerikai veszteségforrás megszûnik. Várom, hogy a kormányfô mikor látja be, hogy ez a meccs elveszett. A tegnapi hallgatásából ítélve már tudja. (A NAV-nak elôbb-utóbb új elnöke lesz.) Orbán Viktor örök hatalomra és pénzre hajt – mondta néhány hete Clinton, az amerikai ex-elnök. Hozzátehette volna: az amerikaiak pénzére (is). Ez pedig öreg hiba. A történet kulcsa. Ha az amerikai kormány lecsap a hatóságainkra, mert belvárosi éttermekben átvágnak amcsi turistákat, akkor ne csodálkozzunk azon, ha pofonokat osztogatnak azért, mert a magyar hatóságok amerikai cégeknek okoznak komoly veszteségeket. Tudja valaki, hogy a trafikmonopóliummal és a földuzzadt fekete kereskedelemmel mit veszítettek amerikai érdekeltségû dohánycégek? Kiszámolta valaki, hogy a paksi biznisz mit jelent amerikai szempontból? És mennyi kára származik amerikai befektetôknek a bankok sarcolásából? Számon tartja valaki, hogy a keleti nyitás hol üt réseket amerikai érdekeltségeken? Itt komoly tôkeérdekekrôl van szó, amerikai érdekekrôl, ami nem vicc. Csak Rogán Antal gondolja, hogy lehet viccelni. Ha az USA keménységét összevetjük az EU tehetetlenkedésével, nyilvánvaló a különbség. De amíg az EU lényegében tojik rá, hogy a nekünk adott támogatást hogyan csesszük el, addig az amcsik nem nézik tétlenül a pénzeik lenyúlását. Clinton mondta meg a frankót. Az amerikai lépés nem volt váratlan és véletlen. Az idei kampány idôszakában számítani lehetett valamiféle washingtoni jelzésre, túl Obama elnök és Clinton ex-elnök nyilatkozatain. Valamiért a pofon kiosztásával megvárták a választás utáni idôszakot. Az ellenzék állapotát (alternatíva hiánya) látva ez reálpolitikának tekinthetô. A káoszt nyilván kerülni akarják. Ennek okán a további pofonok és pálcázások is szép ütemesen történnek majd, a nebuló viselkedésétôl függôen. A cél azonban világos: a kormány politikájának kritikája és korrekciója. Felvonulhat akár a békemenet is, ami legalább annyira fölösleges fáradozás, mint Felcsúton az adóellenôrzés. A NER kenôanyaga a pénz, az egész rendszert a közös rab-

lások tartják össze. Fönt kompetens tisztviselôket, médiaszereplôket, tudós elméket és dörzsölt machinátorokat kell állandóan pénzzel tömni. Lent a szavazatok kerülnek sokba. Mindez megjelenik nemzetközi dimenzióban is, ha kilépünk az országból. Nyelik a pénzt a külföldi marketingesek, a brüsszeli bürokrácia, a nemzetközi sportszövetségek emberei, a korrupt szenátorok és pártemberek. Mindazok, akik kintrôl védik Orbán rendszerét és asszisztálnak a szabadságharcos akciókhoz. Az egész kormányzás a pénzszerzésrôl és a kenôpénzek felhasználásáról szól. (Erre utalt Clinton.) A lobbitevékenységnek álcázott (Amerikában szabályozott) tevékenység bizonyára nem kerülte el a washingtoni alkotmányvédô szervek figyelmét sem a nemzetbiztonsági kockázatok feltárása során. A vírusfertôzésben nem a mérték, hanem a fertôzésveszély a mérvadó. Egyébként nem volna érdekes Washington számára egy kelet-európai maffiarezsim mûködése. [NOL Fórum, 2014. október]

(Jelzés nélkül) A 2014. évi választási kampány idején elmaradt a Nyugat jelzése az illiberális demokrácia romjai alá szorult magyar társadalomnak, hogy nem fogják Orbán Viktor kezét, ha a magyarok más kormány után néznek. Még egy cinkos kacsintás sem érkezett Brüsszelbôl vagy Washingtonból. Berlinbôl meg éppenséggel idejött egy testvérpártos hitet tenni a narancstábor mellett. Október elejétôl azonban megváltozott a helyzet, az USA-ból megjött a kemény figyelmeztetés, hogy unják már a pávatáncot, azt pedig nem hagyják, hogy a kalandozó narancshadak az ô zsebeiket is kirabolják. Az amerikai ügyvivô egy hét alatt romba döntötte Orbán sérthetetlenségének nimbuszát, amit felszabadultan vett tudomásul a magyar társadalom. A netadó elleni tüntetés mozgósította a kormányellenes közvéleményt. Egykor a területfejlesztési adónak (TEFA) volt ilyen hatása: jelentéktelen volt, de végzetesnek bizonyult. [ Jegyzet, 2014 ôsz] Kedves Anarchosz! Érteni vélem: anarchista hajlamú emberként izgalommal várod, hogy talán Trump felforgatja a világot. Remélem, nem teszi, nem szeretem a felforgatókat, mert utána mindig sokba kerül a rendrakás. Engem jobban foglalkoztat, hogy az új amerikai elnök még hivatalba sem lépett, de Orbán már rá hivatkozva csinál politikát. Ezen a

159

ponton a „trumpolás” átmegy a kormányzati hazugságok megértô elfogadásába. Szóval, én nem hiszem, hogy ha Trump politikája Orbán kezére játszik, az jó lesz nekünk. Miért lenne jó a magyar társadalomnak, ha lenyomják és kriminalizálják a civil szervezeteket, a szakszervezeteket, irgalmatlan (kenô)pénzekkel összezavarják az ellenzéket, a médiát és pressziót gyakorolnak mindenkire, akinek szólni kellene. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2016. december]

Nemzeti vircsaft

160

Kedves Anarchosz! Lenhardt Balázsban és a hozzá hasonlókban származásuk (sváb, tót, zsidó, stb) okán túlteng a kompenzáló magyarkodás. A radikális politikus életrajzából kiderül, hogy a nagyapja a ’30-as években ( belügyi körlevéllel ösztönzött névmagyarosítások idején), számos birodalmi szimpatizáns, de a magyar állam szolgálatában álló ungarndeutsch példáját követve, Lenhardtról Lénárdra magyarosította a nevét. (Lénárd, Leonárd: a germán eredetû Leonhard névbôl származik, aminek a jelentése erôs + merész.) Lénárd családnevét a politikus 25 évesen, a tradíciók és a hagyományok iránti tiszteletbôl, visszanémetesítette az ôsi családi névre. Lenhardt úr, akinek a felesége bizonyos Kwajsser Fatime, az interneten elérhetô életrajzában is jelzett 2003. évi Visegrádi dispután az alábbiakat bírta mondani: „Mi a puszták népe vagyunk, akkor is, ha mára már több bennünk a germán vagy a szláv vér... A szabadságot ma a radikalizmus jelenti… Magyar gyerekeket szeretnénk nemzeni, magyar nevekkel, akiket magyar iskolákba járathatunk, ahol magyar tanárok oktatják ôket magyar nyelvre és történelemre. Nem internetet és Sulinetet akarunk... Magyar egyházakat akarunk, magyar püspökökkel és magyar ünnepekkel”5. Ezeket a sorokat olvasva, olyan érzések támadnak az emberben, hogy ilyen magyarok jobb, ha társasjátékokat fabrikálnak és nem a társadalmat akarják átalakítani a maguk képére. Egyébként az úr identitásproblémáinak, szerepzava5

Forrás: Visegrádi Disputa III. A nemzeti radikalizmus jövôképe. Inconnu Csoport, É.n. 65. p. Támogató: Szabad Tér Színház Kht.

rának kezelése inkább pszichikai, mint politikai segítséget igényel. Ilyen segítség a szélsôjobbon másokra is ráférne. Kedves Gyáriparos! Amit írsz sváb felmenôidrôl és identitásod alakulásáról, ôszinte és méltányos. Veled ellentétben színmagyar faluban nôttem fel és a felmenôim között is csak magyarokról tudok (8–10 nemzedékig ismerem az ôseimet). Talán ezért sem szeretek a magyarságommal hivalkodni, azt bármi téren hivatkozási alapnak (netán elôjognak) tekinteni. Úgy érezném, hogy ilyesféle „magyarkodással” megbántanám azokat a honfitársaimat, akiknek a gyökerei más nemzetekhez kötôdnek. A magánéletben jól elviselem, érdeklôdéssel figyelem, tiszteletben tartom, ha valaki nem magyar hagyományokat követ, ápol, képvisel szóban, öltözködésben vagy szokásokban. A közéletben is becsülöm a német, szlovák és más nemzetiségek képviselôinek a tevékenységét. Azt is becsülöm, aki nemzetiségi identitását ôrizve tölt be posztokat a magyar társadalomban. Attól azonban beázik a hócipôm, ha egy hirtelen megmagyarosodott valaki ôsi magyar álmokat vizionál és ô akarja diktálni, hogy mi kell a magyarnak most és a jövôben, kit fogadhat be az ország és kit nem. Korábban azt a megfigyelésemet osztottam meg, hogy a Jobbikban parádézó turbómagyarok között elég sok a nemzetiségi származású újmagyar. Herr Staudt tegnap még német nemzetiségi képviselô volt, ma nagyon magyar honatya, pani Janiczák tegnap még lengyel kisebbségi képviselô, ma mélymagyar polgármester, Zázrivecz felveszi a nagypapa nevét és magyar megváltóvá válik. A párttársai: Lehmann, Sneider, Volner, Pasztorniczky, Nunkovics, Mihálnidecz, Mirkóczi ... és folytatható a tôsgyökeres magyar ôsökre utaló névsor. Egészen a szerencsétlen Lenhardtig, aki 2000-ben visszanémetesíti a nevét, 2003-ban meg sváb „szerszámmal” magyar gyerekek nemzésérôl (!) szónokol, miközben hitet tesz, hogy radikálisan (gyökeresen!) meg kell változtatni a magyar társadalmat. Erre mondtam, hogy inkább ne tegye! Ne várjon a véres kard körbehordozására, fabrikáljon inkább csak társasjátékot és sváb szorgalommal neveljen az ô Fatiméjével magyar gyerekeket. Abból nagy baj nem lehet. Kedves Lírikus! „Lenhardt Balázs intelligenciájára vall a társasjáték-orientáció. Egyszerre csak – politikailag megfogal-

161

162

mazhatatlanul – azt ismerte föl, hogy a magyar parlament tevékenysége nem egyéb, mint szerepjáték.” Ez szellemes megállapítás a részedrôl és becsülöm az igyekezetedet, hogy ennek a derék Lénárd–Lenhardt hol sváb, hol magyar ex-politikusnak valami morális pelenkát próbálsz a meztelen seggére kötni, de abban tévedsz, hogy az úrról szóló rövid jellemrajzom karaktergyilkosság lenne. Ez tárgyilag és fogalmilag is kizárt, mivel éppen arra próbáltam rámutatni, hogy az úrnak nincs karaktere (jelleme). Egyébként sok más jó tulajdonsággal rendelkezik, egyebek mellett játékkészítéssel foglalkozik, ami sokkal jobban áll neki, mint a magyar jövô megváltása. A kedvedért elôkerestem a magyar királyi belügyminiszter 42.810/1933. évi körlevelét, amely a névmagyarosítás tárgyában ad bizalmas instrukciókat valamennyi törvényhatóság elsô tisztviselôjének. „A hivatali fônökök személyenként tartsák nyilván a hivatalukhoz tartozó idegen nevû beosztott és alárendelt közalkalmazottakat.” – írja a miniszter. Sok kecmec tehát nem volt. Sôt, vélhetôen a fônök mondta meg azt is, hogy melyik név idegen. Tehát legyünk méltányosak a nagypapához, mint tisztviselô nyomás alatt magyarosított, szemben a népes családdal, akik megtartották a német nevüket. Ezen a ponton talán túl könnyen asszociáltam a Volksbund der Deutschen in Ungarn áldásos tevékenységére, amely 1938 után a náci Harmadik Birodalom képviselôje volt Magyarországon. Ha jól olvasom Lenhardt úr helyenként kissé magyartalan szövegezésû önéletrajzát, 25 éves korában nevének a visszanémetesítésével – a nagypapa tettének kései kritikájával – a népes család példáját kívánta hangsúlyozni. Mindez azonban mélyen magánügy lenne, ha nem egy politikus tartaná pajzsként maga elôtt családja történetét. Pajzsként és fegyverként, hiszen Lenhardt úr kissé belebonyolódva sváb felmenôi történetébe, a magyar jövô radikális átalakításáért lépett a porondra. Én meg csak annyit próbáltam jelezni, hogy ez az ember politikusként nem hiteles. Igazad van a tárgyi érvelést illetôen, ha egy sportolóról vagy feltalálóról beszélnénk, de még sok más mesterséget is említhetnék, de egy politikusnak a személyisége a tôkéje. Ha az sérült, törött, kopott, torz, akkor keressen más szakmát. Csináljon például társasjátékot. Lenhardt úr jól tette, hogy hátat fordított a közéletnek. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. november]

Szent Korona-tan (Politikai ideológia) A wikipédia http://hu.wikipedia.org/ wiki/Szent_Korona-tan címszó alatt jó összefoglalást ad a témáról. Az alábbi kommentárok segíthetik a tájékozódást. 1) A Szent Korona „tan” vagy „eszme” mindenek elôtt politikai ideológia, amely mindenkor a hatalom (uralom) legitimációjában kapott megkülönböztetett szerepet. Az uralkodás (kormányzás) fontos kelléke, eszköze, hivatkozási alapja volt az uralkodók és a nép viszonylatában, illetve nemzetközi kapcsolatokban is. A korona jelentése, hatálya, érvénye több dimenzióban jelent meg a magyar politikai hagyományban: a) hatalmi jelvény, amely azonosította a koronás fôt a maga törvényhozói, kormányzói, legfôbb bírói, fôhadúri és apostoli (invesztiturális) szerepében. b) hatalmi hivatkozás, jogalap, ha a király természetes okból (zsenge kora vagy vénsége, betegsége), más okból (fogság, akadályoztatás) nem tudott eleget tenni uralkodói teendôinek és helyette más(ok) vette át, bitorolta az uralkodói szerepet. c) a király és a rendek (arisztokrácia, fô- és köznemesek) egyezményes, közös, megosztott uralkodásának a kifejezôje, szerzôdéses garanciákkal mûködô közhatalmi „alkotmány” záloga. 2) A korona körüli bonyodalmakat fokozta, hogy az Árpádházban nem volt elfogadott öröklési rend, legtöbbször a jelöltek körül szervezôdô politikai, katonai erôk és külsô tényezôk mentén dôlt el a király, a koronás fô személye. A politikai hagyományunk részének tekinthetjük, hogy a családon belül a hatalomért – rövid szünetekkel – permanens harc folyt két tábor (testvérek, illetve apa és fia) között. A trónharcok részeként testi csonkítások és politikai gyilkosságok történtek. 3) A korona „fénye” és dicsôsége bizonyos funkciót töltött be hazai és nemzetközi viszonylatban is: itthon a korona alá került népeknek a fensôbbséget, a külkapcsolatokban a partnerséget jelentette. Az Árpádok közül 19 királyunk hozott külföldrôl feleséget, megkoronázott királynét, aki a vele érkezett urakkal, saját udvartartással garanciális eleme volt az együttmûködésnek.

163

164

4) A korona a szuverenitást testesítette meg, birtoklása jelentette a hatalom alanyiságát. A szuverenitás védelme jegyében kért István a korabeli három hatalmi központ (Bizánc, német-római császár, Róma) közül a pápától koronát. A pápa álmában megjelenô Isteni akarat, majd pedig a Máriának felajánlott ország legendája azt az igényt fogalmazta meg, hogy a magyar király valójában a pápától, Isten földi helytartójától sem függ, csak az égiektôl, szó szerint Isten kegyelmébôl uralkodik. 5) A korona, mint mûtárgy „üzenete” körüli ideológikus polémiák alapja, hogy a középkorban az írásbeliség szûk rétegre terjedt ki, a kor médiumai kevés fogalommal és sok szimbolikus jellel, képi információval mûködtek, amit még a kortársak sem tudtak mindig teljes jelentésükben kódolni Az utókor viszont annyi jelentést tud a jelekbe, képi ábrázolásokba belemagyarázni, amennyit csak akar. Miután a korona készítésének a körülményeit és a készítôit sem ismerjük, a mûtárgy dekódolása igen tág körben lehetséges. Az egész középkorban nagy divatja volt a szimbolikus jeleknek, viseleteknek, rituáléknak, egyáltalán a hatalmi reprezentációnak. A koronázás körüli szokásokban általában több korszakot csúsztatnak egymásra, idôben visszafelé olvasva sok a torzítás a tudósításokban, de ez a „mûfaj” ettôl szép. Hajnóczy a királyi méltóság elnyerésének módja alatt a királyi hitlevelet, az esküt és a koronázást sorolja fel közjogi elemzésében. Kétségesnek nevezi viszont, hogy idôben mikor történik a koronázás és hogy a „szent” koronával történik-e. 6) A Szent Korona-tan a magyar geopolitikai stratégia kontinuis értelmezési keretéül is szolgál. István/Vajk, akinek a Dunántúlon feküdtek a törzsi birtokai, a fent említett okokból a pápától kér koronát, miközben felesége révén biztosította magát német oldalról. Elkerülendô, hogy Bizánccal (és az erdélyi gyulával) a hátában két tûz közé kerüljön. Késôbb a történelemben az orientáció a három pólus felé változott. Bizánc helyett a törökök, majd az oroszok léptek be, Róma helyett a világhatalmi központ szerepébe került London, Berlin, Moszkva, majd Brüsszel és Washington lett az integráló centrum. A lényeg azonban nem változott: megmaradni és biztosítani a magyar szupremáciát a Kárpát medencében. Karddal, kultúrfölénnyel, nemzeti összefogással. 7) A pápától nyert koronával felékesített király fenség volt: uralkodott alattvalói fölött, minden országlakos hûség-

gel (engedelmességgel) tartozott neki, rendelkezett az ország földjével, annak kincseivel és a rajta élôk életével. A Szent Korona-tan a teljhatalmú uralkodó ideálját formálja meg, aki földi halandónak nem tartozik elszámolással. Ez a szemlélet a XII. század derekán volt a legerôsebb, késôbb az Aranybulla erôs rést ütött ezen a felfogáson, majd a vér karizmája is elsikkadt az uralkodó megválasztásánál. Zsigmond pedig már „pártkirály” volt és utódai is csak politikai alkuk árán tudták megszerezni Szent István örökségét. Ennek ellenére a királyi Magyarországon a hatalom teljességéhez minden idôben hozzátartozott a Szent Korona birtoklása, az arra való politikai és jogi hivatkozás. A köztársaság eszméje ezt a hatalmi egységet bontja meg és alkotja újra a közhatalom gyakorlása, a kötelmek és engedelmek, a hûség és a szolgálat meghatározása során. [Jegyzet, 2015. január]

(A korona eredetérôl) Néhány megjegyzés dr. Kovács K. László Apokrif rekonstrukció a magyarok királyi koronájának eredetérôl címû dolgozatáról. a) A szerzô azok közé tartozik, akik a Szent Koronát, mint mûtárgyat és hatalmi rekvizitumot valami sajátos, speciálisan magyar jellemzôkkel ruházzák fel. A mûtárgy üzenetének megfejtésében erôsebb, mint a korona politikatörténeti szempontú elemzésében. b) A szerzô fontos dolgokat ír arról, hogy a Szent Koronatan milyen szerepet kap a mai politikai hatalom törekvéseiben és kommunikációjában, a kurzus-építésben. Külön téma lehetne, hogy mi legyen ehhez az ellenzék viszonya. c) Érdekesek az államalapítással (társadalmi-közpolitikai paradigmaváltás) kapcsolatos megjegyzések. A X. század, mint pszeudóállam leírására alkalmas a katonai demokrácia fogalma, amit magam is használtam. Hiányzik annak a kifejtése, hogy a honfoglalástól az államalapításig szóló uralom lényege (sarkított rövidséggel), hogy Álmos utódai felszámolták a törzsszövetséget, megszerezték a rendelkezést a többi törzs birtokai és emberei fölött, választott vezetôbôl Isten kegyelmébôl uralkodó „örökös” királyok lettek, akik „bevándorlókkal” és behurcolt szolgákkal erôsítették saját táborukat és az országot. István király a kereszténység felvételével garanciát adott a Nyugatnak, hogy a polgárait nem hurcolja el rabszolgának, a saját

165

országában pedig írásban rögzített törvényekkel szabja meg a földek öröklési rendjét, az asszonyok jogait, a bûntények szankcióját, stb. Ennek fejében elismerték a jogát pénzverésre, vámolásra és különféle termékek beszerzésére, valamint arra, hogy apostoli királyként megszervezze az egyházmegyéket, fôkegyúrként biztosítsa befolyását. d) A szerzô jól érzékeli, hogy a Szent Korona-tan kilépett a történelem homályából és politika-alakító tényezôvé vált. Érdekes lett volna olvasni arról, hogy a „tan” milyen szerepet játszhat a mai hatalom fogyatkozó legitimációja, a nacionalizmus, és az európai integráció, a külpolitikai orientáció erôsítésében vagy gyengítésében. Külön kérdés, hogy a tan a történelmi kontinuitás jegyében milyen régi törvények, illetve jogigények felélesztésére kínál fel lehetôséget. [Levél egy olvasónak, 2015. január 22.]

166

Kedves Lírikus! Szerény módon „amatôr megfigyelésekrôl” írsz, miközben elég közismert szereplôje vagy a Szent Korona-tannal foglalkozó körnek. Ma már egyre jobban látszik, hogy a kormány alkotmányozási és törvénykezési gyakorlata milyen nyomásoknak engedve, milyen kompromisszumok jegyében alakult az elmúlt években. Amit a Szent Korona-eszmérôl röviden leírtál („lukácsista” rácsodálkozással), az a hatalommegosztás, a jogkiterjesztés tekintetében némi kiegészítéssel elfogadható. A kiegészítések persze nem jelentéktelenek. Mindenek elôtt fontos megjegyezni, hogy a Szent Korona-tan az évszázadok során egy nem létezô államelmélet pótlékaként jött létre és funkcionált – változó értelmezésben. Rövid összefoglalódból kimaradt (vagy nem tartod lényegesnek), hogy a Szent Koronatan fogalma új tartalmat és értelmezést kapott Zsigmond és az arisztokrácia 1387. évi szerzôdésében. Korábban az Árpádok és Anjouk alatt a korona a királyt, az uralkodót fejezte ki, nem kevés gyakorlati következménnyel: a korona nevében kormányoztak, ha a király kiskorú volt, netán akadályoztatva volt vagy interregnum állt elô. Az 1387. évi szerzôdés után kialakult hatalmi konstellációban a korona az uralmon osztozó arisztokráciát (késôbb köznemességet is) jelentette az uralkodóval szemben. A kialakuló rendek (fôurak és fôpapok) a hatalom egyik ágenseként szerzôdött a hatalom másik ágensével, a királlyal. (Ezek a szerzôdések, hitlevelek alkalmai voltak az általad említett jogkiterjesztéseknek.)

Tehát az egyik problémám az általad (is) képviselt felfogással, hogy a történeti tények és valós folyamatok mellôzésével (de annál több misztikus kinyilatkoztatással) a Szent Korona-tan ürügyén elôkerülnek olyan közjogi kérdések, amelyeknek nincs semmi relevanciája a polgári jogfelfogás és a nemzetközi jog mai keretei között. Ilyen alapon támadták (sikerrel!) bizonyos politikai erôk az 1989-ben elfogadott alkotmányt, jogfolytonosságra hivatkozva Alaptörvénybe foglalták a magyart történelem „szüneteltetését” 1944. március 19–1990. május között. Majd negligálták az Alkotmánybíróság adott idôszakban végzett tevékenységét és még nem látjuk ennek a jogi deformációnak a végét. Persze vannak tippjeim a dolgok várható alakulását illetôen. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. március 06.]

Pártnemzet és népi állam A nemzetállami szuverenitás egy részének önkéntes feladása után a Nemzeti Együttmûködés Rendszere, mint posztállami kísérlet, kettôs strukturáltságot hozott létre. Pártnemzet és népi állam duális szerkezetében mûködik. Az újabb fejlemények azt mutatják, hogy a NER konszolidálása nem lehetséges. A Fidesz Magyar Polgári Pártnak elôbb a retorikájában, majd a politikájában vált elhatároló tényezôvé az idegenszívûek, a nemzeti oldal és a nemzetpolitika fogalma. A szavazatgyûjtéstôl a hatalom megragadásáig vezetô úton bizonyos kifejezések használata sokáig csak kommunikációs fogásnak tûnt, kevésbé látszott, hogy ez a nyelvpolitika egy késôbbi uralmi rendszer megalapozását szolgálja. Orbán Viktor elsô kormányának mûködésébôl nem lehetett következtetni arra, ami a Fidesz–KDNP 2010. évi kétharmados választási gyôzelme után bekövetkezett Magyarországon. A kétharmados parlamenti többség birtokában végrehajtott intézkedések iránya, módja és dinamikája azonban hamar világossá tette, hogy a kormányzó erôk számára nem jelentenek korlátot az 1989 ôszén kikiáltott Harmadik Köztársaság alkotmányos keretei, de a 2004. évben elnyert Európai Uniós tagság szerzôdéses kötelmei sem.

167

168

(Eklektikus hatalmi képzôdmény) Habár a Fidesz–KDNP alkotta pártszövetség nyilvános parlamenti üléseken, közjogi eszközökkel, helyenként szinte kérkedve építette le a Harmadik Köztársaság demokratikus intézményeit és alakította ki a maga hatalmi struktúráit, a magyar társadalom számára ma sem egészen világos, hogy mi is történt vele. A folyamatot és a végeredményt elemezve a rendszer kritikusai többféle álláspontot alakítottak ki, az irányított demokráciától a tekintélyelvû rendszeren és maffiakormányon át a pártállamig. Ezek a vélemények a végbement változásokat, a kialakult rendszert a liberális demokrácia szemszögébôl értelmezik és az európai értékektôl, normáktól való „elhajlásnak”, a közhatalom deformációjának tekintik. Más megközelítést jelent McCain amerikai szenátor véleménye, aki neofasiszta diktátornak minôsítette a miniszterelnököt, jelezve, hogy a fasizmus történelmi tanulságai felôl nézve is kritika alá vonható a budapesti rezsim. Különösen azok után, hogy a miniszterelnök illiberális demokráciának nevezte saját „alkotását”. A Nemzeti Együttmûködés Rendszere eklektikus jellegû hatalmi képzôdmény, amely a liberális demokrácia határain átlépve a feudális rendi állam, a korporációs rendszer és az irányított tervgazdaság világából merít ihletet és megoldásokat. Alapvetôen duális szerkezetû képzôdmény, egyfelôl pártnemzet, másfelôl népi (szolga) állam. A konstituált nemzethez az együttmûködôk, támogatók tartoznak: a kormánypártok vezetôi, tagjai, szimpatizánsai, szavazói itthon és a nagyvilágban. (Köznyelvi formulával a Kubatov-lista.) A rendszer elvileg nyitott, „lehetôség mindenki számára, elvárás mindenki iránt, aki Magyarországon él, dolgozik és vállalkozik”. A lehetôség a Fidesz politikájának elfogadását, aktív támogatását jelenti, az „elvárás” pedig bizonyos fenyegetés azok számára, akik nem élnek e lehetôséggel. A NER nyilatkozata világossá teszi, hogy felfogásában a nemzet nem fogja át az egész társadalmat. A szóhasználat nemzetrészre utal, azaz pártnemzetrôl, egy kliens-rendszerrôl van szó. Ez az egyik kulcsa az új rendszer megértésének. A pártnemzetet a párt elnöke vezeti, aki a politikai hatalom legfôbb letéteményese, kormányfô és a nemzet szószólója. A kezében futnak össze a törvényhozás és a törvények végrehajtásának szálai. Középkori tablón ábrázolva koronás uralkodó, modern fotón vezér, aki kormányozza a nemzet hajóját. (A maffiaállam teoretikusai pedig Keresztapaként ábrá-

zolják.) A vezért a hatalom gyakorlásában, mint a középkorban az uralkodókat, saját udvartartása és familiárisai segítik, közülük kerülnek ki a legfontosabb pártvezetôk, miniszterek, tanácsadók és hatósági emberek. A törvényhozásban a pártnemzet képviselôi többnyire mint véleményezôk (consiliarus) mûködnek közre, mandátumuk a vezér kegyétôl függ. (A polgármesterek képviselôségét összeférhetetlennek nyilvánították, mivel az önkormányzati mandátum nem vonható el.) A pártnemzet hatalmának fontos oszlopai a nemzeti oligarchák, a szövetséges civil és szakmai szervezetek, a kedvezményezett egyházak, kultuszépítô személyiségek. Az uralmi rendszernek a hûség, a privilégium és a pénz a kötôanyaga. Hatalmi reprezentációjában fontos szerepet kapnak a kereszténység, a magyar királyság és a hadviselés rekvizitumai, háttérbe szorulnak viszont a munkásélet hagyományai. (Demokratikus mûködés látszata) Kétharmados választási gyôzelem birtokában a pártnemzet meghódította az államot és szolgálatra fogta a joghatósága alá tartozó népet, az emberek munkához való jogát a munka szabad megválasztására korlátozta. A köztársasági alkotmányban „minden hatalom a népé” volt, az önhatalmúlag elfogadott Alaptörvényben „a közhatalom forrása a nép”, de a tartalmi változáson túl is a népszuverenitás érvényesülését jogelvonások, k i rekesztô eljárások sokasága akadályozza. A rendszer természetéhez tartozik, hogy a kormány támogatói nem feltétlenül tekintik magukra nézve kötelezônek a törvényeket, ha azok ôket illetôen korlátozók vagy kedvezôtlenek. Esetenként külön jogszabályt alkotnak a számukra. A pártnemzet urai és a népi állam (res publica) közötti szakadék fölött kommunikációs offenzívák, nemzeti konzultációk vernek hidat, amelyek többnyire populista jellegû intézkedésekbôl, a magyar nép „megvédésébôl”, sikernek elkönyvelt lépésekbôl alakítják ki az üzeneteiket, illetve a kérdéseiket. Az állam élén, minden fontos posztján, a közigazgatási apparátusokban a pártnemzet megbízottai állnak, akik egyfelôl biztosítják a vezér politikájának megvalósulását, másfelôl fenntartják az intézmények demokratikus mûködésének látszatát. Tevékenységük ellenôrzésében a civil (népi) szervezeteknek és a médiának korlátozottak a lehetôségei. Mindez teret biztosít annak, hogy a közpolitika fókuszában ne a közjó szolgálata álljon, hanem a kliensek érdeke. A politikai kormányzásnak is nevezett gyakorlat igazi természe-

169

170

tét nem parlamenti beszámolók, hanem pályázati botrányok, mutyik, a feketegazdaság, a korrupció, az urizálásnak lefestett lopások mutatják meg. Három választási gyôzelem után, mûködésének ötödik évében váratlan események rázták meg a Nemzeti Együttmûködés Rendszerét. Úgy tûnik, hogy a NER futóhomokra épült, a magyar nép, amely az elmúlt másfél évszázadban egyik rendszerváltásból a másikba bukdácsolt, tömegigényt jelentett be „gyökeres” változásokra. A tüntetési hullám arra utal, hogy a populista politikával felemelkedett vezér és udvara elveszítette erkölcsi fölényét, amelyre hivatkozva védelmezte az emberek érdekeit a nemtelen ellenséggel szemben. Megbomlott a pártnemzet egysége, fôként a „király szolgái” és az állami, önkormányzati vezetôk kerültek ellentétbe, miközben a hívek sokasága dezertált. Az utcai tiltakozásokon rengeteg sérelem, csalódás és harag öltött testet. (A folytatásnak nincs esélye) Túlélheti-e a rendszer a súlyos mûködési zavarait? Véleményünk szerint, mint posztállami kísérlet nem konszolidálható, a vezér által beharangozott „folytatásnak” nincs esélye. A Fidesz–KDNP koalíció 2010-ben alternatívát ígért a sikertelen EU-csatlakozás, a közteherviselés (megszorítások) igazságtalanságai, a küzdelmes piaci verseny és a magánosítás zavaros folyamata által generált társadalmi bajokra. Mára szinte minden téren vereséget szenvedett, illetve a megoldásaival csak növelte a feszültségeket. Középosztályi támogatói elveszítették a türelmüket, mert amit a NER egyik kézzel adott, a másikkal elvette. Külföldi multiknak kínált különalkuk, szegények hitegetése egyfelôl, elitellenesség és a sikertelenek lenézése másfelôl, a „minden megtörténhet” érzése folyamatosan rongálja a hatalmon lévôk megítélését. Hiába lett több a rendôr és favorizált a rendvédelem, romlott a társadalom biztonságérzete. Kezdetben a rendszert éltette, hogy az emberek szabadsággal kapcsolatos igényei telítôdtek, ellenben felerôsödtek a szociális igények. Tömegek gondolták azt, hogy érdemes komolyan venni a nagyobb tortáról szóló mesét, de a trend újra fordulni látszik. Sokan elhitték, hogy a rendszerrel kapcsolatos külföldi kritikákat a belsô ellenzék táplálja. Neves jobboldali politikusok megszólalása után ezt a magyarázatot mind kevesebben teszik magukévá. A felerôsödött migrációt indokolni lehetett gazdasági nehézségekkel, de hogy sokan nem akarnak visszajönni, az a rendszerre vet

rossz fényt. A múlt gyakori megidézése korábban a konzervativizmus erejét mutatta, egy ideje viszont nyilas és bolsevik történelmi árnyképeket idéz fel. Visszájára fordulnak nyerônek hitt politikai kezdeményezések, mert megváltozott a társadalmi környezet. A NER kihívás elé került, a változás nem elkerülhetô, de annak üteme, lefolyása és eredménye egyelôre nem becsülhetô meg. Az utcán tüntetôk és a parlamenti ellenzék a kormánypolitika, illetve a NER jogállami korrekcióját akarják elérni. Törekvéseik találkoznak az Európai Unió és az Egyesült Államok szándékaival, amelyek a szerzôdéses vállalások teljesítésére próbálják rászorítani a budapesti kormányt. A korrekciós pontok katalógusa hosszú, a fékek és ellensúlyok helyreállításától, a pályázati rendszer átláthatóságán át a sajtószabadságig. A kormánynak is érdeke lenne, hogy vitatott kérdésekben lépéseket tegyen, mert a csôdbe került kommunikációja csak így juthat új mozgástérhez. Feltételezve persze, hogy az öt éve épített rendszerben van elég rugalmasság, plaszticitás és dinamika. Hajlik vagy törik. Lényegében a pártnemzet egészének alkalmazkodási képessége határozza meg a kormánypártok sorsát, jövôbeni szerepét. Az új helyzet azt kívánja tôlük, hogy új politikát hirdessenek meg, alakítsák át a kormányt, tegyék közzé a programjaikat és egy új döntéshozatali eljárásban valódi párbeszédet folytassanak a társadalommal. [Népszava, 2015. január 10.]

(Adományos rendszer) Gyûlnek a bizonyítékok, hogy a NER nem konszolidálható. Az a félállami helyzet, amelybôl a kormány csak az európai integráció vagy a nemzetállami lét felé tud elmozdulni, nem hagy teret fenntartható kompromisszumoknak. A gyakran hivatkozott Kádár féle „vásáron” a felek hosszú távra tudtak alkut kötni. Ki lát azonban ma 10–15 évre elôre? Ki meri azt mondani, hogy a kormány táborát nem robbantja fel a kialakított adományos rendszer? Az a hûbéres elosztási szisztéma, amelyben mindenki kap valamit, egyre inkább feszültségeket kelt. Az egyik 20 milliárdot kap, a másik ennek csak a tizedét (na jó, 2 milliárd sem kevés), de akinek csak a százada, 200 millió jut, az nagyon kevesli, aki pedig 20 millióval kénytelen megelégedni, annak fáj a háttérbe szorítás. Nem szólva arról, hogy Csillag István számítása szerint a hívek nagy többségének legfeljebb 2 milliós zsák-

171

mánnyal kell beérni. Mészáros Lôrinchez képest sokan megalázónak érzik a nekik jutott adományt. A kormányfô családjába benôsült fiatalember könnyû szerzeményei csípik a régi harcosok szemét. A hívek közül sokan ingyenpénz helyett csak álláshoz jutottak, ahol kénytelenek keményen robotolni, ôk eleve nem érzik, hogy jó üzletet kötöttek a rendszerrel. A kormány szavazótáborán belüli feszültségek jelzik, hogy a NER hívei közül sokan keveslik a nekik jutott szajrét. Miközben visszaszorulnak a nagy zsákmányszerzô kalandozások. Habár mostanában elôfordul már az is, hogy régi adományból új préda lesz. Itt is, ott is szaporodnak az elégedetlenek. Az elégedetlen alattvaló pedig az osztogató király legfôbb ellensége, potenciális szövetségese az ellenzéknek.

Magyar vándor

172

(Kultúra és integráció) Sok embernek olyan a természete vagy a sorsa, hogy jön-megy a világban, egyszer önkéntesen, máskor kényszer hatására, átlépve közigazgatási és országhatárokat, majd megtelepszik egy helyen és idôvel belakja új otthonát. A vándorlás, különösen, ha azt a kényszer szüli, sokáig megüli az ember lelkét, bár számos esetben elôfordul, hogy az útra kelt ember élete jobbra fordul az új környezetében. Elôfordul gyakran az is, hogy az emberek éppen egy jobb élet reményében vesznek kezükbe vándorbotot. Mindemellett a történelem tanulságai azt mutatják, hogy a világon számos olyan nép és társadalmi csoport található, amely önként vagy kényszerbôl másoknál intenzívebben változtat lakóhelyet vagy országot. Katonák, polgárok, papok, kereskedôk a középkor századaiban is gyakran változtatták a mûködésük színterét. A szabad költözés joga a földmûvelôk számára minden idôben fontos volt, a kézmûveseknek pedig szinte lételeme. Nem szabad megfeledkezni azonban azokról, akik – néha több nemzedéken keresztül – legfeljebb ideiglenesen hagyták el az otthonukat, szívósan vigyázták a családi tûzhelyet. Hosszú idôszakokat vizsgálva a vándorlók és a nem vándorlók aránya hasonló lehet. Ennek megfelelôen a vándorlás megítélése, a jövevényekhez való viszony is kiegyensúlyozott a társadalom életében, ha csak háborúk, gazdasági fo-

lyamatok, természeti katasztrófák, politikai küzdelmek nem vernek éket a két tábor közé. Magyarországon a honfoglalás után néhány évtizeddel kialakultak a helyi társadalmak a földmûvelô és állattenyésztô népesség szálláshelyein. A kialakult vármegyék, nemzetségi- és nagybirtokok, a királyi és egyházi székhelyek, késôbb a létrejött városok megadták a népesség mozgásának kereteit. Úgy tûnik viszont, hogy a megtelepült lakosság minden idôben nehezen viselte a vándorokat, az országba érkezett jövevényeket, azokat a rétegeket, amelyek legtöbbször az ország katonai, gazdasági és szellemi potenciáljának a gyarapítása érdekében az uralkodók hívására, illetve bizonyos privilégiumok (elôjogok) megszerzése érdekében jöttek. Magyarország 1100 éves története során gyakran fogadott be idegeneket, hol kényszerbôl, hol érdekbôl, hol pedig humánus vagy nemzetközi kötelezettségekbôl fakadó okokból. Végtelen hosszú a külhonból érkezôk, az „idegenek” sora. A honfoglalókkal érkeztek a Kárpát-medencébe besenyôk, kazárok, behódoltak az itt talált szlávok, és a kalandozók is cipeltek ide szolgákat európai útjaikról. Árpád-házi és késôbb királyaink külhonból hozott asszonyaival népes bajor, lengyel, orosz, olasz, görög, stb kíséretek jöttek. A hadviseléshez lovagokat hívtunk számos országból, kunok és jászok menekültek hozzánk, cigányok és zsidók vándorútja vezetett az országunkba. Tatárok és törökök maradtak itt, német és szlovák telepeseket hívtunk a hódoltság idején pusztasággá vált térségekbe. A modern idôk beköszöntével jöttek kínaiak, vietnámiak, mindenféle népek Ázsiából és a világ más részébôl. Szinte minden családban van – ha nem is mindig tudnak róla – „idegen vér” és szinte minden településen élnek a beilleszkedés útját járó emberek, akiket a globalizáció szele sodort az elmúlt évtizedekben Magyarországra. Falvak, városok és családok nevei és a mindennapi életben használt számos idegen szó utal a betelepülôk gyökereire. Talán a nyelv bizonyítja leginkább, hogy igen erôs a magyar kultúra integrációs potenciálja, a társadalomban eredményesen zajlik más népek fiainak és lányainak a meghonosodása. A magyar történelem azonban arra is szolgáltat példákat, hogy más társadalmi körülmények közül, eltérô kultúrából érkezôk befogadása egyes idôszakokban feszültségeket okoz, a helyi társadalmak szinte fellázadtak a bevándorlókkal szemben.

173

174

Kedves Lírikus! Érdeklôdéssel olvastam életrajzi elemekkel súlyosbított leveledet. Kicsi a világ! 1985-ben Allentowban (PA, USA) akár a rokonaim is a beszélgetô partnereid lehettek. Nagyapám a Bethlehem Steel Co.-nál volt elômunkás. Apám Bethlehemben született, csecsemô volt még, amikor nagyszüleim hét év távollét után, 1920-ban hazajöttek. A második generációs unokabátyámmal telefonon még tudok beszélni magyarul, mert a ’30-as években a magyar kolónián csak magyarul beszéltek, de írni nem tanult meg. Egyébként nagyon tanulságosak ezek az amerikás történetek a mostani külföldi munkavállalásokkal kapcsolatban. Az 1906-os válság után erôsödött meg a kivándorlás, persze a legtöbben csak pénzt akartak keresni és visszajönni. Nagyapám összeszedett kint egy kis pénzt, hazajött és itthon földet akart venni, de a dollárját átváltatták vele és az 1925-ös frankválságnál elúszott a pénze. Apámat a katonai sorozásnál 1938-ban lemondatták az amerikai állampolgárságról. Cserébe megjárhatta a Don kanyart és a szibériai fogságot. Ezzel együtt a családunkban soha nem volt divat a sérelmi politizálás. Nagyapám élete végéig emlegette az amerikai tapasztalatait, miszerint Amerika már akkor is 50 évvel elôttünk járt... Valamikor a ’70-es években egy szakdolgozatban fogalmaztam meg, hogy számos faluban az 1945 utáni fellendülés mögött azok az emberek álltak, akik a XX. század elsô felében megjárták az USA-t, Oroszországot, Németországot, a francia és belga bányákat, és a változások egy-egy település élére állította ôket. A falumban ilyen emberekbôl állt az elöljáróság, amíg nem lettek gyanús elemek. Tartok tôle, hogy a mostani hatalom is csak szónokol a külföldre ment munkaerôrôl, miközben fél tôle, hogy visszajönnek és lebírhatatlan konkurenciát teremtenek uram-bátyáméknak. Szóval, úgy is mint a fél országot becsavargó egykori ingázó, én úgy vagyok a saját faluját és házát soha el nem hagyó turbómagyarokkal, hogy gyávaságból és kényelemszeretetbôl lehet nemzeti nótákat dalolni, a világot hibáztatni, de abból elôrelépés nem lesz. A mostani gazdasági kivándorlókat is jó ajánlatokkal kellene visszacsábítani és nem árvalányhajas nemzeti rockkal. A kormány most élvezi, hogy a kintiek utalják haza az euróikat. Így volt ez 100 évvel ezelôtt is. De egyszer csak azt vette észre a kormányzat, hogy egyre kevesebb dollár érkezik a hazai bankokba. Akkor kiküldtek Amerikába egy delegációt, hogy nézze meg az okát. Azt jelentették haza a méltóságos

urak, hogy a kinti magyarok egyleteket alapítanak, elnök urazzák egymást és nincs kedvük hazatérni, újra az intézôvel pofoztatni magukat. Ergo: ez a mostani derék kormány nem gondol azzal, hogy a szolgákra szabott Munka Törvénykönyve és a munkahelyeken uralkodó kiszolgáltatottság nem vonzza vissza az embereket? Az meg gyalázat, amit a kint dolgozók szavazati jogának korlátozása körül csinálnak. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. június 19.]

Güssing (Németújvár) 1973-as évkönyvében olvasható, hogy 1956. október 24-én a Budapestrôl érkezô hírekkel együtt beviharzottak Burgenlandba az elsô menekültek. Németújváron átmeneti tábort és konyhát állítottak fel a népiskolában és a Batthyány kastélyban, késôbb a ferences kolostorban is. A legnagyobb szolgálatot a menekültek ellátásában Stefan Seier iskolaigazgató vállalta magára, akinek a csendôrség egyik hivatalnoka állandóan a rendelkezésére állt. A menekültügyi akció 1957. február elejéig tartott az akkor 3 ezer fôs településen, ahol mintegy 25 ezer ember fordult meg, csak a kolostor telefonszámlája 16 ezer schillingre rúgott ez idô alatt. Ezek a szegény güssingi (eisenstadti, bécsi, stb.) osztrákok nyilván arról is híreket kaptak, hogy Budapesten rablók és gyilkosok hagyták el a börtönöket, utcai lincselések történtek, leszámolások voltak, amelyeknek a szereplôi meg sem álltak a nyugati határig, és mégis nagy elkötelezettséggel és emberséggel bántak a menekültekkel. Ausztria 1956 ôszén 200 ezer magyart fogadott be átmenetileg, amíg fejkvóták alapján a többi országban szétosztották ôket. És egy ország sem írt nullát át a fejkvóta rovatba. Pedig a korabeli osztrák és nyugati társadalmak sem bôvelkedtek akkor még a javakban. 1956-ban Ausztria még meglehetôsen szegény volt, az emberek félthették volna a kenyerüket, a menekültek helyett költhették volna a pénzüket saját szegényeikre is. Még sem hirdették plakátokon, hogy ne gyertek magyarok...! Emlékeztek ’56-ban még arra is a nagy többségben osztrák lakosságú Güssingben, hogy alig több mint egy emberöltôvel korábban egy államalakulatban éltek velünk, és az egykori magyar fôszolgabíró megkeserítette az életüket. Ennek ellenére nem fordítottak hátat a menekülteknek. Az 56-os magyar migránsok átlagéletkora fiatal volt, képzettség dolgában nagyon vegyes, sem a pesti hivatalnok,

175

sem a képzetlen falusi legény nem volt igazán kompatibilis a kinti munkaerôpiaccal. Sok képzés kellett, mire ezt a (nyelvtudatlan) tömeget foglalkoztatásra alkalmassá tették. Az egész Nyugat tudta (kormányok és társadalmak is), hogy a magyar menekültek integrálásához pénz kell. Biztosítottak is támogatást, de így sem volt sétagalopp, nem is szólva arról, hogy 2–3 év múlva olyan fiatalok is visszajöttek Magyarországra, akik integrálódni látszottak. Veszteség keletkezett a befogadók oldalán. Minden esetre a korabeli osztrák közvéleményben ritka volt (mondhatom: ismeretlen) az a hangütés, amelyet a magyar kormány a mostani menekültekkel szemben tanúsít. [NOL Fórum, 2016 tavasz]

Merkel látogatása

176

Merkel és Orbán sajtótájékoztatójának metakommunikációja többet mondott az elhangzott szavaknál. Merkel tartózkodó, fagyos viselkedése nem engedett teret annak, hogy a látogatást a NER és Orbán legalizálására lehessen felhasználni. A gesztusok és hangsúlyok arra utaltak, hogy a korábbiaktól eltérôn Németország és Magyarország kormányai között a viszony nem tekinthetô barátinak, szívélyesnek, hanem csak érdekvezéreltnek, ahol a nagyobb erô dominál. Merkel nem egyszerûen csak megfelelt a nemzetközi közvélemény várakozásának, hanem az európaiak lesújtó ítéletét az illiberális demokráciáról személyesen hirdette ki a magyar nyilvánosság elôtt. Orbán számára rendkívül kínos volt, hogy hazai pályán, Európa hangjától volt kénytelen meghallgatni a nemzetközi közösség megsemmisítô ítéletét a világszabadalmi oltalomra felterjesztett nemzeti együttmûködés rendszerérôl. Ennél lesújtóbb kritika egyszerûen nincs. Merkel ilyen módon pecsétet nyomott az Európai Parlament Tavares-jelentésre, amelyrôl már azt mondogatták, hogy nem lett semmi következménye. Az „úrihölgy” szavai nagy rést ütöttek Orbán rendszerén és kommunikációján. Akkorát, amekkorát a Putyin-látogatással nem lehet befoltozni. Nem is szólva arról, hogy Putyin is lekeverhet egy pofont, mert ezek a nagyhatalmak már csak ilyenek. A kisebbet ütik, különösen akkor, ha kettôjük között akar páváskodni.

Szivárognak a részletek. A kormányzati kommunikáció a biznisz felé tolná a látogatás lesújtó hatását. De ki hiszi le, hogy a felek egymás között jó zsíros üzleteket kötöttek, majd kijôve a közönség elé, az egyik fagyosan, a másik zavartan tesz konfliktusba torkolló nyilatkozatokat. Négyszemközt legfeljebb arról lehetett szó, hogy Orbán megkínálta a vendéget némi „védelmi pénzzel”, amit udvarias hallgatással viszonoztak. Szó volt tehát pénzrôl, csak Merkel nem hajolt le a tökmagért. (Ha nagy biznisz lett volna a levegôben, akkor azt elôkészítik és nem ötletelnek. Hiszen elôzetesen nagyon igyekeztek az RTL-lel, a banki és gázos üzlettel is.) Az illiberális demokráciáról kialakult vita politikai súlyát és annak hátrányos voltát Orbánra pontosan jelzi, hogy kihagyták az állami híradóból. Nesze neked sajtószabadság. Ez ugyanis nem szakmai mellényúlás, hanem cenzúra. Ki vállalja érte a felelôsséget? Liberális és illiberális fogalmak használata. A régebbi politikai nyelvben a szabadelvû megnevezés dívott, amely utalt a hazai latinságban (liber=szabad) használt kifejezésre. A szabad ellentéte a szolga (servus), az illiberális demokrácia tehát tartalmában a szolgák demokráciáját jelenti. Újmagyar fordításban népi demokrácia. Az angol illiberál szó magyar jelentése többek között nem szabadelvû, szolgai, közönséges alakban található a szótárakban. (De van bigott, kicsinyes, mûveletlen jelentése is a szónak.) Orbán pontosan tudja, hogy mit beszél és azt is, hogy miért ragaszkodik ehhez a formulához. Egy neofeudális rendszer azonban Európa számára nem kívánatos. Merkel, mint a polgári Európa hangja, ugyancsak pontosan tudja, hogy mit beszél. A kormányzati kommentelô alegységek a fórumokon gyenge színvonalon teljesítenek az illiberális demokrácia védelmében. Teljes a zûrzavar a miniszterelnökség környékén, az egyik hazugságot a másikkal próbálják agyonütni, miközben a hívek sem tudják követni a tánclépéseket. Ezt teszi a tehetségtelenség, pedig nagyot akartak dobbantani Merkel látogatásával. Arra gondolni sem merek, hogy a német szervezôk esetleg elôre betárolták a FAZ újságírójának a kérdését az illiberális demokráciáról, mert akkor Orbán egyenesen beleszaladt a kinyújtott tôrbe. (Szúró szerszámot használtak, nem selyemzsinórt.) [NOL Fórum, 2015. február 02.]

177

Kivándorlás

178

Kedves Lírikus! Igazad lehet, hogy darázsfészek körül tapogatózunk. Nekem úgy tûnik, a kivándorlás kérdése ma intenzíven foglalkoztatja a társadalmat, kevésbé a kormányzatot. A múlt század eleji kitántorgás Amerikába érdekes párhuzamokat és tanulságokat kínál, de ma talán egy kicsit más a helyzet. Akkor egyértelmûen gazdasági okok álltak a kivándorlás mögött, ma viszont a gazdasági tényezôk mellett politikai körülményekkel is számolni kell. Az EU-csatlakozás tekintetében a magyar társadalom vezetô csoportjai nem készültek fel sem a tôke, sem az áru k , sem az eszmék, sem pedig a munkaerô szabad áramlására. 2004 után részben, majd 7 év elteltével teljes mértékben kinyílt számunkra az európai munkapiac. A hazai tôke nem kapott a fejéhez, hogy versenyezni kell a jó munkaerôért, az állam egykedvûen nézte, hogy elmennek az adófizetôk. A fülkeforradalmárok az Alaptörvényben törölték a munkához való jogot és az új Munka Törvénykönyvében megnyirbálták a munkavállalók és a szakszervezetek jogait. Mintha csak az elvándorlás sikeréért fáradozott volna az ország. Hogy ôszinték legyünk, az érintett magyar munkaerô is azt gondolta, hogy majd a maga trükkös módján kihasználja az európai munkapiac lehetôségeit. Mára viszont kiderült, hogy elég nagy árat kell fizetni a huszáros vagdalkozásért. Valódi tettek kellenének, hogy ne csak a hátrányait szenvedjük, hanem az elônyeit is kihasználjuk a munkaerô szabad áramlásának. Könnyebb persze szabadságharcot folytatni Brüsszel ellen, mint segíteni honfitársainknak a jó állások megszerzésében, érdekvédelmet biztosítani a kint dolgozóknak, kiépíteni a politikai és gazdasági kapcsolattartás kötelékeit, érdekeltséget teremteni a visszatéréshez, stb. Számomra fura, hogy az ún. nemzetpolitikának nem része (csak a munkaügyi statisztikának) a külföldön munkát vállaló magyar. Mintha csak azt gondolná a politika, hogy erre a kis átmeneti idôre (amíg összedôl az EU vagy kilépünk) nem érdemes foglalkozni a külföldön dolgozó honfitársainkkal. Az áruk, a tôkék és az eszmék áramlása ellen pedig napi szinten hadakozik a fülkeforradalom, lásd a bankok, a média és szupermarketek ellen vívott küzdelmeket. Ez így nem fog menni, ellentétes irányban haladunk az autópályán.

A mostani kivándorlás, migráció nem magyar specialitás és 100 évvel ezelôtt sem volt az. Csak a példa kedvéért említem, hogy a lengyel vendégmunkások érdekében a varsói kormány permanens hadakozik David Cameronnal, Orbán pedig a londoni pénzkeresôinkkel mit sem törôdve, éppen leszopta, hogy kölcsönvegyem a polákok kifejezését. A múlt századfordulón a gazdaságilag motivált kivándorlási hullám végigsöpört egész Dél- és Kelet-Európán. A kiváló Várdy Béla közlése szerint (Magyarok az Újvilágban) az I. világháborút megelôzô öt évtizedben 25 millió európai került az Egyesült Államokba. A Monarchiából több, mint 4 millió, köztük közel két millió magyar állampolgár, s abból 650 ezer volt magyar nemzetiségû. A szerzô megjegyzi, hogy a kisebbségek vérvesztesége relatíve nagyobb volt a magyarokénál. A magyar kivándorlás mind abszolút számokban, mind pedig számarányokban közepes intenzitású volt. Egyébként figyelmedbe ajánlom az Ellis Islandon készült bevándorlási listákat, érdekes olvasmány (http://www.ellisisland.org) [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. november]

Brókerbotrány Kedves Anarchosz! Egyelôre csak figyelem a Buda Cash bedôlésérôl szóló információkat. Adva van egy bankcsôd, amit a kormány furcsán kommunikál. A csôd önmagában szomorú, de nem annyira meglepô számomra. Ismert, hogy az ország kockázatos terep a befektetôk számára, a miniszterelnök szerint is bármi megtörténhet. A banki ügyfelek széles körét évek óta a pénzintézetek ellen uszítják. Igaz lehet, hogy a brókerház mûködésében hosszú ideje elôfordulhattak adminisztratív hiányosságok (mint máshol is), a mögötte lévô bankcsoport évek óta lavíroz az államosítás és a magas adó elkerülése érdekében. Valószínû, hogy a pénzpiac hullámait ez a kis brókerház egyre nehezebben tudta meglovagolni, a szükségképpen bekövetkezô veszteségeket egyre nagyobb kockázatvállalással próbálta helyrehozni. Azt viszont nem tartom életszerûnek, hogy évek óta szervezett formában simán kiloptak 100 milliárdot – a bankfelügyelet, a piaci szereplôk és az ügyfelek számára teljesen észrevétlenül. Ez a 100 milliárdos veszteség a cégvezetés bemondásán

179

alapul, akik a fizetésképtelenség beállta elôtt még mentették a pénzüket. Inkább arra kell gondolni, hogy ekkora tôkét kellene betolni a további mûködéshez, ha a kormány meg akarná menteni a bankcsoportot. De errôl nincs szó. A kommunikáció inkább arra utal, hogy a bankfelügyelet prédának tekinti a megdôlt pénzpiaci szereplôt. Csak annyit mondhatok, hogy ilyen kicsi pénzintézetbe, amely gyakran több hozamot ígér a nagyoknál, soha nem tenném a pénzemet. Néhány önkormányzat nyilván jót mutyizott a helyi bankfiókok vezetôivel, akikkel barátkozva hamis biztonságban érezték magukat. Egyebekben megnyugodhatsz, ha a közvetlen veszélyt elhárították, viszik az urakat vezetôszáron. Valamikor a bécsi postakocsi hozta azokat a híreket, amelyeket hasznosítani lehetett a pesti parketten. A tôzsdei legenda szerint egy bróker összejátszott a kocsissal, aki megállt a budai oldalon és karjelekkel leadta a legfontosabb információkat. Mire a postakocsi átért a pesti oldalra, az emberünk már bevásárolta a nyerô papírokat. Szóval, az idô fontos tényezô a pénzpiacon (is). A Buda Cash is algoritmusos kereskedelmi rendszerrel próbálkozott, megpróbált haladni a korral. Hogy aztán mi okozta a veszteséget, a hiányt, azt majd sokára tudjuk meg, ha egyáltalán... [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. február 15.]

180

(A botrány anatómiája) A helyzet mindhárom botrányos cég (Buda Cash, Hungária, Quaestor) esetében más, de látszanak közös vonások, amit megpróbálok összefoglalni a pénzpiacon szerzett szerény tapasztalataim alapján. 1) A brókercégeknél a felügyelet régóta feltárt adminisztratív jellegû szabálytalanságokat, de a hibák korrekciójának elrendelésénél többet nem tett. A gyakorlatban visszaélésekre utal, ha nem rögzítik megfelelôen az ügyfél megbízását, ha megbízás nélkül a bróker az ügyfél pénzével üzletel. Gyanús minden olyan tranzakció, amelyet késleltetve vagy nem megfelelôen rögzítenek, ha nem valós adatok jelennek meg a számlán. A felügyelet mellett esetenként hunyó lehetett az ügyfél is, ha például fekete pénzt forgatott vagy a brókerrel összejátszott valamilyen közös csalásban, nyereség/veszteség eltüntetésében. 2) Az érintett pénzintézeteknél egymással párhuzamosan elôfordulhatott adminisztrációs hiba, a bróker egyéni ügyeskedése, a cégvezetés által megszervezett csalás és rossz üzlet-

politika, hanyag gazdálkodás. Ezt majd a nyomozás során igen fáradtságos munkával lehet kideríteni. Ha egyáltalán kiderül. A Quaestornál úgy tûnik, hogy eleve kódolva volt a bukás, hiszen a begyûjtött pénzt olyan ingatlanokba fektették, amelyekben a magas megtérülésnek csak nagyon szerencsés esetekben volt esélye, az illikvid eszközök egy bizonyos mértéken túl nem biztosították az ígért hozamok és a tôke kifizetését. 3) Biztosnak látszik, hogy durva csalások is elôfordultak. Ebbôl a felügyelet sara, hogy egy 10 milliós tôkéjû káeftének 60 milliárdos kötvénykibocsátásra ad engedélyt és nem veszi észre, hogy plusz 150 milliárd értékben dob piacra nem engedélyes terméket. Ezt persze az ügyfeleknek és a többi piaci szereplônek is észre kellett venni, de mindenki hallgatott, mert az ígért magasabb hozam elborította az elméket. (Hasonlóképpen, mint anno a devizahiteleknél. Kockázat nem számít, csak benne legyek a bizniszben.) 4) A megjelent infók arra utalnak, hogy a politika (egyes politikusok) benne volt a bizniszben. A Buda Cashnél a bankok mûködésének 1993-as engedélyezése, a Quaestornál a tulajdonos fociüzleti szerepvállalása elég egyértelmûen a politika felé mutat. Évek óta érzékelhetô egyes politikusok nyilatkozatán, hogy piacmozgató szándékkal szólalnak meg, bennfentes kereskedésre utaló momentumok merültek fel. (Szijjártó egy ízben elismerte, hogy befektetésbôl csinálta a pénze egy részét.) 5) Várhatóan további érdekes epizódok kerülnek felszínre, mint például Fót polgármesterének esete, aki a testület háta mögött tolt be félmilliárdot a brókerházba, amely nyilván nem volt ezért hálátlan. Hasonló esetek más önkormányzatoknál és gazdálkodó szerveknél is elôfordultak, érdekes lesz az érintett helyi vezetôk, vezetô testületek felelôsségének kibukása és vizsgálata. 6) Most sokan pórul jártak az ügyfelek közül. A túlnyomó többség becsapottnak érzi magát. Valószínû, kevesen fogják bevallani: volt némi fogalmuk arról, hogy kockázatos játékot ûznek, sejtették az ügyletek szabálytalanságát. Nem dicsekszenek azzal, hogy elaltatta éberségüket a saját és környezetük pénzsóvársága, a cégvezetôk magasabb politikai kapcsolatainak lebegtetése. Azzal sem fognak dicsekedni sokan, hogy fekete pénzt forgattak és nem akartak a nagyobb bankok nyilvántartási rendszerébe bekerülni, nem

181

akartak a NAV szeme elé kerülni. Ismeretes, hogy a dohánypiac, a drogpiac, a szeszpiac, a tiltott szerencsejátékok és fogadások, a hamisított márkák, az ÁFA-kerülô élelmiszerkereskedelem terén óriási a feketegazdaság, amely részben a kormány jótékony szabályzói és ellenôrzési félrenézésével mûködik. (Egyes politikusok személyes szerepvállalásával.) A feketegazdaságban folyó biznisz finanszírozásában ezek a brókercégek (és mások) komoly szerepet játszhattak. Végül egy megjegyzés: a nyomozó hatóságok nincsenek könnyû helyzetben, mert nagyon oda kellene csapni, de közben vigyázni kell, hogy ne növeljék a bajt. A baj pedig óriási. Azért az érthetetlen, hogy miért nem a felügyeletet ellátó MNB-elnök, maga Matolcsy György vezényli a megbotlott brókerek és a gyôri focicsapat-tulajdonos elleni szabadságküzdelmet. Miért nem vállalja a nyilvánosságot, miért bujkál? Persze tudom, hogy egy rossz nyilatkozattal sokat árthatna a forintnak és a magyar bankrendszernek. De az is lehet, Matolcsy idôben szólt, hogy az is csalás, ha focira lopják a pénzt. Talányos helyzet. Orbán Viktor személyesen bevállalt kommunikációja és több körülmény is arra utal, hogy a megbukott vállalkozók nagy erôvel tüntetik el a vagyont, a lopott pénzt, a bizonyítékokat és ehhez állami szervek asszisztálnak. Minimum asszisztálnak, ha nem éppen segítik. Közben a károsultak esélyei egyre romlanak, hogy a pénzükhöz jussanak. [Jegyzet, 2015. március 25.]

182

Fekete kassza (Kockázatok) Már az átlagpolgárnak is feltûnt, hogy nagyon sok fekete pénz mozog a Fidesz és a kormány háza táján. Ennek egy része hagyományos korrupció, kreatív párttámogatás (ÁFA-csalások elnézése, szubjektív pályázati elbírálás, pozíciók osztogatása, stb), amely egyes képviselôk, támogatók, piszkos ügyeket végzô csicskák kifizetését szolgálja. Annyi kitapintható ebbôl a körbôl, hogy képviselôi vagyonnyilatkozatokban nagy lyukak tátongnak, nagyobb a vagyongyarapodás, mint a legális pénzkereset. Van azonban egy másik szegmens, ahol irdatlan pénzek, milliárdok keletkeznek (MNB alapítványok, MET, Századvég), ami túlmutat

a személyes zsírosodáson. Úgy tûnik, hogy kenôpénzeket keletkeztetnek, amelyeket bizonyos „alkotmányos költségként” használhatnak fel a külkapcsolatokban, a nemzetközi média befolyásolásában, sportügyekben, stb. Ennek régi hagyománya van a politikában, régi uralkodóink is éltek vele. Nos, ezen a ponton érdekes az amerikaiak módszere, akik a pénzek útját követik, elemzik és minden gyanús a számukra, ami nem átlátható. A cégeiknek tiltják a korrupciót, de minden segítséget megadnak nekik, ha átverik ôket. Amerikai és német nyomásra egyre szûkebb térre korlátozódik a banktitok. Arról pedig csak elképzeléseink lehetnek, hogy más eszközökkel is szimatolnak pénzmozgások után. A közvélemény egy részét foglalkoztatja, hogy a Fidesz pénzesôjét élvezô emberekkel mi lesz a hatalom elvesztése, a kormányzati ernyô megszûnése után. Hogyan lehet békésen élvezni a megszerzett vagyont? Simicska és Orbán között ezen a téren is lehetett nézeteltérés. Simicska a maga módján egy konzervatív pártfinanszírozó volt. Elnyerte az EU-támogatást, megépítette belôle az utat és hidat, közben a pártnak és magának valamennyit lenyúlt belôle. A dolog rendben van, mert az EU leellenôrzi, csekkolja és a lopott pénz legalitást nyer. Ehhez képest más pályán mozog Orbán Paks II-es biznisze, a MET-ügylet, az állampolgári kötvény és több más pénzszerzô projekt, ahol off-shore vagy más pénznyelôk vannak a rendszerben, hatalmas pénzek mozoghatnak táskában. Ilyen ügyeket bonyolítani nem életbiztosítás. A pénzt az is figyeli, aki adja, az is, aki nem kap belôle és az is, aki a végállomáson vár. Nagyképûen egy olyan megállapítás is megkockáztatható, hogy Orbán új hatalomtechnikai (maffia) módszerei meghaladták Simicska kockázatviselô képességét. Nem is szólva arról, hogy a pénzek nagyságrendjének megnövekedése miatt az elmúlt években már létrejöhetett kettôjük között egy bizalmi deficit. Tudni lehet, hogy az elsô kormányzás idején a tokaji székház 4–5 milliós tételérôl szólt a „taggyûlés” vagy a kôbánya feltôkésítésérôl. Hol vagyunk már ettôl? Szóval: a lopott pénzek nagyságrendje elérte a svájci banktitkokat fürkészô, az amerikaiak figyelmét felkeltô és a nemzetközi újságírók érdeklôdését kiváltó mértékeket. Több helyen is osztanak, szoroznak és kérdik, hogy mibôl, kinek, miért... Valakinek egyszer tartani kell a hátát és vinni a balhét. Ami a miniszterelnök-váltást illeti, még nem tartunk ott, hogy errôl beszéljünk. Egyébként, ha bekövetkezik a kor-

183

mánypártok erodálódása, kíváncsian várom, hogy Orbán okosabb lesz-e, mint Gyurcsány volt és nem vár a teljes kifulladásig és lemerülésig. [Jegyzet, 2015. február 15.]

Menekültek és bevándorlók (A migráció okai) Egy demográfiai robbanás + gazdasági válság olyan kombináció, amely minden idôben migrációhoz vezet. Aki nem hiszi, tanulmányozza az 1906–14 közötti magyar (kelet-európai) helyzetet. A háború csak az egyik következmény és „megoldási kísérlet”, ami felerôsíti a feszültségeket és kiveti helyükbôl a családokat. Ebben az öszszefüggésben, ha nem is húsz évig, de néhány évig biztosan számítani kell a közel-keleti népek vándormozgalmára. (Más térségek szokásos mozgásával megtetézve, beleértve az útra kelô magyarokat is.) A budapesti kormány most azon töri a fejét, hogy miként lehetne ebbôl kimaradni. Vélhetôen sehogy, ezért inkább a nehézségek mellett a folyamat hasznos, kedvezô elemeit kellene felerôsíteni. Magyarország sajnos nem célpontja a jobb világot keresô vándoroknak, inkább innen is elmennek a fiatalok. Azért azt még az elfogultaknak is látni kell, hogy két-háromezer éves kultúrák képviselôi a migránsok, akik nagyon öntudatosan reagáltak a kormány átverésére. Mellesleg: egy részük keresztény, ha ezt a magyar egyházfô nem is veszi észre. A javallatom a helyzet megértéséhez: tessék tanulmányozni, hogy miért tántorgott ki Amerikába másfélmillió emberünk anno. [szeptember 1.] 184

2015 ôszén nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán Viktor egy alternatív határrendészet és migránspolitika szószólója kíván lenni Európában, hatalmas babérokra pályázik („megmentjük a rettegô európai polgárt”). A történet kezdetén kijelentette, hogy az EU béna és belpolitikai hasznosításra belefogott a migráns projektbe: plakátolás, kérdôív, kerítés. Ezek után belengette a kerítéshez kapcsolódó intézkedéseket. Gyakorlatilag a schengeni rendszer alternatíváját jelentô határrendészetet kezdett kiépíteni, miközben a schengeni határok megvédésérôl szónokolt. Második lépésben szabálykövetô folyamatlassítással több ponton káoszt elôidézett elô,

hogy bebizonyítsa az EU szabályok hibás, rossz mivoltát. Azt üzeni Brüsszelnek, hogy nesztek, egyétek meg a szabályaitokat...! Közben a magyar kormány kialakított egy alternatív menekültpolitikát („szeptember 15-tôl új idôszámítás jön”), amelynek lényege az EU bebocsátás–szelektálás– letelepítés/visszaterelés szisztémája ellenében egy „ide senkit nem engedünk” elrettentési akciósorozat. A kormányfô megpróbálta eladni Európának az alternatív határrendészetet és alternatív menekültpolitikát, de a jelek szerint kudarcot vallott. Európa több országában érthetô okból nem vevôk a „nekünk nem kellenek muszlimok” féle szövegre. Egyedül a Visegrádi 4-ek hajlanak valami alternatív megoldásra, de inkább csak belsô fogyasztásra. [szeptember 5.] A mai internetes világban szinte természetes, hogy az útra kelt szíriai és iraki tisztviselô, menedzser, kutató, stb. vándorközössége hamar átlátta, hogy ôk migránsként eszközei lettek/lesznek a magyar kormány belpolitikai és brüsszeli játszmájának. Évek óta a világ figyelmében lévô polgárként hamar megértették, hogy a velük kapcsolatos hatósági lépések mögött rendre meghúzódnak bizonyos politikai számítások. A kormány lépései növelik a migrációjuk kockázatát, kiszámíthatatlanná válik a Magyarországra való belépésük és átutazásuk (egyben késôbbi sorsuk) alakulása. Miután leckét kaptak arról, hogy a budapesti hatóságok saját céljaik érdekében a szimpla átveréstôl, megtévesztéstôl sem riadnak vissza, sokan úgy gondolták, hogy megszakítanak minden együttmûködést a magyar adminisztrációval, nem fogadják el a nekik felkínált segítséget. A közremûködés hiánya persze tovább nehezítette a helyzetüket, de világos üzenetet küldtek , hogy a méltóságuk védelmérôl még kritikus helyzetben sem mondanak le és nem lesznek engedelmes birkák a magyar politika kezében. Ez hatalmas pofon volt a kormánynak és sajnos az ország imázsának is. [szeptember 6.] Felületes vélemény, miszerint Orbánék pusztán hetvenkedésbôl szívatnák a menekülteket. Nekem úgy tûnik, hogy a politikusok és politológusok egyaránt lemaradtak az események valódi elemzésérôl. A kormányzati elit környékén most kezdik csak kapisgálni, hogy mi lehet a németek magatartása mögött és hova vezethet a magyar kormány belpolitikai használatra kialakított menekültpolitikája. Mintha de-

185

rengeni kezdene valami arról is, hogy Orbán Viktor személyi ambíciója legalább annyira befolyásolja a helyzet kezelését, mint az ország valós érdeke. A németek nagyhatalmi játszmája egyebek mellett a munkaerôimportot szolgálja, a felelôsség elhárításában kezére játszik a magyarországi zûrzavar. Érthetetlen, hogy az ugyancsak tranzitáló osztrákokkal sem tudunk együttmûködni. Egészében a kormány teljesítménye elfogadható lenne, ha csak tenné a dolgát és nem csinálta volna az ostoba és felesleges plakátolást, társadalmi konzultációt és a kerítést, ha nem akarná állandóan turbózni a meglévô nehézségeket. [szeptember 7.] Elfogadták Brüsszelben a menekültkvótát, az EU következetesen csinálja a maga migránspolitikáját. Orbán alternatív politikája, amely a migránsok elrettentésén alapul, ma megbukott, egyszerûen figyelmen kívül hagyták. Lezajlik mostantól egy munkaerôpiaci casting, szigorúan az EU érdekei szempontjából, amelyben keverednek a szolidaritás és az önérdek szempontjai. A nyugatiak már 1956-ban is ugyanilyen kvóta-szisztémával oldották meg a menekült magyarok szétosztását. Számunkra mostantól az a tét, hogy a kormány elrettentési hadmûveletébôl ne alakuljon ki valódi konfliktus, sem a szomszéd országokkal, sem Berlinnel, sem a migránsok ügyében érintett muszlim közösségekkel. A konfliktus veszélye mellett a migránskérdés kellemetlen belpolitikai mellékhatása, hogy a kormánypártok a parlamentben koalícióra léptek a Jobbikkal és Orbán az eddigi politikai túlhatalom mellé adminisztratív túlhatalmat is szerzett. Kioldódott elôtte minden fék. [szeptember 14.] 186

A hazai és a nemzetközi jog, jogalkalmazás különbséget tesz határellenôrzés és határvédelem között. Az elôbbi rendvédelmi, az utóbbi katonai dimenzió. A schengeni kódex határellenôrzésrôl szól. A határvédelem pedig katonai erôk tevékenysége az ország szuverenitást veszélyeztetô fegyveres erôkkel szemben. A miniszterelnök veszélyes elegyet képez abból, hogy összekeveri a határellenôrzés és a határvédelem fogalmát, intézményeit és jogi kereteit. Ha határellenôrzésrôl van szó, akkor a mai technika mellett fölösleges a kerítés. Ha katonai eszközökkel végrehajtott határvédelemrôl van szó, akkor pláne semmit sem ér a drótháló. Igen sok félreértésre, hibára és humanitárius vétségre vezethet egy

olyan kombináció, ahol egy állam ellenôrzés ürügyén kerítés mögött masíroztatja a katonaságát. Aki hadi cselekményekkel akar kommunikációs üzeneteket küldeni, annak súlyos következményekkel kell számolni. Különösen akkor, ha a szomszédjai és szövetségesei ellenében hoz döntéseket. A menekültügyben a magyar kormány egyetlen lehetôsége (és feladata?), hogy tranzitálja a hozzánk érkezô és itt maradni nem akaró menekülteket. Miközben ezt a tevékenységet végzi, fölösleges és értelmetlen mindenféle taktikai cikk-cakkokkal terhelni a magyar közvéleményt és eljátszani a jó szándékú emberek bizalmát az egész kontinensen. Számolni kellene azzal, hogy az egész politikai haszonszerzési játszmát romba döntheti egyetlen tömegszerencsétlenség, terrorakció vagy lázadás. [szeptember 21.] Orbán még a februári Merkel látogatáson félreolvasta a németek törekvéseit. Berlin, úgy is mint az EU tényleges kormánya döntött, hogy a közel-keleti instabilitást kihasználva lebonyolít egy munkaerôimportot, javítandó az öreg kontinens demográfiai helyzetét. A projekt fontos eleme, hogy a menekült/bevándorló tömeg a maga lábán, megfelelô akadályok leküzdésével érkezzen német (svéd, dán, stb.) földre. Politikailag ugyanis kivitelezhetetlen lett volna, ha német hajók a Földközi-tenger keleti partjainak a kikötôibôl direktben viszik az Északi-tenger német kikötôibe az érintett populációt. Az elmúlt hetek híreibôl világossá válhatott mindenki elôtt, hogy a török és görög partoknál üzembe állt komphajókat Berlin és a neki asszisztáló államok nem akarják (egyelôre) leállítani. A Balkáni-útvonalnak nevezett forgatókönyvben Magyarországnak az a szerep jutott, hogy ne akadályozza az útnak indított migránsok tranzitálását. Jó ideje már mindenki észrevehette, hogy a schengeni elôírásokat átmenetileg felfüggesztették, egyebekben azonban a szokásosnál nagyobb tömeg miatt nem változott a brüsszeli menekültpolitika. Mára világossá vált, hogy Orbán több hónapos erôfeszítése csak belpolitikai célokat szolgált, felesleges volt és sokba került. Eredménye csupán annyi lett, hogy népszerûségre tett szert az európai szélsôségesek, rasszisták, izolációra törekvôk és velük rokonszenvezôk körében. A német históriában a nem olyan messze távolban faji dominanciára épülô eszmékkel kíséreltek megvalósítani hatal-

187

mi törekvéseket. A projekt megbukott. A birodalomépítés jelenkori (és régebbi) esetei arra utalnak, hogy a fajok (népek) sokaságára épített gyakorlat sikeresebb. Valahonnan a magyaroknak ismerôs ez a gondolat. A derék germánok most ezzel kísérleteznek, különös tekintettel a régebbi és újabb (EU) tartományaik integrációjának az elôrehaladására. Ez persze súlyos traumát jelenthet egy kisnemzeti nacionalizmussal megvert és izolációs (kerítésépítô) álmokat szövögetô „elit” számára. Hiszen ha a NER fedésében építgetett korporációs modelljébôl kiszivattyúzzuk a nemzeti ragasztót, semmi sem marad, csak üres duma (kommunikáció). [szeptember 24.] Hende Csaba miniszternek elmagyarázták a tábornokai, hogy fegyveres harcot az országhatáron csak fegyveres támadás estén lehet folytatni. A határellenôrzés feladatát és eszközeit nem lehet összekeverni a határvédelem eszköztárával, különben háborús bûnösként lehet menni Hágába. Nem mellesleg, aki a régi „hagyomány” alapján vasfüggönnyel akarja a határt védeni, annak tudni kell, hogy mûszaki akadály semmit sem ér lôparancs és aknamezô nélkül, amit ki kell egészíteni nyomsávval, jelzôrendszerrel, járôrözéssel és mélységi ellenôrzéssel. Szakértôk szerint ehhez kb. százezer fô kellene a határon, plusz nyomozók, bírók és börtönök. [szeptember 26.]

188

Reggeli hír: „Elképesztô sebességre kapcsolt a bevándorlók áradata. 8–10 ezren jönnek most már naponta”. Úgy látszik, hogy a brüsszeli egyeztetés után a német menekült/bevándorló projekt zavartalanul mûködik. A lényeget illetôen a tagországok igazodnak Berlinhez, hazai használatra pedig mindenki azt mond, amit a permanens kampány diktál. A Balkániútvonalon Magyarország szerepe annyi, hogy biztosítja az útnak indított migránsok tranzitálását. Regisztrálással vagy anélkül. A magyar kormány kerítés-politikája mellékszál a történetben, bizonyos dramaturgiai szempontokból még jól is jön Berlinnek. Ha Orbán nem teszi ki az országra a „kutya harap” táblát, nem csinálja a cikk-cakkokat, sokat profitálhattunk volna a Balkáni útvonal mûködtetésébôl. [szeptember 27.] Egyre több jel arra utal, hogy a Nemzeti Együttmûködés Rendszerének nevezett nacionalista kormányzati rendszer csak izolációban képes létezni. Befelé pártállam, kifelé illiberális demokrácia. Lételeme ugyanakkor a Brüsszelbôl jö-

vô pénzügyi támogatás. Ennek elzárása pillanatok alatt kész helyzetet állítana elô, de a nyomásgyakorlásnak erre az eszközére a németek eddig nem tudták rászánni magukat (a régi NDK-s sztori és az Európai Parlament néppárti többségének megôrzése miatt). Kérdés, hogy a németek szempontjait mikor írja felül az uniós érdek, amely a kerítés mögött ott látja az integráció elutasítását, a moszkvai medve mancsát és a radikális nácik megerôsödését. [október 17.] (Öt kérdés) Az elmúlt 6–8 hónap arról szólt, hogy Orbán a migráns-ellenes retorikájával (uszítással) jelentôs támogatást szerzett a közvéleményben. Közben nyitva maradt néhány kérdés: 1) Hogyan hat mindez az országot elhagyó, migráló magyar fiatalok helyzetére és az óhazával (a kifejezést az Amerikába kivándorlók használták) fenntartott kapcsolataikra? 2) Milyen lehetôségeink maradnak, ha az ország munkaerô-importra szorul (hamarosan)? 3) Miért rúgjuk fel az ezeréves tapasztalatainkat, amelyeket a hospesek (vendégek), más népek befogadása terén szereztünk? 4) Miért fordulunk szembe Németországgal és más országokkal egy kis belpolitikai haszonért? 5) Miért állítjuk szembe a magyar polgárokat azokkal az országlakosokkal, akik migránsként jöttek, de a kórházainkban gyógyítanak, nyelvet tanítanak, kutatnak vagy csak a nyugdíjukból nálunk élnek? Szinte minden magyarnak van migráns ismerôse, falubelije, netán rokona. [NOL Fórum, 2015 ôsz]

Szabad sajtó „Görögországon belül a komplett gazdasági elitnek el kellene számolni azzal, hogy az utolsó évtizedekben hogyan vette meg kilóra a kormányokat, a politikai elitet. Itt ugyanaz történik, mint rengeteg más országban. A sajtó gazdasági konglomerátumok kezében van és a görög független újságírók azt mondják, hogy gyakorlatilag nincs hova írni, a mainstream sajtóorgánumokat politikai céllal használják.” (Pogátsa Zoltán: Kiszabadítani a politikai rendszert az elitek fogságából) Az átláthatóság hiánya adja a kulcsot a helyzet megértéséhez. Magyarországon is az impudens (szemtelen) hatalom körül forog minden a politika, a gazdaság és a média há-

189

190

romszögében. A hatalom szemtelensége kézzelfoghatóan jelenik meg a nyilvánosság korlátozásában. A kormány a polgárokat nem bevonni akarja a döntésekbe, hanem távol tartani az érdemi információktól. Iparszerûvé vált a kíváncsiskodó média elhárítása, az újságírók lekezelése és a szükséges tájékoztatás megtagadása. A közérdekû adatok igénylése körüli anomáliák arra utalnak, hogy számos döntés nem a közjó érdekében születik, hanem privát célokat szolgál. Miközben az Orbán-kormány egész törekvése arra irányul, hogy a régi oligarchák helyébe a saját haverjait állítja, állítólag egy új nemzeti elit kialakításának szándékával. Persze a Sziriza is megpróbál új elit után nézni, ha lesz elég ideje. A sorsa azon múlik, hogy mennyiben tud szûz maradni a „forradalmak nászi ágyán”. (A kollégisták sem voltak kezdetben rablók.) A politikai–gazdasági elemzô egy évet jósol a tegnapi gyôzteseknek. A görög választások kiírása, idôpontja és lefutása arra utal, hogy vannak bizonyos forgatókönyvek a helyzet kezelésére. Úgy tûnik a mai pénzpiaci adatokból, hogy a gyôzelmet elôre beárazták. A görögök sorsát továbbra is a hitelezôk írják, de az illúziók persze fontosak. Pogátsa a görög és magyar helyzet közötti párhuzam keretében említi, hogy Görögországban volt három olyan választás, amikor úgy szavaztak a görögök, hogy nem tudtak az államadósság tényleges mértékérôl. Németh Miklós, a rendszerváltás miniszterelnöke a könyvében az egyik legnagyobb tettének 1989-ben az államadósság nyilvánosságra hozását, bevallását tartja. Azt hiszem, ebben igaza van. Elég plasztikusan leírja, hogy Fekete János hogyan pénzelte Kádár politikáját és tartotta életben a sikereit akkor is, amikor már annak nem volt gazdasági alapja. Magyarországon az adósság és annak növekedése a ’80-as években nem volt teljesen titok, belsô pártfórumokon szó esett róla, de mindig csak olyan összefüggésben, hogy a beruházások révén majd kinôjük a hiteleket. A politika és az államadósság kapcsolatát teljes mélységében a tényeket ismerô, a helyzetre rálátó, beavatott Németh Miklóson kívül alig néhány ember értette meg, fogta fel. Bár forgalomban volt egy belsô narratíva (nyilvánosan konvergencia-elmélet), hogy egyszer majd az eladósodás révén kel át kompország Keletrôl Nyugatra. (Nem sejtve, hogy seregnyi komp lesz majd a vízen.) Németh Miklós megértette, hogy ha szabad választásokon a nép részt vesz a döntésben, akkor hiteles információkkal kell rendel-

kezni, mert csak akkor tudja helyesen értékelni a politikai teljesítményt. Amikor a közvélemény 1989-ben szembesült az adósságheggyel, az emberek többsége kénytelen volt átértékelni a „kommunisták” politikai teljesítményét, amit a 1990. évi választási eredmények pontosan mutattak. 2002–2006 között szintén végbement egy eladósodási folyamat, de a „valóság minden szálát” a kormány nem bontotta ki, emiatt 2006-ban a szavazóknak a rossz kormányzásról nem volt megfelelô ismerete. Miután ez a hazugság kiderült (Gyurcsány a maga stílusában kibeszélte), nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP vélt politikai teljesítménye nem áll meg. A szavazók ezért elpártoltak tôle. (Érdekes, hogy az igazság bevallását a közvélemény különbözô okokból Némethnek megbocsátotta, Gyurcsánynak nem.) A baloldal eme negyedszázados tapasztalatából azt lehet kiemelni, hogy szabad választásokat csak szabad sajtó mellett lehet tartani. A sajtó szabadsága pedig abban áll, hogy a média az állam mûködésérôl, a közpolitika mindenkori kérdéseirôl valódi, tárgyszerû, megalapozott információkkal látja el a polgárokat, hogy felelôsséggel tudjanak részt venni a képviselôik megválasztásában. A képviseleti demokráciának ez az alfája. Szabad sajtó hiányában a kormány annyi sikert hazudik magának, amennyit csak akar, szerencsés esetben akár évtizedekig. Magyarországon ma fôként azt értik az emberek sajtószabadságon, hogy szabad a hatalmasokat kritizálni, szidni és ellenzéki véleményeket közzétenni. Valóban szabad sajtó azonban gyakorlatilag csak szûk korlátok között létezik. A kormány ellenôrzés és nyomás alatt tartja a médiát jogi, financiális és politikai eszközökkel. A választópolgárok nem jutnak valós információkhoz a politikai teljesítmény megítéléséhez. Megfelelô tájékozottság hiányában a polgárok többsége lojalitás, lekötelezés, megtévesztés vagy megfélemlítés alapján adja le a voksát, illetve távol marad a szavazástól. Bizonyára 1989-ben nem véletlenül volt az ellenzék jelszava a „szabad sajtót – szabad választásokat” követelés, és nem véletlen, hogy az EU most is ugyanezen rugózik. A szabad sajtó azonban önmagában kevés, ha a hatalom büntetlenül tudja korlátozni a nyilvánosságot, ha megfelelô nyomás hiányában titkosít, visszatart információkat, hazudik, megtéveszt és hamis világot kreál a valóság eltakarására. Ezért egyidejûleg fontos a nyilvánosság és a sajtószabadság. [Jegyzet, 2015. január]

191

Média

192

Kedves Képviselô Úr! Az ember tényleg csak kapkodja a fejét, mert nem hisz a szemének, hogy mik vannak. Lassan eljutunk oda, hogy a politikára nem lehet úgy tekinteni, ahogy azt korábban tettük. A megváltozott helyzetben én már csak a pénzek forrását, útját, forgatását figyelem. A kormányzati és ellenzéki oldalon is, fehéren és feketén. Az ellenzék térfelén azt látom, hogy egyfelôl vannak bizonyos kereskedelmi médiumok (ATV, NOL, stb.) és másfelôl vannak kormányzati pénzek. Ilyenkor kampányidôben a médiumok találkozni kívánnak a pénzekkel és fordítva. Továbbá azt is látom, ezek a médiumok úgy tekintenek a nagyobb és kisebb pártokra, mint eladható termékekre. Több termék több vevôt (nézôt, olvasót) hoz, ezért széles választékot alakítanak ki. Minden fogyasztói csoport pártját (MSZP, DK, Együtt, LMP, Schmuck, Liberálisok, MOMA stb.) kiteszik a kirakatba. Ha éppen nincs megfelelô párt raktáron, akkor csinálnak újabbat. Aztán ebben a nagy „pártcsaládban” mindig történik valami balhé, konfliktus, mint egy brazil szappanoperában. Közreadják a saját történeteiket, addig sem kell a kormánypolitikával bajlódni. Ha nagy a nyugalom, akkor a Habony Mûvek finanszírozásában legyártanak valami érdekes epizódot az átkos múltból. A liberális média „felügyelô bizottsága” idônként beleszól a szereposztásba (Mesterházy megy, Tóbiás jön, Bajnai sasszé, Bokros jön és így tovább), de ez nem változtatja meg a történet menetét, a cselekmény bonyolítását. Ellenzéki politikusok és médiamunkások fogják egymás kezét, mezét és szorongatható testrészét, miközben folyamatosan várják, hogy a Közgéptôl, az MVM-tôl, stb. megjöjjön a hirdetés, a támogatás és mûködésben maradjon a gépezet. A bolt akkor megy a fôvárosban, ha teszem azt fizetnek az örökös baloldali jelölt visszaléptetéséért, aztán Falus indításáért majd Bokros beugrásáért. Közben finanszírozzák a Liberálisok óriásplakátjait is. (Mindig túlbiztosítják magukat.) Mindez aprópénznek számít, ennyit bôven megér a fôváros. (Az MSZP 2 milliárd adósságban ül, a DK zsebbôl gazdálkodik, az Együtt már nem hitelképes, Fodornak borbélyra sem futja.) Azt kérded, hogy kire szavazzál: aki a pénzt adja vagy aki

elfogadja? Attól függ, mennyire szereted a szappanoperát. Ex-képviselôként ne maradj ki a szórakozásból. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2014. október 07.]

Alternatív politikai nyelve annak lehet, aki elszánta magát a rendszer teljes tagadására. Ám a „rendszeren belüli”, avagy „ rendszeren kívüli” ellenzékiség dilemmája a gyakorlatban mindmáig meg- és feloldatlan – írja publicisztikájában Lendvai Ildikó. Fontos megállapítás. Ezen a nyomvonalon lehet eljutni az ellenzék hitelességének a kérdéséhez és egy új baloldali hang (nyelv, kommunikáció) megtalálásához. Idônként azonban úgy érzi az ember, ellenzékiek dühös kritikáját olvasva, hogy Orbánt utálják, de a rendszerét el tudnák képzelni maguknak. Beleülnének szívesen. Rendszerkritikának sajnos kevés a maffiállam fogalmával operáló, elméletinek látszó terjengôs publicisztika. Magyar Bálint egy kicsit megrekedt a ’80-as években. Érzékszerveit megtéveszti, hogy a Fidesz sok mindenben másolja a pártállam hatalmi mûködését. Az egykori szadeszos nem tud attól az érzéstôl szabadulni, hogy ezt mintha már látta volna. Régi elvbarátaival rendre fennakad azon, hogy valamikori tanítványaik, szellemi kistesóik, hogyan tudják naponta megtagadni egykori közös eszméiket. Haragszanak néhányan Orbánra azért is, mert nem veszi be ôket a családba. Nélkülük mûködteti a maffiát, pedig közösen jobban menne. Úgy tûnik, Lendvai Ildikó valamit felismert, de még nem tudja elmondani. [NOL Fórum, 2015. december 17.]

(Legitimáció) Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy az ellenzéki média is a piacról él. A hallgatók/nézôk nem gondolnak vele, hogy kedvenc adójuk, szerkesztôjük idônként jó pénzért teszi a dolgát. Megesik ilyenkor, hogy csak féligazság, elhallgatás, fals hang, hibás érvelés, mázas hazugság jön ki a csövön. Bizony, a kormányzat esetenként lefizeti, korrumpálja az ellenzéki médiát, amit sajnos nem lehet nem észrevenni. Amikor az ellenzék az utcán erôsödik, az ellenzéki média csinos megrendelésekhez jut a kormányzattól. A rendszer legitimálásához nem csak a parlamentben ülô ellenzéki képviselôk, de az ellenzéki média is hozzájárul, hogy némileg kiegészítsem Tölgyessy Péter megállapítását arról, hogy ki legitimálja a kiépülô rendszert [Jegyzet, 2016. március 21.]

193

2014-ben a leadott voksok arról tanúskodtak, hogy változások álltak be az emberek politikai magatartását és döntését befolyásoló tényezôkben. Korábban az emberek (szavazók) forintban mérték (a zsebükön keresztül) a kormányzati munka sikerességét/kudarcát. A propaganda és a valóság csatájából mindig az utóbbi került ki gyôztesen. A jó politikát lehetett segíteni jó propagandával, de a rossz politikát nem lehetett eladni semmilyen púderrel. Nos, ez változott meg. Úgy látszik, hogy a „látványcivilizáció” korában a propaganda (politikai marketing) képes a rossz politikai terméket is rásózni a szavazópolgárokra. A médiapolitizálással szemben esélytelen a reálpolitika tárgyszerû, okszerû, ôszinte kommunikációja, mert a „vevô” nem akarja, nem tudja, nem képes értékelni a látvány mögött lévô tartalmat. Különösen az alacsonyabb státuszú befogadók kiszolgáltatottak a kormányzati propaganda-gépezetnek. Vélhetôen ebbôl fakad a baloldal egyik problémája: az „üzenetei” túlságosan szofisztikáltak és a megjelenés tömege sem éri el a kívánatos mértéket. Ezen a helyzeten nagyobb intellektuális erôvel és több pénzzel lehetne ugyan változtatni, de az elmúlt fél évszázadban a szocialisták fôztje már többször odakozmált a politikai látványkonyhában, ezért a zsigereikben óvatosak. Vélhetôen trendfordulóra várnak, mert az is igaz, hogy a politikai kábulatból az emberek egy idô után felébrednek és akkor a valósággal üzletelô pártokhoz menekülnek. A politikai irányultságok változása kapcsolatba hozható a modern technológia változásával, de ne feledjük, hogy a könyvnyomtatás, a rotációs nyomás vagy a televíziózás is hozott akkora fordulatot a maga korában, mint manapság az internet. 194

[NOL Fórum, 2016. április 03.]

Pártkongresszus „A magyar baloldal nem gyôzi le a 2018-as választáson Orbán Viktort”. Jut eszembe errôl a kijelentésrôl kényszerûen, vajon mennyiben van egy ilyen mondat a NOL-nál? Cikicuki vezércikk a fôszerk.h-tól. Azon kaptam magamat a hétvégén, hogy a HírTV-re kapcsoltam, mert mostanság fôként Simicska Lajosról bírom elhinni, hogy kérlelhetetlen ellen-

fele a kormányfônek. Ja, és az RTL is. Szóval, én megértem, ha a legnagyobb napilap nem vágyik az ellenzéki újság megtisztelô címre, de azt házon belül meg kellene beszélni, mert a fôszerk.h munkássága erôsen üti a lap más szerzôinek kritikai anyagait. Vagy ez egy új munkamegosztás? A kormány dicsôítését tessék meghagyni a fórumban kommentelô hivatalos propagandista trolloknak. A szerki ne vegye el a kenyerüket, mert bajba kerülnek, mint laktóz-érzékenyek a tejcsárdában. Ha már! Fogadjuk el, hogy a szerzôt elhomályosította a Fidesz hétvégi kongresszusa. Van ilyen: tapasztalatlanság, orientációs zavar, igazodási kényszer, csakazértis beszólás. Spongyát rá! Kicsit elgondolkodva a cirkuszi mutatványon, a lap egyik olvasója által kínált párhuzam ad bizonyos értelmezési keretet. Magam is többször felvetettem már, hogy Magyarországon 2010. óta a Rákosi korszak ismétlôdik XXI. sz. kiszerelésben. A „sikerektôl” megrészegült Vezér most éppen emeli a tétet (anno 1952) és a társadalom szemébe vágja, hogy zárt társadalomban fogtok élni, valódi kerítésekkel és kemény állami korlátokkal. Nincs ugra-bugra, irány a futószalag és a templom. Bod Péter Ákos egyetemi tanár egy hete köztisztviselôk elôtt arról értekezett, hogy a magyar gazdaságban 1,5–2% növekedési potenciál van, de strukturális változások nélkül annyi sem, mert a hatékonyságunkkal az EU-ban a sor végén kullogunk. Chikán Attila, Mellár Tamás és mások (nem baloldaliak) ugyanezt mondják. A felsôfokú képzés, a kivándorlás, a népességcsökkenés, a bérek elmaradása mind idôzített bombák. A kormány sikerpropagandája köszönô viszonyban sincs a valósággal. Csalóka kép, hogy a kormány minél többet lop és minél többet hazudik, annál jobban emelkedik a népszerûsége. Ennek a helyzetnek nem az a magyarázata, hogy gyenge az ellenzék. Rákosinak sem volt ellenzéke. Aztán mégis... Javaslom a Szerkinek, próbáljanak egy kicsit elvonatkoztatni attól, hogy Orbán mit mond. Tudják: csak a kezét kell figyelni! „Azt láttuk, hogy egy borzongató erejû politikai közösség tartotta ünnepét”. Szöszöljünk még egy kicsit a szerzô látómezejébe került jelenségrôl. A szerkesztô úr a közösség versus érdek törésvonalán láttatja a kormánypárt/ellenzék, a változás lehetôségének problémáját. Kijelenti, hogy a kong-

195

resszuson látni vélt „közösséget” nem lehet legyôzni csupán az „érdekek” finom egyensúlyával létrehozott konstrukciókkal. A problémám (és vitám) nekem az, hogy Orbán körül abszolút nem láttam közösséget, belsô kohézióval, értékrenddel és dinamikus struktúrával rendelkezô csapatot. Csak biodíszletet láttam, falansztert, kötelezô rajongást és leosztott szerepeket, amely annyira sminkelt volt, hogy nyilatkozni sem engedték a küldötteket. Nehogy valaki megmutathassa egyéni arcát (ld. egyén és közösség kapcsolata). Az egész Fidesz kb. 15–20 ezer közkatona, teherhordó, illetve fizetett zsoldos. Kiderült, maguk is észrevették, hogy elveszítették a vonzerejüket a fiatalság (a jövô) elôtt. Tudják a párttagok, hogy a sereget büntetlenül elhagyni nem lehet. Tapasztalják, hogy a Vezér és a tisztikar bedarálja a belsô elégedetlenkedôket. Ha jól viselkednek, engedelmesek, akkor viszont nem marad el a jutalom: trafik, föld, állás und so weiter a belsô tôzsdei infóktól a túlárazott projektekig. Szerintem az MSZP és a DK emberei pontosan ismerik az ilyen típusú „közösségek” természetét. Ugyanabban a szubkultúrában tanulták, mint az egykori kollégisták. Csak az a különbség, hogy ôk egyszer már megtapasztalták az ilyen típusú politizálás következményét. Szóval, a mostani demokrácia-deficites helyzetben nem az kérdés, hogy hol van a leader, az erô, a hit és az álom, hanem az, hogy hol van a szabadság, az igazság és a kenyér. [NOL Fórum, 2015. december]

196

A G. nap után (Régi kép) 2015. február 6-án (G. nap) pénteken, a Simicska Lajos érdekkörébe tartozó Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió és HírTV vezérkara lelkiismereti okokra hivatkozva lelépett. Simicska élô adásban ment neki hálátlan munkatársainak és a kormányfônek, a Fidesz ellen „totális médiaháborút” ígért. Az eseményrôl szóló tudósítások mellé egy régi fotót tettek. A kép még Orbán Viktor elsô kormánya idején készült a MTESZ székházban, ahol Simicska Lajos APEH-elnök az adórendôrség állománygyûlésén fogadta a kormányfôt. Ez a fotó segítheti a helyzet megértését. Simicska az izgalomtól csatakosan, behúzott nyakkal, tele gatyával fogadja

a Fônököt, akinek az útmutatásait az APEH új részlegébe h i rtelen felvett háromszáz nyomozó várja. – Izgulsz, Lajos? – kérdi az egykori szobatárs, aki élvezi a magát mindig többre tartó felsôbb évfolyamos zavarát és alattvalói kiszolgáltatottságát. Lajos pedig akkor elhatározta, hogy egyszer még megfordítja ezt a szituációt és visszavág ennek a kis gecinek. Sok idô kellett hozzá, de megcsinálta. Kedves Klubtársak! A legtöbb politikai elemzô esélytelennek ítéli Simicska Lajos harcát Orbán Viktorral szemben. Kicsit másként látom. 1) A konfliktus a 2014. áprilisi gyôzelem óta tart, azóta oda-vissza ütésváltások voltak. Simicska körbelôtte korrupciós ügyekkel Orbán embereit, Orbán pedig Simicska embereire vadászott a kormányszerveknél. A károkozás kölcsönös. Orbán oldalán a népszerûségvesztés szignifikáns, Simicskánál az elmaradt haszon nem lehet kevés. 2) Miben változott Simicska pozíciója? Az országot kormányzó „politikai bizottság” tagjai tavaly áprilisig Orbán mellett Kósa (Fidesz), Rogán (frakció) Lázár (kormányzat), Szijjártó (külkapcsolat), Habony (hazugsággyár) és Simicska (zsákmányszerzés, redisztribúció) volt. Mindenki más csak epizódszereplô. A polbizben Orbán mellett csak Simicska rendelkezett önerôvel a gazdasági potenciálja, a médiabirodalma és az ôsidôkbôl hozott személyi hálózata révén. 3) A konfliktus lényege, hogy Orbán kitette Simicskát a polbizbôl, aki ebbe nem törôdhetett bele, mert akkor a vagyona és személye prédává válik. Orbán viszont nem lehet egyeduralkodó Simicskával a háta mögött. A konfliktus elkerülhetetlen volt, lerendezésének a választási gyôzelem után jött el az ideje. A kiegyezésnek, ha volt is esélye, a »geci« beszólás elvitte. A jelzô igen mély emberi sebekrôl árulkodik. 4) Simicska segéderôi: a) Orbán áldozatai a Fideszen belül és kívül, a lefokozott polgármesterektôl a „felpofozott” Demján Sándorig, b) a megszívatott multik és bankok emberei, c) az elégedetlen konzervatív értelmiségiek, d) az üzlettársak, akik Simicskával együtt buknak, e) a hûséges Simicska-fanok Csintalantól Schlett Csabáig, f) Orbán lehetséges konkurensei. 5) Simicska médiájának politikai alapállása a „harm adik pólus” lehet, szócsövei „független” szereplôkét ágyúzhatják a kormányt és az ellenzék egyes részeit (liberálisokat,

197

akiknek konkurense lesz a médiapiacon). Ez a szerepfelfogás hozhat közönséget, üzletileg akár nyereséges is lehet, de kisebb veszteség is belefér. (Kérdés, mivé lesz az RTL?) 6) Simicska vállalkozói kilátásai nyilván erôsen leromlanak, de egyes pozíciókból nehéz lesz kitúrni, a vagyonából marad annyi, amennyi a hadakozáshoz kell. 7) Orbán kénytelen lesz messzire elmenni, hogy Simicskát kikapcsolja, ennek imázs-romboló szélsô értéke a régi barát külföldre való számûzése vagy a hazai igazságügyi szerveknek való kiszolgáltatása lehet. Orbánnak nagyon sok zsákmányt kell szétosztani harcosainak a Simicska-ellenes háborúban, de még így sem tudja kikapcsolni a kettôs ügynököket. 8) Simicska végsô harcot hirdetett, de errôl az öreg harcosok lebeszélhetik és fegyvernyugvást hirdethetnek, a békekötésnek azonban nincs realitása. Kérdés, hogy a közvetítôk meg tudják-e gyôzni a feleket és maradt-e annyi bizalom (láthatóan nem), amennyi a konfliktus befagyasztásához kell. Orbánnak muszáj harcolni, pedig ezt a harcot valószínûleg nem akarta, bár minden bizonnyal kiprovokálta. 9) Az ellenzék ajándékba kapta ezt a konfliktust a tavalyi nagy vereségek után. Az MSZP-ben többen vannak, akik jól tudják „olvasni” az ilyen belsô konfliktusok természetét. 10) A konfliktus folytatódik a szánkózás után, Simicska új hadrendje a múlt heti mélyütés és a dezertálások után talpra áll. A sereg elôtt világos lett a cél és a harc tétje. A közvitézek részérôl megélhetési harc ez a javából. Keveseknek maradt valódi választása, egyesek még reménykedhetnek, hogy a másik fél a „lelkiismeretüket kivásárolja”. [Társadalompolitikai levelezô klub. 2015. február 11.]

198

(Lajos a hibás) A szerzônek mélyen igaza van ebben a Soros (ugye: Schwartz) kérdésben. Nekem a Simicska már akkor gyanús volt, amikor Orbán kezébe nyomta a Soros Alapítvány jelentkezési lapját az Oxfordi tanulmányokra. Ha nincs ez a Lajos, a Viktor sosem kerül a Soros hálójába. Annak is a Lajos az oka egyértelmûen, hogy a Viktor a koporsó mellett alázta az oroszokat, akik pedig a jótevôink, mint tudjuk, atombiztos barátaink. Majd elválik a szar a májától és kiderül még, hogy a Simicska keze van abban is, hogy a Kövér az MSZMP tudományos intézetében vállalt munkát. De mondok mást, a Simicska szervezte be Pokorni apukáját három-

peres besúgónak és még nagyon sok van a Lajos rovásán, de a Századvég és a Terror Háza közös munkabizottsága már dolgozik a jelenkori történelem emlékezetpolitikáján.

Fidesz tükör „Nem emlékszem, hogy a baloldal vagy liberális oldal 1945tôl ívelô politikája valaha is pozitív hozadékkal járt volna Magyarország számára, inkább kulturális és technológiai pusztulás, az eladósodás magjai csíráztak a lánctalpaik nyomában”– írja egy (hivatásos) kommentelô. Kicsit frissíteni kellene az emlékezetét. Ha szabad megjegyeznem, a Bibó kollégium, mint az átkos rendszer elitképzôje, a baloldali politika egyik „pozitív hozadékának” tekinthetô. A bejutáshoz, a tehetség mellett, kellett a járási pártbizottsági tagsággal rendelkezô apuka megbízhatósága, a vöröskatona és szochazás (’56 leveréséért) kitüntetett nagypapa garanciája. A fôbelügyér vejének szárnyai alatt, marxista és neoliberális oktatók keze alatt így született meg a dicsôséges magyar jobboldal mai vezetô ereje. Tevékenységében támaszkodhat Pozsgay és Szûrös urak, egykori PB-tagok tanácsaira és más kitûnô lenini és zsdanovi hagyományokon edzôdött vezetôk (Pintér, Martonyi, Fekete, stb.) aktív munkájára. A Fidesz eme gyökerei és nagyra nôtt fájának törzse, ága-boga a horthysta emigránsoktól a zord idôket kibekkelô dzsentri ivadékokig, teljességgel megmagyarázza a „szélsôséges baloldal” terminus használatát. Úgy látszik, a Fidesz kommunikátora egy ôszinte pillanatban elárulta, hogy hosszabb idôtávot tekintve a baloldalon tanyázik a narancsos tábor. Egyes intézkedéseik (bankadó, minimálbér) annyira balosak, hogy politikai ellenfeleik éppen jobbról kísérelik meg elôzni ôket. A kollégista Fidesz „forradalmi” intézkedései és nemzeti retorikája olyan elegyet hozott létre, ami nehéz fejtörést okoz a KISZ-ben edzôdött (reformista) szocialistáknak. A kérdés csupán az, hogy hol van a konzervatív magyar jobboldal? A családi indíttatásnak általában van jelentôsége az ember életében, hol több, hol kevesebb. Egyeseknél pedig szinte

199

semmi vagy éppenséggel az egyén ellenkezô pályát fut be, mint amire a származása predesztinálja. Irodalmi példák egész tárháza mutatja ezt. Történelmileg is ritka eset, ami a Bibó kollégistákkal történt. Megbízható elvtársak, megbízható gyermekei kerültek be a kádári elitképzôbe (valahol ôrzik az ajánlóleveleket). Orbán és több társa nagyon alulról jött, plebejus hittel és nagy akarással. Érthetô mindazonáltal az antikommunistázás, a liberális „mentorok és atyafiak” alázása és a mérhetetlen hataloméhség is. Érthetetlen ugyanakkor az alul lévôk megvetése, a gyengébbek elnyomása, a mérhetetlen gôg és cinizmus. Aki ezt érteni próbálja, annak csak egy magyarázat marad: az egykori kollégista fiúk némelyikének nincs – társadalmi értelemben – szárm azása, identitása, hiányzik a valahovatartozás tudata. Egyszerre akarnak népboldogító pórfiak, dacos kurtanemesek, ügyes vigécek, rátarti polgárok, nemzetes urak és kivagyi gazdagok lenni. Eljátszanak minden szerepet, amivel életük során találkoztak és közben lemállik róluk minden, amit otthonról hoztak. Nagy elônyük, hogy másokban könnyen felismerik a szerepjátszót és kíméletlenül ráütik a maguk pecsétjét: bolsi, libsi, stb.

200

Kormánypártiak azt szajkózzák a pedagógusok tiltakozó akciójáról, hogy ez már politika. Mintha a politika narancspárti privilégium lenne. Feudális viszonyok között vagy diktatúrás rendszerekben a politika valóban az államot megtestesítô hatalmasok elôjoga, amely az alattvalók számára tiltott zóna. Úgy látszik, a NER urai sérelmezik, hogy az alattvalók lázadnak, vissza akarják venni a korábbi felhatalmazást, táborba gyûltek természetes és alkotmányos jogaik védelméért. A pedagógus demonstráció szónokai a törvényhozás terén polgárok nagy tömege elôtt vád alá helyezték az állam és a kormány vezetôit. Szemükbe vágták, hogy nem tisztelik a népet. Nem kívánták ugyan azt, hogy a tekintetes urak takarodjanak el, de arra felszólították ôket, hogy kérjenek bocsánatot. Ismerjék el, hogy a magyar társadalom ellen folytatott háborúval sok szenvedést okoztak. Tisza István kissé távolabbról figyelte a jelenetet és eszébe jutott, hogy a háborús vereség beismerése után csak két hete maradt. [NOL Fórum, 2016. március]

Az MSZP megalakulása Kedves Anarchosz! Abban igazságod van, hogy tényleg szétverték az MSZMP-t, de az MSZP megalakulásával egy idôben lehetôség lett volna egy másik pártot is alapítani. Miután egyesület (párt-) alapításában akkor kevés embernek volt gyakorlata, mint egyesületi elnök és a kongresszusra meghívott vendég Berecz János tanácsadójával konzultáltam errôl a lehetôségrôl. A fônöke azonban a tanácskozás döntô szakaszában bekonyakozott és semmire sem volt használható. Grósz Károlyt semlegesítették azok, akik késôbb a hagyatékát is lenyúlták. A leginkább érintettek pedig értették a helyzetüket, a nádudvari Szabó Pista bácsi elôttem jelentette ki a Központi Bizottság több tagjának, hogy „lenyúlják a pártunkat”. De napok, hetek teltek el, mikorra felébredtek, akkor már elment a hajó, az MSZP elvitte a tôkét (ahogy Thürmer mondja). A lelkes mezei hadak, reformkommunisták és más kiscsoportosok, akik csak statisztáltak a színjátékban, az utódlás kérdésében megelégedtek azzal, hogy Nyers Rezsô bejelentette: az MSZP egyaránt felvállalja a kommunista és a szociáldemokrata hagyományokat. A tagság pedig azóta sem tud kikeveredni ebbôl a kettôs kötôdésbôl. Sokan elfelejtik, hogy Magyarország szerepe a béketáboron belül csak azután értékelôdött fel, hogy a csehek, románok, lengyelek sorra kiütötték magukat, az NDK és a bolgárok nem számítottak, így gyakorlatilag egy idô után csak mi jöhettünk szóba közvetítô félként a kelet–nyugati párbeszédben. Orbán valami hasonló helyzetbe szeretné belelavírozni magát, de azt nem veszi figyelembe, hogy akkor jó kapcsolataink voltak a németeken kívül a franciákkal, osztrákokkal, finnekkel és az olaszokkal is. No és persze megfelelô szinten Amerikával és a Vatikánnal. Kedves Szerkesztô Úr! Említed, hogy több tucat életút interjút készítettél a témában és Németh Miklós, Bihari Mihály, Kósa Ferenc, Pozsgay Imre már a nyilvánosság elé tárta a saját verzióját. (Utóbbi három az Éghajlat Könyvkiadó gondozásában épp a múlt év végén jelent meg Mi történt velünk címen.) Köszönöm, hogy felhívtad erre a figyelmemet, megpróbálom kézbe venni a visszaemlékezéseket. Bár gyanítom, hogy ôk inkább a jobboldali olvasóiknak magyarázzák a bi-

201

zonyítványt. Németh Miklóst most olvastam, ô is elég szelektív, de két dologért érdemes volt elolvasni. Egyfelôl meglepett utólag, hogy amennyire jól képzett, kitûnô makroközgazdász, annyival kevesebbet konyít a politika mesterségéhez. Azt hiszem, hogy Havasi Ferenc és Grósz Károly is „benézte” az ô kiválasztását, bár utóbbinak a politikai alulfejlettség fontos szempont lehetett. Másfelôl az általa elmondottak megerôsítettek abban, hogy a 1989. október eleji kongresszus volt az utolsó idôpont, ahol hosszú távra lehetett volna megalapozni a baloldal pozícióját. Sajnos a ’80-as években kialakult reformkoncepcióra alapozott politikai stratégia mellett nem volt és nem alakult ki egy baloldali „B” terv a hosszabb távú jövôt illetôen. Az MSZP-t megalapító küldöttek még az elsô választásokig sem láttak elôre, a XXI. század pedig meg sem fordult a fejükben. Miközben a hatalomért már akkor bejelentkezett a régi középosztály, az egyházak és a mellôzött értelmiségi elit. Abban igazad van, hogy a rendszerváltás fôemberei, akik máig abban a hiedelemben élnek, hogy ôk alakították a dolgokat, fontos részleteket árulhatnak (és hallgathatnak) el a történésekbôl, de azt hiszem, hogy az ô „búra alatti” okosságukon túlnézve kell keresni az igazságot és a választ, hogy mi is történt valójában. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2015. február 06.]

202

Az MSZP megalakulásában benne volt a késôbbi története. A megalakulás idején történtek számlájára írható, hogy a baloldal maga verte szét saját magát. Schiffer, Gyurcsány, Bajnai (és csapataik) mind az MSZP-bôl váltak ki. Thürmer azért lett a Fidesz trójai falova, mert 2002-ben az MSZP-tôl nem kapta meg az ellentételezést a második fordulós támogatásért. Szili eladta magát bagóért. Pozsgai, Szûrös, Csintalan és mások kéz alatti értékesítéssel kerültek a jobb oldalra. Hasonló üzletecskék voltak megyei és helyi szocialista politikusok kivásárlása/átpártolása során is. A Fidesz pénzeszsákjai ma már szinte kifogyhatatlanok. Az MNB alapítványaival pedig valóságos nagybani piac jött létre. A salgótarjáni baloldali jelölt sikere ennek ellenére azt üzeni, hogy a pénz nem minden, a választás teret enged a titkos és szabad akaratnak. Helyben elég sokan úgy vélik, hogy a Fidesz nem jó befektetés hosszú távra (a liberálisoknak sem). [NOL Fórum, 2016. február 28.]

Fejlôdés, béke, szolidaritás (Az NPK6 rövid programja) Az NPK polgári politikai szervezet, amely ideológiai, vallási és etnikai identitástól függetlenül szervezi a magyarság mérsékelt erôit, akik valódi demokráciában, jogállami keretek között mûködô köztársaságban akarnak élni és az európai integráció keretében kívánják elômozdítani az ország fejlôdését. I. Magyarország számára zsákutca az illiberális demokráciának nevezett kormányzati rendszer, amely megcsúfolja a magyar állam ezer éves közpolitikai hagyományait. Hazánkban olyan politikai elit ragadta magához és gyakorolja a közhatalmat, amely elárulta a képviseleti demokrácia, a polgári társadalom és a keresztény világ értékeit. Az emberek napról-napra azzal szembesülnek, hogy igazságtalan struktúrák jönnek létre, forradalmi mítoszok terhelik a közéletet és a törvényhozást, párthûség és rokonság alapján osztogatják a közjavakat. A fejlôdésnek egyre nagyobb gátja a létfontosságú termelô eszközök egyenlôtlen elosztása, a munka méltóságának hanyatlása és a gazdagok szolidaritási kötelezettségének a hiánya. Az uralkodó csoportok hazugságokkal és folyamatos harci retorikával félelemben tartják a lakosságot, megosztják a társadalmat, hatalmi érdekeiknek rendelik alá a médiát, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás intézményeit. II. Az NPK legfôbb feladatának tekinti, hogy az ország népe számára megteremtse a valódi fejlôdés, a békés élet, a szabad vállalkozás és a tisztességes munkavégzés közhatalmi feltételeit. 1. A keresztény tanítás szerint az igazi fejlôdés többet jelent vagyon felhalmozásánál, az anyagi javak és szolgáltatások növelésénél. A fejlesztéseknek figyelembe kell venni az emberek jogos társadalmi, kulturális és szellemi igényeit, az új technológiák hatását a munkavégzésre. Kevesek gyarapodása nem épülhet elmaradott tömegek rovására, nem korlátozhatja a köztársaság polgárainak a szabadságát. Irányelvnek tekintjük azt a gondolatot, hogy „a fejlôdésnek a szolidaritás és a szabadság keretében kell haladnia”. (II. János Pál: Sollicitudo rei socialis) 6

az NPK fantázianév (lehet Néppárt a Köztársaságért) az alany jelölésére szolgál

203

204

2. A népképviseleti és állami szervek munkájához elengedhetetlen a közbizalom. Az NPK azért dolgozik, hogy igazságos és méltányos legyen a közterhek elosztása, hogy mindenki korrupciótól mentesen férhessen hozzá az Európai Unió támogatásához és az állami forrásokhoz, hogy a köztársaság szervei szigorúan felügyeljék az állami vagyon mûködtetését és a közpénzek elköltését. Véget vetünk annak a gyakorlatnak, hogy a közhatalom legyen a bázisa családi vagyonok felhalmozásának 3. Elismerjük Magyarország alkotmányos életében 1989 óta végbement fejlôdést, de a köztársaság megszilárdítása és a hatalmi ágak önállósága érdekében elengedhetetlennek tartjuk az Köztársaság alkotmányos életének megújítását, az alapjogok kódexének népszavazással történô megerôsítését. 4. A köztársaság megerôsítése szükségessé teszi a népképviseleti rendszer, az Országgyûlés tekintélyének helyreállítását. A képviselet kiteljesítése érdekében javasoljuk bevezetni a kétkamarás parlamenti rendszert. Ilyen módon is csökkenteni kívánjuk a társadalmi akaratképzés és érdeknyilvánítás pártcentrikus jellegét. Elutasítjuk a Vezér-kultusz minden formáját, különösképpen, ha a vezetôi szerep felnagyítása a népet képviselôk szerepének gyengítésére irányul. 5. Az oktatás, a lakhatás és a foglalkoztatás területén átfogó intézkedéseket dolgozunk ki a szegény rétegek felzárkóztatása érdekében. A környezetvédelem, a közegészségügy, a népesedés és a migráció társadalompolitikai kérdéseit kiszabadítjuk a pártkampányok keretei közül. Szakpolitikai döntések elôkészítésében fontos szerepet szánunk a tudományos és civil szervezetek, az egyházak és szakszervezetek fórumainak. Támogatjuk a nem kormányzati szervezetek társadalmi szerepvállalását, a munkaadók és munkavállalók közötti szociális párbeszédet. 6. Álláspontunk szerint a megmerevedett pártstruktúra rontja a politika megítélését a közvéleményben. Az egymással vetélkedô pártok csak akkor számíthatnak társadalmi elfogadottságra, ha átlátható és számon kérhetô módon mûködnek. Szükségesnek tartjuk új választás elôtt a jelölteket állító pártok teljes átvilágítását. Világos választóvonalat kívánunk húzni a pártok és „civilek” között: pártok csak párttagokat jelölhessenek a választásokon, magánszemélyek pedig csak olyan szervezetektôl és társaságoktól fogadhas-

sanak el támogatást, amelyek nem részesülnek állami támogatásban. Csökkenteni kívánjuk a pártok parlamenti bejutásához szükséges küszöb mértékét. 7. A települési önkormányzatok az elmúlt negyedszázadban hozzájárultak a demokrácia kiteljesítéséhez, de a 2010 óta tapasztalható központosító törekvések akadályozzák a fejlôdésüket. Célunk, hogy perspektívát adjunk az önkormányzatoknak, javítsuk a mûködésük törvényi feltételeit, az anyagi és humán erôforrásaikat. Vállalkozás-fejlesztési és birtokpolitikai intézkedésekkel kondicionáljuk a vidéki települések népességmegtartó képességét. 8. Erôfeszítéseket teszünk azért, hogy a magyar kultúra és tudomány, a szellem élet a globalizáció körülményei között is megôrizhesse történelmileg kivívott helyét itthon és a határainkon túl egyaránt. Támogatjuk azokat a törekvéseket, amelyek a mûvelôdô közösségeket gyarapítják, a magyar kultúra és honfitársaink reprezentációját szolgálják. 9. Napjainkban különféle mozgalmak jelennek meg a médiában, amelyek elônyöket, kedvezményeket követelnek maguknak. Mi nem privilégiumokat akarunk magunknak kiharcolni, éppen ellenkezôleg, a közjó szolgálatát állítjuk elôtérbe. Elsôsorban adni és nem kapni szeretnénk, de készséggel együttmûködünk mindazokkal, akik egyetértenek a céljainkkal, részesei akarnak lenni a szabadság és a szolidaritás keretében megvalósuló fejlôdésnek, partnerek kívánnak lenni az ismét zsákutcába jutott közpolitika korrekciójában, a hatalom és a tudás újraosztásában. 10. Meggyôzôdésünk, hogy Magyarország haladásának és békéjének legfôbb garanciája az Európai Unió, a demokratikus országok közössége. Nemzeti örökségünkkel összhangban az ország minden polgára büszkén vállalhatja a polgári demokrácia értékrendjét, az európai kulturális, vallási és civilizációs hagyományokat. [Bp. 2015. augusztus 12.]

Munkapiac (Kis pénzért keveset) A munkapiacon csak bizonyos idô elmúltával látszódik a rongálás. A Fidesz–KDNP kormány 2010 óta súlyos intézkedéseket tett, hogy a fülkeforradalmat

205

kiterjessze a munka világára is. Behozta az egykulcsos adót, kiterjesztette a közmunkát, elsorvasztotta az érdekegyeztetést, az új Munka Törvénykönyvvel növelte a kiszolgáltatottságot, minimálisra csökkentette a munkaügyi ellenôrzéseket, esélytelenné tette a munkaügyi pereket, stb. Kevesen vették észre és még kevesebben tették szóvá, hogy a kormány egyoldalúan, a multinacionális és „nemzeti” tôke oldaláról avatkozott be a munkaügyi viszonyokba. A figyelmeztetéseket lesöpörte, a tiltakozásokkal nem törôdött. Így az érintettek egyet tehettek: a lábukkal tiltakoztak, kiléptek, elmentek más céghez vagy külföldre. Közben ugyanis a 7 éves moratórium leteltével, 2011-ben kiszélesedett a külföldi munkavállalás lehetôsége. Az ostoba politikát az ág is húzza. Az elhibázott jövedelempolitika, az oktatás leromlása újratermeli a nehezen foglalkoztathatók mintegy fél milliós tömegét. A munkával járó étkezési-, utazási- és szállásköltségeket nem bírják el az alacsony keresetek. A minimálbérért dolgozók sokasága azt serkenti, hogy közel egymillió ember azt keresse, hol kell a kis pénzért a legkevesebbet dolgozni. A munkaerô kényszeres jövés-menése pörgeti a fluktuációt, az emberek elindulnak egyik munkáltatótól a másikhoz. Nincs kitörés a melós létbôl, a társadalmi mobilitás felhajtó ereje megszûnt. A munkahelyekrôl kiseprûzött politika nem éri el a munkavállalókat, akik széles körben úgy érzik, hogy nincs is politikai képviseletük. A munkavállalók reprezentánsai kiszorultak a nyilvánosságból is. A baj sokkal nagyobb, mint azt a vezetô elit – köze soha sem volt a munkához – egyáltalán felfogni képes. [Jegyzet, 2016. június]

206

Másfél éve lehetett elôször hallani érdekvédelmi tanácskozásokon, hogy nincs elég munkaerô, aki van, az nem elég képzett, a cégeknél lecsökkentik a követelményeket. A szakmunkás helyére betanítottat, az ô helyére segédmunkást tesznek. Helyenként feszültséget okoz, hogy a hiány pótlására nagyobb bért adnak a belépôknek, mint a régieknek, akik emiatt morognak, egyesek elmennek máshova. Két okot említettek akkoriban. 1) Sokan változásra számítottak 2014-ben, hogy egy kormányváltás után csökken a bizonytalanság a piacon és a munkahelyeken belül is, de mivel ez elmaradt, vették a kalapot és leléptek. 2) A 2012-

ben bevezetett új munkaügyi törvények miatt megnôtt a munkavállalók kiszolgáltatottsága, a szakszervezetek ereje meggyengült, emiatt sokan arra a következtetésre jutottak, hogy „lábbal tiltakoznak”. Ha valami nem tetszik vagy sérelem éri ôket, egyszerûen tovább állnak. Mivel a melósok jelentôs része mindenhol ugyanazt a minimálbért kapja, kár nem éri a vándorokat. A munkaerôhiány jelenleg abból is fakad, hogy sokan vannak két munkahely között, esetenként néhány napos, hetes hazai vagy külföldi jól fizetô alkalmai vagy szezonmunka miatt is kilépnek. Hozzáteszem: a kormány munkavállaló-ellenes politikája sokat ront a helyzeten. Az állam, mint munkáltató visszataszító magatartást tanúsít az alkalmazottaival szemben, lásd pedagógusok, óvónôk, nôvérek és mások bérharcát. Pénzrôl és másról is szó van az utcai demonstrációkon. Ezen a téren totális fordulatra lenne szükség. [NOL Fórum, 2016. július 13.]

Kopasz demokrácia Kopasz verôlegények 2016. február 23-án a Nemzeti Választási Iroda elôtt meghúzták a vonalat a tisztességes konzervatív jobboldali polgárok és az erôszakot ünneplô, nácibarát, szélsôjobb között. A „független” herceghalmi polgármester Orbán Viktor felcsúti körének embere, gyakori házigazdája a településen lévô Abacus Hotelben tartott fideszes rendezvényeknek. Felesége baráti szívességbôl lett a Fidesz kampányarca. Erdôsi polgármester egykor öttusázó volt, hitvallásában elmondja, hogy „a fôváros I. kerületének alpolgármestereként is azt tapasztaltam, hogy a kölcsönös bizalom és tisztelet szellemének megteremtése és fenntartása képes a legjobb emberi tulajdonságok és erôk mozgósítására”. A bizalom és tisztelet jegyében kapott a felesége kopasz verôlegényekbôl álló díszkíséretet tegnap a Fidesz alelnökétôl. Érthetetlen, hogy a NOL miért áll meg a „torz lelkû garnitúránál”, miért nem megy tovább? Miért nem teszi fel az ilyen esetben elengedhetetlen kérdéseket. Hogyan fordulhat elô, hogy a köztársaság egyik fontos intézményében erôdemonstrációt tart egy magánhadsereg? Hogyan fordulhat elô, hogy

207

az órákon át tartó akció idején a rendôrség nem azonosítja és nem ellenôrzi a magukat „dossziéval álcázó” verôlegényeket? A köztársaság intézményét és a Parlament képviselôit ért súlyos incidens, bûncselekmény után miért hallgat a köztársaság elnöke, parlamenti elnöke, miniszterelnöke? Hova bújt a belügyminiszter, a fôvárosi rendôrkapitány? Egyébként pedig javaslom mindenkinek, aki azt gondolja, hogy az érintetteknek erôszakkal kellett volna válaszolni az erôszakra, gondolják végig, hogy hova vezetne egy ilyen fellépés? A hôn áhított terrorhelyzethez, amikor magasabb fokozatba kapcsolhat a Kubatov-legénység.

208

Az MSZP (Nyakó István) elszenvedte az inzultust, ami szégyene a kormánypártnak, és bizony egy kicsit az országnak is. Megtörtént, mert megtörténhet. Ettôl a kormánytól, a Nemzeti Együttmûködés Rendszerétôl ez várható, ha valamilyen kérdésben a népakarat kinyilvánítása a tét. A Fidesz semmitôl sem fél jobban, mint az övétôl eltérô akarat(ok) kinyilvánításától. Minden képviseleti és akaratnyilvánítási formát halálos támadásnak tekint. Legyen bár szó ellenzéki pártokról, civil szervezetekrôl, szakszervezetektôl vagy az állampolgárok akaratáról. A narancspolitika lényege az övétôl eltérô akarat(ok) elnyomása. Helytôl, idôtôl, személytôl és tárgytól függetlenül. Eszköztárában most már megtalálható a nyers erôszak mellett a politikai gengszterizmus nyílt formája is. A valóság és a képzelet összemosásán fáradozó kormánymédia fogyasztóinak és az ellenzéki lapok trolljainak szögezzük le az alábbi tényeket. Egy csapatnyi verôember kb. hat órán keresztül megszállta a Választási Iroda elôterét és a hatóságok nem igazoltatták, nem azonosították ôket. A kopaszok elôbb érkeztek Nyakó Istvánnál és neki mögöttük kellett állni a bevett szokás szerint. Erdôsi Lászlóné Nyakó után jelent meg és nem Erdôsiné, hanem a kísérôje érkeztette a beadványt. Tényként kezelhetô, hogy az Erdôsi házaspár ôs-fideszes, korábban a Belvárosban laktak, ahol egykor Orbán Viktor is. A nyugdíjas éveire Herceghalomra költözött ex-öttusázó Erdôsit különleges kapcsolat fûzi a 15 km-re lévô felcsúti ex-focista Orbánhoz és emiatt választották meg a település polgármesterének. A Fidesz egyik fôváros közeli bázisa a herceghalmi négycsillagos Abacus Hotel. Tény az is, hogy a rendôrség (és a titkosszolgálatok) érzékelték (mobiladatok,

társadalmi kapcsolatok) a Választási Irodánál a verôemberek felvonulását, a helyszínen megjelent százados(!) mégsem igazoltatta ôket és hagyták a társaságot szabadon elvonulni. Amit magyarázhat, hogy a Fidesz alelnöke több szálon érintett a verôlegények foglalkoztatásában. Tény továbbá, hogy Erdôsiné és kísérôje a helyszínen nem nyilatkozott a sajtónak (ld. Habony-szabály), noha kezdeményezése a nyilvánosságért kiáltott (ha a szándéka valódi). Az Erdôsi házaspár a saját településén sem ismertette a kezdeményezését, sôt, az eset után a falu elöljárói elhatárolódtak a házaspártól. Magyarázatot kíván, hogy a verôemberek miért titkolták, hogy mit kívántak beadni az Irodán? Kubatov alelnök külföldre ment, de miért volt elérhetetlen? Orbán Viktor reagált másnap az eseményre, dulakodásnak minôsítette a botrányos jelenetet, amivel közvetve elismerte az akadályoztatás tényét. A Fidesz egy cinikus közleményben reagált, de a párt részérôl vezetô politikus nem ítélte el az erôszakot. Annak ellenére, hogy a jobboldalon is széles körben felháborítónak tartották az esetet. Ôszintén szólva, a választópolgárok arra számítottak, hogy a kopaszok erôdemonstrációját az országos választási testületekben kikozmetikázzák, gyengítik az esemény kapcsolatát a Fidesszel. Nem ez történt! A körülmények azt erôsítik, hogy közvetlenül Orbán Viktor hagyta jóvá az akciót. Márpedig ô nem hibázhat, mint tudjuk, akármekkora hazugsággal is kell beborítani a hozzá köthetô eseményt. A valóság azonban gyakran felülírja a politikai machinációkat. Az Orbán család és strómanjaik sok szállal kötôdnek Herceghalomhoz, idô kérdése, hogy elôkerüljenek újabb bizonyítékok. Nagyon elfogult fideszesnek kell lenni, aki azt hiszi, hogy az akcióra a Gazda nem tette rá a pecsétet. A forgatókönyvben szereplô szolnoki legények, a herceghalmi hölgy és a rendôri biztosítás személyi garanciái viszont másként el sem képzelhetôk. Hiszen egy magas kockázatú provokatív lépés történt. A kivitelezésbe több hiba is becsúszott. Börtönviselt kopasz, Fradi-kapcsolat, egy osztálytárs, Pálffy Ilona zavara, árulkodó dosszié, miegymás. Igazi pancser munka volt. És egyhamar nem is lesz vége. Biztosra vehetô, hogy az MSZP-hez áramlanak a leleplezô információk, amit nyilván rezerválnak. Aztán majd megfelelô idôben elôkerülnek. Máskülönben az MSZP forgatókönyve faék egyszerûségû volt: el-

209

szenvedték az erôszakot, hagyták magukat leverni. Úgy jártak, mint a polgárok közül sokan, azonos helyzetbe kerültek a kormány által megsértett, megalázott százezrekkel. Az ölükbe pottyant egy olyan sztori, amit nem lehet elfedni, elfelejtetni, lenullázni. A fiatal demokrata verôlegények nagy segítséget nyújtottak a hatalom természetének leleplezéséhez. Kormányváltás után megérdemelnek egy örökbérletet a bezárt felcsúti stadionba. [NOL Fórum, 2016. február]

Szent István öröksége

210

Az iszlám európai perspektívája címmel jelent meg a Magyar Nemzetben (2016. július 15.) Kiss Károly írása Boualem Sansal, „az arab Orwell” Európa-víziójáról. A szerzônek az iszlám migrációval kapcsolatos álláspontja sokak számára szimpatikusabb lehet, mint a magyar fundamentalisták és más szélsôségesek kormányzati vezényléssel harsogó kórusa. Én abban bízom, hogy Európában kialakul az iszlámnak egy toleránsabb változata, mely képes lesz együtt élni a vallástalansággal és hedonizmussal. Valószínû, hogy a Nyugat világi kísértései nem kevés muzulmán hitét ingatják meg majd – írja a közgazdász és társadalomkutató. Sajnálkozással teszi hozzá: a migránsügy kapcsán azok az információk uralják a médiát, amelyek a multikulturalizmusról, az integrálhatatlanságról szólnak. (Az értékváltás lehetôsége) Ha a publicisztikai felületet lehántjuk errôl a vallomásról, akkor megállapíthatjuk, hogy Kiss Károly az integráció, a kulturális értékváltás lehetôségének a híve, ôszintén hisz az európai civilizáció, az életformánk erejében. A véleményét és elkötelezettségét igazolhatják a magyar történelem és kultúra több, mint egy évezredet átívelô tapasztalatai. Az államalapítás óta országunkba érkezett bevándorlókkal kapcsolatban nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: a magyarság integrációs potenciálja igen erôs volt egész történelme során. Ha nem így lett volna, akkor szláv, besenyô, kun, jász, német, cigány és zsidó tartományokból és enklávékból állna az ország, már ha maradt volna valami Szent István államából. Abból az ál-

lamból – hogy reflektáljunk a szerzô alávetettségre (behódolásra) utaló megjegyzésére –, amely a kereszténység „csomagjában” egyszerre hozta be a görög-római jogi hagyományt és a feudális jellegû alávetettséget. Az államalapítás közelgô ünnepe elôtt talán érdemes utalni arra, hogy a kereszténység felvétele egyszerre jelentette az Árpád-ház (törzs) trónigényének európai legitimációját, a nemzetségi és családi kézben lévô tulajdon szentségét, a rabszolga-kereskedelem korlátozását, a pénzgazdálkodás és az írásbeliség bevezetését és az emberi lélek fölötti uralkodói befolyás kiterjesztését. Az alávetettség (subditus) két dimenzióban jelent meg: a király a földdel megadományozottak fölött katonai és bírói hatalommal rendelkezett, a földesurak pedig a jobbágyaik és szolgáik fölött rendelkeztek gazdasági és bírói hatalommal. Ezt az alapszerkezetet a különféle privilégiumok és adományok, rendi státuszok árnyalták, módosították, de lényegi elemeiben egészen a polgári forradalom gyôzelméig, a jobbágyság felszabadításáig változatlan maradt. A király ellenében a fôurak, a földesurakkal szemben pedig a parasztok számtalan esetben háborúskodásokkal, felkelésekkel „tesztelték” és alakították az alávetettség kereteit, ami irányt szabott a külhonból érkezôknek is. (Jött íjász, pap, kézmûves) A bevándorlókat (jövevények, vendégek) illetôen a király és a földesurak politikáját az évszázadok során nagyfokú pragmatizmus jellemezte. A koronának és a földbirtokosoknak is gyakran volt szüksége idegenekre, kellett a lovag, az íjász, a pap, a kézmûves, a kereskedô, a jobbágy, a szolga. Jöttek egész udvartartások a királynékkal, jelentôs katonai egységek a zsoldoskapitányokkal, egész városok és falvak a telepítô soltészokkal, iparos mûhelyek és rendházak közösségei érkeztek, minden idôben és minden égtáj felôl. Tagadhatatlan, hogy keletkeztek súlyos konfliktusok is, voltak gyilkosságok Szent Gellérttôl Gertrudis királynén és a kunok királyán keresztül a cigányok és zsidók pusztításáig, a németek kitelepítéséig. Miközben tisztelet és elismerés övezte a bajor Gizellát, a n ü rnbergi születésû Luxemburgi Zsigmondot, Ozorai Pipót, Zrínyit és Frangepánt, Habsburg Józsefet és megannyi „idegen” hadvezért, fôpapot, mestert, a modern idôkben pedig számos tudóst és sportolót. Magyarország a bevándorlás kérdésében minden idôben István király tanácsát követte, miszerint „az egy nyelvû és egy szokású ország gyenge és

211

212

esendô”. A mostani kormány dacolni látszik ezer év hagyományával és migrációs politikájával elveti Szent István örökségét. A Közel-Keletrôl érkezôkrôl szóló mai vitákban alig esik szó a múlt örökségérôl, a keresztes háborúk gyilkos csatáiról, a gyarmatosítás idôszakáról, az arab és iszlám világ sokszínûségérôl, eltérô fejlôdésérôl és belsô harcairól, egyes európai országok érintettségérôl és érdekeirôl, illetve a globalizáció és a kommunikáció újkeletû hatásáról. Az értelmezési keretek kialakításában értelmiségi körök és ideológiai táborok küzdenek egymással, az egyik civilizációk harcának, a másik piaci befolyásszerzésnek, a harmadik hódításnak, Európa népei ellen folyó háborúnak látja és láttatja az eseményeket, magyarázza a médiában megjelenô híreket. Közös ezekben a teóriákban, hogy nem sokat tudnak kezdeni a terrorizmusnak nevezett nyílt erôszakkal, a közvetlen ok és haszon nélkül az európai lakosság ellen elkövetett öngyilkos merényletekkel. Az a mód, ahogyan a magukat dzsihádistának, az Iszlám Állam hívének, muzulmán hitûnek mondó emberek gyilkolnak, hol magányosan, hol kisebb csoportban, vállalva az öngyilkosságot is, ha nem is ismeretlen, de teljességgel idegen az európai hadviselési normáktól, a háború legitim formáitól. Úgy tûnik, hogy az európai kormányok számára komoly dilemmát jelent, hogy az asszaszin orgyilkos hagyományokra épülô muzulmán terrorizmus európai megjelenését és elterjedését egy háború keretében értelmezzék-e és a háborús logika szerint küzdjenek meg a támadókkal vagy ennél korlátozottabb form ában, az európai terroristák ellen korábban kialakított biztonságpolitikai eljárásokat alkalmazzák a veszélyek elhárítására. Nyilván nem könnyû kérdés, hogy kell-e, szabad-e „tucatnyi ôrült” miatt az európai társadalmat és haderôt átállítani háborús üzemmódba, miközben arra is választ kell adni, hogy milyen lesz az a béke, ami majd eljönne egy ilyen háború után. Különös tekintettel arra is, hogy a vándorlás az ember természetéhez tartozik, minden idôben jelent volt/van a népek életében. (Légy kegyes!) A terrorista akcióktól függetlenül érdemes azt is számításba venni, hogy a nagyobb történelmi változások (államalapítás, polgárosodás, globalizáció) Magyarországon mindig kiváltottak bizonyos fokú idegenellenességet. Hiszen ezekben a folyamatokban mindig nagy szerepet

játszottak külföldrôl érkezett papok, katonák, polgárok, menedzserek, akik esetenként beépültek a hatalmi struktúrákba is. Föntebb utaltunk rá, hogy ez az idegenellenesség többször is tragikus eseményekbe torkollott, miáltal a nemzet önmaga testének igen értékes részeit amputálta. A bevándoroltak üldözése, legyilkolása, pusztítása mellett idôrôl idôre közjogi következményei is lettek ezeknek a belharcoknak, az Aranybullától a zsidótörvényekig. Az öncsonkítás sajnos haladó hagyomány nálunk, belopódzik a mûvészeti alkotásokba is. Miközben kárhoztatjuk az öngyilkos muszlimot, nemzedékek nônek fel Dugovics Titusz önfeláldozó hôsiességén, elborzadunk a tizenéves terroristán, de hôsöknek ábrázoljuk a forradalmak gyermekharcosait. Szegény Szent István pedig forog a sírjában, mivel mostanában keveset nyom a latba az az intelme, hogy „ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is”. [Magyar Nemzet, 2016. augusztus 09.]

Miért sunyi a kampány? Claude Lévi-Strauss, a híres antropológus állapította meg, hogy a tôlünk távol esô erkölcsi, vallási, társadalmi intézmények – és képviselôik – elutasítása az egyik legôsibb szemléletmódunk, amelynek mélyre nyúló pszichológiai gyökerei vannak. Amikor barbár szokásokról, molesztáló férfiakról vagy erôszakos betolakodókról szólnak a menekültekkel kapcsolatos hírek, akkor az emberekben „ugyanaz az ösztönös ellenszenv, ugyanaz az elutasítás munkál a számára szokatlan életformákkal, gondolatokkal, vagy hiedelmekkel szemben” – írja a tudós 1952-ben megjelent Faj és történelem címû tanulmányában. A kormányzati kampányzuhatag, mint gátszakadás után a víz, elönti az ország minden zegét-zugát. Az ösztönöket megcélzó kommunikáció szembe megy a valósággal. A népesedési adatok felôl nézve ostobaság a kormányzat idegenellenes retorikája. A mai demográfiai helyzetben a bevándorlás teljes elutasítására „gyúrni” a magyar társadalmat, több mint bûn, hiba. A KSH adatai szerint 2011 és 2015 kö-

213

214

zött évi átlagban 90 ezerre csökkent az élve születések száma. Az idén további romlás várható. A Népességtudományi Intézet elôszámítása szerint 2060ra 8 millió alá csökken az ország lakossága, rosszabb esetben 6,7 millió lesz. Másfél nemzedéknyi idô alatt véglegesen elöregszik a társadalom, megszûnik több száz település, rendkívüli feszültségek keletkeznek az aktív és nyugdíjas korosztályok kapcsolatában. Szociológusok és demográfusok régóta kongatják a vészharangot: bevándorlók nélkül Magyarországnak nincs esélye megtartani a lakosságát. Nagyon gyorsan okos bevándorlási politikára volna szükség, megjelölve, hogy kiket hívunk, honnan, milyen „privilégiumokkal”, szem elôtt tartva azt is, hogy Európa számos országa hasonló gondokkal küzd, nagy a verseny a munkaerôért, a humán erôforrásokért. Az október 2-i népszavazás arról szól, amit a plakátra írtak: üzenünk Brüsszelnek. Nagy felhatalmazás birtokában a miniszterelnök azt üzenheti az Európai Uniónak, hogy eddig is feszegette a szerzôdés határait, de a jövôben azt csinál, amit akar. Megszünteti azt a helyzetet is, hogy Brüsszel fék és ellensúly legyen a budapesti kormánnyal szemben. Akár addig is elmegy, hogy elzárkózik az EU-s pénzek elköltésének ellenôrzésétôl, vagy figyelmen kívül hagyja az európai bíróságok döntéseit. Végsô soron csak azokat a szabályokat fogadja el a „klubban”, amelyek neki is tetszenek. A rugalmas szolidaritásból kifejlôdô „rugalmas tagság” persze sokáig nem tartható fent. Vélhetôen a kormányfô számot vetett azzal, hogy Magyarország „kimarad” az Európai Unióból. Brüsszeltôl való távolodásra utal a nemzetállamok Európájáról kidolgozott politika és az autokrata hatalomgyakorlás mindenre kiterjedô igénye. Vannak azonban ezen túli indítékai is a bezárkózásnak. A miniszterelnök kegyébôl feltôkésített „nemzeti gazdasági elit” vállalkozásai nem versenyképesek az európai környezetben, alkupozíciója gyenge a külföldi befektetôkkel és a hazai munkavállalókkal szemben is. Hiába gyengélkednek a szakszervezetek, az új Munka Törvénykönyvvel kiszolgáltatott helyzetbe hozott munkavállalók a mostani munkaerôpiaci helyzetben képesek arra, hogy a külföldi munkavállalás lehetôségével sarokba szorítsák a munkáltatójukat. A szociális párbeszéd és alku idegen a Nemzeti Együttmûködés Rendszerétôl. Az érdekek egyeztetése helyett a kormány-

fô azt az illúziót kelti, hogy a bejövô árut és konkurenciát, illetve a kiáramló munkaerôt megállítja a határon. Azt akarja elhitetni, hogy a gyenge versenyképességû nemzeti tôke érdekében képes korlátozni az Európai Unió négy szabadságelvének érvényesülését. Közben Brüsszel elleni harcra buzdítja a párt elitcsapatait, adományosait, a familiáris partnereket, akik egyébként ott tolonganak a brüsszeli pénzcsapok körül. Az agymosó kampányban nem sokat számítanak a történelmi értékek és hagyományok. Egy jobboldali publicista í rta rosszallóan a minap, hogy „az ultraliberálisok felfedezték Szent István irodalmi munkásságát, és az idegenek szépségét hirdetô kampányuk alátámasztására a keresztény kormányzat és lakosság orra alá dörgölték a király Imre herceghez intézett intelmeit”. A kormányoldalon manapság zavart kelt István király „migráns-simogató” álláspontja. Elvitatják azt, hogy államszervezési eszméjét az elmúlt ezer évben befogadott idegenek sokaságának sikeres integrációja igazolja. Az emberi élet védelme és a meghosszabbítására való törekvés Lévi-Strauss szerint a keresztény–zsidó gyökerû nyugati civilizáció egyik legkevésbé vitatott értéke. Keresztény elkötelezettségû kormányfô nem teheti meg, hogy a háború elôl, a halál torkából menekülô embertársai csónakját elsüllyessze, az útjukat szöges dróttal elzárja. Európa keresztény értékrendû polgárai borzonganak ilyen tettek láttán. Az álkeresztény magatartás sok fejfájást okoz az egyetemes egyház képviselôinek is. Az ösztönökre mért csapások a valóság, az érdekek és értékek felmutatásával háríthatók el. Tizenkét évvel a csatlakozás után lehet ugyan lélekromboló kampányokkal Brüszszelnek üzenni, de egyáltalán nem biztos, hogy az idegenellenes politika célt ér a magyar társadalomban. [Népszava, 2016. szeptember 27.]

Huxit elôtt!? Az angol Brexit és az arra adott reakciók a brit társadalom részérôl, nem utolsósorban a piacok reakciója egyértelmûen azt mutatja, hogy Orbán Brüsszel-ellenes politikája megbu-

215

kott. Lázár kijelentése arról, hogy az angolok döntése az Unió hibája, visszavonulás közben tett köpködés. Leplezni próbálja azt a blamázst, ami Orbánt és környezetét az angolok öncsonkolásával érte. A Nagy-Britanniában dolgozó magyarok jövôjének elbizonytalanodása, az Ausztriába ingázó magyarok szívatása a határnál, a turisztika behalása a Balatonnál, a beruházók kivárása mind arra utal, hogy a „brüsszeli kártya” nem játék, hamiskártyások kezében pedig maga az országot fenyegetô veszedelem. A külföldi aggodalmakat ma már nem lehet azzal elintézni, hogy „csak a kezemre figyeljenek”, mert Orbánnál a partnerek már beárazták a csalást. Magyarország legyengült külföldi kapcsolatai, végletekig lebutult diplomáciája, Washington és Berlin barátságának elvesztése után a Huxitról szóló minden fecsegés súlyos hiba, felelôtlenség. Lázár nem tud kinôni a vidéki tyúkperes ügyvéd szerepébôl. Lassan hozzázüllik a hazai média is.

216

Magam sem hiszem, hogy azok az érvek, amelyeket a liberális értelmiség hirtelen feldobott egy Huxit esetén a brüsszeli támogatások elapadásáról, a munkaerô visszatorlódásáról és a befektetôk távozásáról, komoly meghátrálásra késztetné a NER vezérét. Orbán és Tsai nem kötöttek az országgal alkut, mint anno Kádár, hogy a hatalom elviselése fejében rendszeresen emelkedik az életszínvonal. Csak a nemzet felemelkedésére tettek ígéretet. A nemzet pedig egyenlô a pártnemzettel, amely éppen virul. A narancselit legfôbb törekvése az, hogy a brüsszeli támogatásokból és a hazai erôforrások lerablásából szerzett javakat megtartsa, élvezze és átörökítse a gyermekeinek. Ebben pedig a gyenge és leszorított hazai ellenerôk mellett egyedül Brüsszel akadályozhatja meg, amely az egyetlen valós „fék és ellensúly” a hatalommal szemben. Brüsszel kiiktatása Magyarország életébôl persze súlyos következményekkel járna, de nem az új magyar elit, hanem a padlóra került magyar társadalom számára. Ezért egy pillanatig sem lehet arra hagyatkozni, hogy majd elgondolkodnak és belátják, mert amit megtehetnek, azt meg is teszik, ha a hatalom megtartásáról van szó. A dolgok régen túlmentek azon a ponton, amikor még volt alternatíva. „Az ellenzék nagy hibát követ el...” Ha-ha. Kedves fideszfanok! A fônökötök nagy baromságba lavírozta bele magát ez-

zel a kvótanépszavazással, de ez legyen a ti gondotok. A népszavazási kampány majd világossá teszi, hogy a NER kormánya az elmúlt hat évben felszámolta a jóléti állam alapjait, kivéreztette a szociális rendszereket és azt szeretné, ha erre az útra fordulna rá Európa is. Van erre igény persze a Lajtán túl is, de ott nem lehet végrehajtani azt a szabadság, társadalmi igazság és a szolidaritás elleni merényletet, amit a Duna és a Tisza táján sikerült. A kvóta-népszavazás arra majd jó lesz, hogy Európa keleti és nyugati felén az emberek feltegyék maguknak a kérdést: tényleg Orbánokat akartok? Kell nektek alaptörvény, új munkatörvény, szegregált oktatás, falusi nyomor, állami hazugsággyár, nemzeti tolvajbanda? Ha igen, akkor a ti emberetek a felcsúti kisvasutas, vigyétek Brüsszelbe! A kvóta-népszavazás nem más, mint öngyilkos hajlamú magyarok önkéntes, végsô búcsúja a jóléti államtól. [NOL Fórum, 2016 nyár]

Rettegés (Sárga tenger) Dédapám valamikor az 1880-as évek derekán Boszniában katonáskodott, amely elég vad vidék volt az okkupáció után. Az öregnek akkor ott egy elöljáró tiszt arról beszélt, hogy a sárga veszedelem fenyegeti az emberiséget. Még megérte a II. világháborút, amikor jöttek az oroszok. Dédapám elôvette a régi történetet és azzal vigasztalta a családot, hogy igazán nagy baj akkor lesz, ha majd a kínaiak jönnek. Késôbb, Mao Ce-tung idején, amikor Kínában éheztek az emberek (és lövöldöztek a szovjet–kínai határon), Moszkvából azzal ijesztgették a béketábort, hogy elönt bennünket a sárga tenger (amitôl csak a Szovjetunió védhet meg). Azóta Kína lakossága több, mint kétszeresére nôtt, de most nem aktuális a régi mumus megidézése. Valami mást kellett kitalálni a nemzeti paraván mögött a kormányfô uralkodásának a stabilizálására. Félelem és rettegés nélkül ugyanis még senkinek sem sikerült a nép akaratát, jobb élet iránti vágyát elnyomó önkényuralmat teremteni. Most már csak azon töprengek, hogy a minisztériumokban vajon milyen mélyre süllyesztették a „keleti nyitás” politikáját megalapozó tanulmányokat. Alig néhány éve a rezsim még azt mondta, hogy Kelet felé vágtat dakota lován. Most akkor mégis merre és meddig?

217

„A rettegés, följelentés, lopás és hazugság hosszan tartó uralma szükségszerûen a társadalom felbomlásához vezet”. (Pawel Jasienica: Elmélkedés a polgárháborúról)

218

Kedves Gyáriparos! A kormánypropaganda kulturálisan kódolt ösztönökre célzó kampányaival atavisztikus félelmeket kelt fel és aktivál. A folyamatos üzemmódban folytatott agymosást csak a valóság tényeivel, szilárd értékek bemutatásával és a hatalom manipulatív szándékainak a leleplezésével lehet(ne) semlegesíteni vagy ellensúlyozni. Erre azonban kevés az esély, mert a hatalmas kormányzati forrásokkal ûzött lélekmérgezéssel szemben a társadalom lényegében tehetetlen. Az emberek a szisztematikusan folytatott propaganda hatása alá kerülnek. Egyesek csak részlegesen és idôlegesen, mások tartósan és döntô mértékben. Köznapi tapasztalat, hogy széles körben teret nyert az etnocentrikus szemléletmód, mi vagyunk a világ közepe, bennünket figyel és követ mindenki. A miniszterelnökünk a világhelyzetrôl értekezik, Európa megmentôjeként hirdet igét és persze mellékesen a keresztény világot is új pályára állítja. Követôi szemében Európa vezetôi komplett idióták, önsorsrontó szerencsétlenek, a szakértôik hülyék, a pápa elmeroggyant és a világ sötét erôi gyôzelemre állnak. Soros György veszedelmes terveket forgat a fejében és (idôs kora ellenére) a fél világ retteghet tôle, mert (ha elfelejti bevenni a gyógyszereit) nagy bajok okozója lehet. Kintrôl – Brüsszelbôl és Európából – mindez nevetséges, hagymázas, ôrült beszéd, amiben csak az a ráció, hogy a használata hatalmi–politikai célokat szolgál. A kormányfô régebben a reményre, vágyra (polgári élet) építette a politik áját, ma viszont a fenyegetô erôkre. A Brüsszel + muszlimok kombináció van egy ideje napirenden. Megjegyzem: igen könnyû helyzetben vannak a kormány propagandistái, mert a hazai közvélemény igen keveset tud Brüsszelrôl és a Közel-Keletrôl is. A magyar elnökség idején kétszer jártam az EU központjában és azt a tapasztalatot szereztem, hogy a magyar érdekek érvényesítésének sikere 70%-ban a szakértôink tevékenységének a színvonalán múlik. Egyfelôl a szakértô személyek felkészültsége, másfelôl a hazai háttérintézmények színvonala, mûködôképessége határozza meg, hogy mit tudunk elérni az együttmûködés sokrétû folyamatában. Az ország kapacitásai miatt eleve adott egy hátrá-

nyunk (ha egy témára nálunk 1 ember jut, a németeknél 7), de ezzel nem foglalkozik senki, a tudásiparban a kormány kavarásai miatt egyre nô a lemaradásunk. Ha valaki azt gondolja, hogy az Alaptörvény sokadik módosításával erôsíteni lehet az ország brüsszeli érdekérvényesítô képességét, az kérjen borogatást. Arra nézvést nem tudok tanácsot adni, hogy miként tudsz megszabadulni a félelmeidtôl és a démonaidtól, de a kormánymédia elfogult, hamis tartalmainak fogyasztása helyett a sokoldalú tájékozódás szokott segíteni. [Társadalompolitikai levelezô klub, 2016. szeptember 28.]

(Pesti Srác) A fôvárosban jó sört csapolnak a Corvin mozinál, ahol néha leülök egy kis ejtôzésre. Nézem a Pesti Srác szobrát, a kiskamasz gyerkôcöt, aki puskát szorongat a kezében. Csodálkozó tekintettel bámulja a járókelôket, akik közül nem mindenki vevô a forradalmi romantikára. Sokan vagyunk, akik elfogadhatatlannak tartjuk, ha afrikai törzsi harcokban, dzsihádot hirdetô muszlimok háborúiban, a világ különbözô részein gyermekek kezébe fegyvert adnak. Európai (keresztény) értékrend alapján ez barbarizmus, tilos a hadviselésben. Más kérdés, hogy a „barbárokkal” folytatott harcban európai hadviselô felek is egyes történelmi korszakokban feladták saját normáikat. Öldösték az ártatlan civil lakosságot, kínozták a foglyaikat, fegyvert adtak felelôssé nem tehetô gyerekemberek kezébe. A magyarok ezen a téren is hol a Nyugat, hol a Kelet normáit követik, hol török vagy orosz közvetítéssel, hol pedig csak a maguk feje után. Így lesz egy öngyilkos várvédô hôstettbôl örök idôkre szóló kultusz, a túszszedésbôl végvári „iparág”, az ellenséges területen folytatott zsákmányszerzésbôl katonai csínytevés vagy az elmaradt zsold pótlása. Kettôs elszámolásban vagyunk. Miután évszázadok óta bizonyos mértékben érintettek vagyunk a Közel-Keleten zajló háborúkban, jó lenne eldönteni, megnyugtató választ adni arra, hogy miként vélekedünk a gyerekkatonákról. Netán valakik a felfegyverzett gyermekeket elrettentô erônek gondolják? Mit is üzen a Pesti Srác kultusza? A Corvin Mozi elôtt, a médiában és a tanórákon. Mielôtt egy muszlim gyerkôc robbantana a szobor mögötti moziban. [Jegyzet, 2016. október]

219

Civilek a szibériai télben

220

Visszatetszô, hogy miközben a kormány szûkíti a sok milliárdot jelentô TAO és más közpénzek nyilvánosságát, hirtelen a szegényes körülmények között mûködô civil szervezetek kasszájában kezd kaparászni. Szibériai tél és farkasordító kormányzati propaganda fogadta a téli szabadságról hazaérkezô polgárokat január második dekádjában. Egyik nap a kormány rezsibiztosa, másnap a fôminiszter, aztán maga a kormányfô közölte jéghideg hangon, hogy a civil szervezetekkel baj van. Politizálnak, nem állnak a kormány oldalán és pénzeket kapnak külföldrôl. Erre pedig érzékenyek a „nemzeti oldalon” és a magyar emberek tudni akarják, hogy hányadán is állunk a Soros György adományaival. A megszólalók, a tematika, a parlamenti szünetre idôzített nyilatkozathullám azt jelzi, hogy a kormány propaganda-gépezete új ellenséget talált. (A politika üzen) A civil szervezetek politikai befolyásolását és a támogatásaik átláthatóságát firtató „patyolat-akciót” nem érdemes azzal elhárítani, hogy a kormány csak fontosabb dolgokról akarja a figyelmet elterelni a téli uborkaszezonban. Ha Németh Szilárd, Lázár János, Kovács Zoltán, Schöpflin és Orbán urak egymáshoz illeszkedô nyilatkozatát együtt értékeljük, akkor megállapítható, hogy a civilek elsöprése többrétegû propaganda akció, amely társadalompolitikai célokat szolgál és takar. A nyilatkozatokból többféle üzenet kódolható. Azt üzenjük Washingtonba és Moszkvába, hogy közös ellenségünk Soros György, hiába támogatott személyesen is bennünket, mi nem szeretjük ôt. A hazai fundamentális jobboldal ebbôl megértheti, hogy hányadán állunk a rossz zsidókkal. (A jók persze nélkülözhetetlenek a nagy bizniszhez.) A balliberális ellenzéknek szóló üzenet: mire megmozdulnak, a hatalom felégeti a hátországukat. A civil társadalom pedig elgondolkodhat azon, hogy akit a politika nem tud megvenni, azokat eltakarítja az útjából. Nem utolsó sorban a magyar embereknek tudtára adatik, hogy milyen nagy veszélyek leselkednek rájuk. A veszélyforrások felszámolása fontosabb az iskolák, a kórházak, a szegények száz bajánál, amelyek úgyis megoldódnak az erôsödô Magyarországon. A kormány tehát „üzen”, mindig ez történik, ha a Nemze-

ti Együttmûködés Rendszere propaganda-üzemmódba kapcsol. Az ismert forgatókönyv már kicsit unalmas, giccses tájkép, amelyen a szürke marha csordát kiterelik a tajgára és cowboyok védik a medvéktôl, miközben vígan pöfög a felcsúti kisvasút. Mindez sajnos túl komor ahhoz, hogy elintézhetnénk egy kézlegyintéssel. Felmerül a kérdés, hogy túl a propagandán, milyen politikai racionalitást hordoz a kockázatoktól sem mentes akció? Hol húzhatók meg a hatalmi játszma keretei? A Fidesz–KDNP koalíció az elmúlt években alkotmányos válságot idézett elô azzal, hogy a rendszerváltó politikai erôk konszenzusán nyugvó (ideiglenes) alkotmányt félretolva úgynevezett alaptörvényt (pártelvû alapjogi szabályozást) hozott létre a szabadság, az egyenlôség és a szolidaritás jogintézményeinek a korlátozásával. Mind nyilvánvalóbb ugyanakkor, hogy a kétharmados felhatalmazásra hivatkozó hatalom a maga törvényeit sem tartja be, ha a pozícióját bármilyen formában veszélyeztetve látja. A civil szervezetek elleni akcióval a kormány teszteli a jogi korlátok áthágására adott hazai és külhoni reakciókat, lejjebb viszi a jogkorlátozás érzékelési küszöbét. (A törvény nem számít) A 2011. évi civil törvény, illetve a 2013. évi polgári törvénykönyv a nemzetközi jogrenddel összhangban „frissen” szabályozza a tagsággal rendelkezô jogi személy egyesületek mûködését, törvényességi felügyeletét, adataik nyilvánosságát. Joggal feltételezhetô, hogy ezen túli minden korlátozás, kötelezés, tiltás konkrét politikai céllal került napirendre. Mindez különös, ha arra gondolunk, hogy a Fidesz–KDNP koalíció terjesztette elô és fogadta el a civil törvény bevezetô indoklását, miszerint „az emberek önkéntes összefogása nélkülözhetetlen Magyarország fejlôdéséhez, a civil szervezetek a társadalom alapvetô egységei, amelyek folyamatosan hozzájárulnak közös értékeink mindennapi megvalósulásához”. Maga a törvény „az egyesülési szabadság érvényesülése, valamint a civil szervezetek mûködési alapjainak megteremtése, társadalmilag hasznos és közösségteremtô tevékenységük elismerése, közérdekû, illetve közhasznú tevékenységük támogatása érdekében” született. Nyomós hatalmi szempontokat kell feltételezni, ha most a kormányfô ellép a nemzetközi joggal is összhangban álló törvénytôl. A nyilatkozatokból kikövetkeztethetô intézkedések közvetlen politikai célokat szolgálhatnak. A civil szerve-

221

222

zeteket feloszthatják, hasonlóan mint az egyházaknál a „bevett” és a „többiek” kategóriára, együttmûködô (kormánypárti) és nem együttmûködô (ellenzéki, ellenséges) szervezetekre. Ez a felosztás jogi legitimációt adna az együttmûködô szervezetek további feltôkésítéséhez, illetve a nem együttmûködôk vegzálására, akár a szervezetalakítási jogok korlátozására is. Az 1972-es alkotmány-módosítással analóg módon a NER az illiberális demokrácia és a magyar emberek érdekeinek megfelelôen biztosítaná az egyesülési jogot. Vagyis: eliminálódna ez a fontos alapjog. A civil törvényben nevesített úgynevezett közvetlen politikai tevékenységet végzô civil szervezetek közül teljes legitimitást kapna a CÖF és a többi GONGO (government organised non-governmental organisation), tehát a kormány által szervezett nem-kormányzati szervezet, amelyeket a közbeszéd ál-civileknek nevez. Korlátoznák viszont az ellenzéki pártok és a civil szervezetek kapcsolatát. Adminisztratív és kommunikációs eszközökkel megnehezítenék az önkormányzati és polgármester választásokon a civilek jelöltállítását, egyes jelöltek támogatását, a kampányokban való aktív részvétel lehetôségét. Az Alaptörvény az átláthatóságot – érthetô módon – a közpénzekkel összefüggésben írja elô. Messzire vezetô kérdés, ha politikai szempontból szabályoznák a magánpénzek felhasználásának átláthatóságát, nem is szólva arról, hogy a transzparencia mai elôírásai is nagy terheket raknak az érintett szervezetekre. Hangsúlyozni kell, hogy a törvények az ügyészségnek ma is biztosítják iratbetekintési joguk révén a civil szervezetek átláthatóságát, a törvényességi felügyelet elôtt nincs titok. A magán adományozókat viszont érthetô okokból óvatosságra intené, ha a politikai nyilvánosság részévé válna az anyagi támogatásuk módja, mértéke és motívuma. (A levéltárakban érdekes eseteket lehet elôszedni az egyházi adományok körüli régi vitákról.) (A társadalom ellen) A civil szervezetek anyagi forrásainak szûkítése jelenik meg abban is, hogy a NAV „átvállalja” az adóbevallást, miáltal csökkenhet az 1 százalékos támogatás. Ismerve a kormányfô találékonyságát, egy jogkiterjesztéssel leránthatja a takarót a szakszervezeti sztrájkalapokról is, ami tovább gyengítheti az érdekvédelmet. Az újabb események tükrében pedig felmerül a gyanú, hogy a kulturális

intézményrendszer átszervezése, sorvasztása a civil kulturális szféra rombolásának szándékával történt. Magyarországon nincsenek valódi tömegpártok, csak káderpártok vannak, amelyeknek a fô mûködési terepe a parlament és a média. Az utcai tiltakozásokat, demonstrációkat döntôen civilek szervezik. A parlamenti ellenzéket a Fidesz– KDNP sikeresen paralizálta, a médiát ellenôrzése alá vonta. Most az utca és a helyi társadalom legyûrésérôl van szó! A hatalom a társadalmi ellenzék visszaszorítására kreál eszközöket, aminek külön pikantériát ad Orbán Viktor „szaktudása”, amit fiatal kollégistaként szerzett. Az 1986-ban írott szakdolgozatában azt a következtetést vonta le, hogy „a zárt struktúrájú rendszerekben – ahova a NER is tart – nem a kormányzat, illetve a párt által választott megoldással szembeni ellenvélemények létezése jelenti a válságot, hanem a tiltakozás, az alternatív megoldás – a nyílt társadalom – artikulálása, illetve annak nyilvánosságra kerülése.” A politikai akarat kézenfekvô, el kell nyomni az alternatív megoldást kínáló, a hatalomtól független, önszervezôdésre épülô, a hatalmi monopóliumokkal össze nem egyeztethetô, kritikát megjelenítô polgári kezdeményezéseket. Ami a civilek révén megjelenô külföldi veszélyeket illeti, egyszerûen riogat a kormányzati propaganda. A nemzetközi kapcsolatokban az együttmûködést és a befolyásolást sokszor csak egy paraszthajszál választja el egymástól, néha még annyi sem. Miközben a felek kölcsönös elônyök érdekében együttmûködnek, befolyásolják is egymást. Legitim és illegitim formában, úgy mint diplomácia, titkosszolgálatok, média és az élet számos más területe, tudomány, kultúra, sport, környezetvédelem, stb. Az állami szférán kívül a társadalmi szervezetek is némi szerepet játszanak ebben. Ismeretes, hogy fagyos idôkben az úgynevezett népi diplomácia segít fenntartani bizonyos közlekedô utakat. A külkapcsolatok egy része (mivel két oldal szerepel), változó mértékben bírja el a nyilvánosságot. Az állami és a civil szférában is, hasonló a helyzet, lásd a titkos diplomáciát. Ha egy kormány úgy akarja növelni a transzparenciát, hogy azzal félelmet kelt, akkor csökkenni fog a kapcsolatok intenzitása és/vagy a legalitása. Ilyet békeidôben csak ostoba korm ányok tesznek. A szükséges transzparenciát nyilvánvalóan biztosítani lehet a hatóságok, titkosszolgálatok és a média eszközeivel.

223

(Ki politizálhat?) Ami a szóban forgó civil szervezeteket illeti, a belengetett intézkedések esetén felmerül, hogy mi a politikai szervezet, ha az nem párt, mi a politikai tevékenység és mi az idegen befolyás? Ezekre a kérdésekre, ha nem is könnyen, lehet válaszokat adni. A legfôbb kérdés azonban az, hogy a kormánykoalíció, úgy is mint a NER ökle, saját monopóliumának tekinti-e a politizálást, a közügyekkel való foglakozást? Mert nagyon erre hajaz a civilekrôl szóló beszéd. Ha igen, akkor nincs mirôl beszélni, az alkotmányos válság kiteljesedett, megérkeztünk a diktatúrába. Ismerjük azokat a forgatókönyveket, amelyekben gumiszabályok alapján a hatalom oda csap, ahova éppen akar. Ebben a szibériai télben meghökkentô a narancstáborban eluralkodó hatalmi mánia. A belengetett intézkedéseknek lesznek nem kívánatos mellékhatásai a határon túli magyarok támogatásában, mert a külföldi befolyás elleni küzdelem új dimenziókat kap a szomszédoknál is. A nemzetközi térben mozgó magyar kulturális és tudományos szervezetek mûködésében is számolni kell a kapcsolatok megbillenésével. Nagy árat fizethetünk a civilek eltakarításáról szóló beszédért, ha a józan ész nem állít korlátot a rezsibiztos szájába adott szavaknak. (Szerkesztés zárása után) [Népszava, 2017. január 21.]

224

Life Enjoy

" Life is not a problem to be solved but a reality to be experienced! "

Get in touch

Social

© Copyright 2013 - 2019 TIXPDF.COM - All rights reserved.