Olvasónapló - Budáról


1 t 994. november 81 Olvasónapló - Budáról Joa regény, ha felkelti az olvasoban a teljesség érz&eacut...
Author:  Alajos Veres

0 downloads 1 Views 3MB Size

Recommend Documents


No documents


81

t 994. november

Olvasónapló - Budáról Joa regény, ha felkelti az olvasoban a teljesség érzését. Elméletben körülhatáf:olhato, hogy mi ehhez a modszer, és gyakorlatban követhetok a technikai fogások. Igy jo könyv is születhet, és létrejöhet gyengén kotyogo fércmu. A híres technikák* egyike a vertikális szerkesztésmód, a mélység és magasság érzékeltetése, mondjuk a társadalom dimenziojában: Ti!Jorc, Bánk, a király alá-fölérendeltségének láttatása, vagy az érzelmek dimenzi6jában: pokoli mélységu indulatokt61 fel a mennyei gyengéd érzéselcigés vissza. Másik fogás, amikor az idot hömpölyögteti az íro, mint a családregényekben, a múlt, a jelen és a jelenné vált jövo áramában érezni véljük a teljességet. Harmadik m6dszer: á gazdálkodása térrel. Itt a szereplok mozgása behál6zza a Földet Tibettol Los Angelesig. A három technika együtt is alkalmazhato, fúszerezhetc$ katasztr6fákkal, halálokkal, vérrel, gyilokkal, szép szerelmekkel, bájos gyermekekkel és okos kutyákkal. Ebben a könyvben** se vertikális szerkesztés, se hömpölyögtetett ido. A tér, amit átfog, szuk: Bu~a, annak is egy része. Nincs fuszerezés vehemens szenvedéllyel, izgalmas akci6kkal. Es mégis! A hetedik oldalon mintha mellbe vágnának, erosen kell szedni a levegot, és a test ritkán hazudik. Nem ugrik be "izmusok"-nak, oszinte, ha megbetegszik, ha szokatlanul energikus lesz, és ha olvasás közben másképp kezd muködni. A megváltozott fiziologia a megváltozott tudat hírhoz6ja. A csodatudat Mit olvastam tehát az imént? Ezt: "Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt... az elviselhetetlen és soha véget nem éro éveket elviselted, és véget értek. Az történt,

hogy a négy, nem, a negyven

-

nem: a négyszáz év véget ért, elfogyott.

Nehémiás pr6féta átkot szort a népére, mert nem tartották észben az Úr csodáit, ami. ket értük tett... teljesen reménytelen évek után..." Vagyis a csoda tudatár61 van itt sz6 és hálár61, amiért csodák vannak. Ez az ember még észleli az osi tartalmakat, amik mindannyiunk lelke mélyén talán épségben szunnyadnak

- noha

egyeseknél erre már rácementál6dott

a túl racionális pökhendiség.

Ez utobbi így is megfogalmazhat6: az önmagát modernnek hívo (valojában régen túlhaladott) felfogás azt a világlátást veszi komolyan, amiben a dolgok vagy térbeliek vagy gondolatiak, ami térbeli, az nem lehet gondolati, ami gondolati, az nem lehet térbeli, az anyag nem szellem, és a szellem nem anyag. Ebben a szemléletben boszen munkálkodik a descartes-i karteziánus hasadtság. Ami viszont itt olvashat6, ebben a légzésritmust változtat6 könyvben, az valami más. Itt a dolgok EGY-be vannak szerkesztve, ugyanakkor mozgékonyak, aki írta, nem descartes-i, hanem már heisenbergi. Tudja, hogy a megfigyelt másként változik, ha * Olvasom John Sutherland Sikerkönyvek c. munkájában. (Európa Kiadó.) ** Ottlik Géza: Buda. (Európa Kiadó, 1993.)

82

tiszatáj

én figyelem, és megint másként, ha Ó, hogy az anyag és a szellem határai határozatlanok. Magába szívta a xx. század elit kultúráját és ezenközben - ez is csoda.- nem veszítette el az ósit. A Nobel-díjas biokémikus, Francis Crick írja (Az élet mikéntje c. könyvében): szüntelen megdöbben azon, milyen kevéssé érintették meg a humán kultúrát azok az elképeszto felismerések, például a tér-ido távlatok, amiket a természettudomány már jó ideje elénk tár teljes súlyával. Egy-egy zsoltár soraiból néha kitetszik, hogy a szerzo itt felfogott valamit, fogékony lehetett az egészre, a végtelenre. Crick tényei a rettent Ó távlatokról, nagyságokról szólnak, a nem elképzelheto, de mégis meglévo realitásokról, amik önmagukban csodák. Például, hogy tejútrendszerünk csillagainak száma tíz a tizenegyedik hatványon, és ehhez a tejútrendszerhez hasonló tejútrendszerek száma tÍz a tizedik hatványon. Ezt a mennyiséget és téri nagyságot ép ésszel nem lehet felfogni. Valamit talán át lehet élni belole, ahogyan a zsoltárírók némelyike. A férckönyv mozgathatja a szereploit Hongkongtól a Jóreménység fokáig, mégsem érezteti meg a végtelent. Nemcsak kifelé a térbe, hanem befelé, az anyag parányi részecskéinek végtelenjébe is halad a mozgás, és ami Ottlik írásában jellegzetes, az a harmadik fajta végtelen: a bonyolultság végtelenje. Ezért nem "olvasmányos", ezért kell vissza- és újra visszatérnie egy-egy élményéhez, ismét elmondani, hiszen a belso világ, ez a harmadik fajta végtelen éppúgy realitás és éppúgy alig befogható, mint a Crick emlegette tér-ido távlatok. De ráérezni lehet. A természettudós nem használja a "csoda" szót, de talán elvárná ó is, hogy az író, a muvész észrevetesse a csodát, készítsen elo annak tudatára. Ezerféle a csodálatosság, az is az, hogy Ottlik el tudta viselni ép lélekkel az elviselhetetlen éveket. A soha véget nem érónek tuno polgárletaposottságot is, azt, amiért Márai elmenekült innen. Nemcsak négy évrol vagy az elmúlt negyvenról, vagy négyszáz esztendóról van szó, hanem történelmünk egészének személyiséget nyuvasztó mivoltáról.

A befeléfordultság Álmainkon át a belso élményvilág felé fordulunk. Ottlik mintha mindig álmodna, legalábbis mintha az álom és az ébrenlét küszöbén lenne, amikor ír. Az álmok mindenkinél foleg képekben jelentkeznek, ritkábban szóba és metaforákba öltöznek, fittyet hányva a formális logikának., Mélyebb a "logikájuk", elrendezettségük, épp, mint Ottlik befelé forduló világának. Igy természetesen Both Benedek-Ottlik a könyvben festomuvész. Hogyan is lehetne más, amikor képekben és metaforákban gondolkodik, miközben kínlódik a szavakkal. Medve Gáborral mondatja: "A szavak természetesen használhatatlanok mindenképpen - a jövendó idok elso feladata lesz eltörölni a nyelvet." Ez ugyan nem valószínu, mégis jó érzés riogatni ezt a merev és prostituálódott sereget, a szavakat. Utálatosan regnálnak a mozgékony gondolat felett, lehatároinak, holott az életben "minden folyik", ahogyan Herakleitosz mondja, de a szó megakadályozza, hogy a maguk folyékonyságában mutassuk a dolgokat. S miközben szívból utáljuk izoláló terrorjukat, oket magukat mégis cirógatjuk, rájuk, a szavakra vagyunk utalva. Mindenkinek, aki befelé forduló, az az egyik jutalma, hogy a maga világában "látnok". Tudatosulhatnak benne az én-változások, az én-fordulók, a jelentos belátások, a sorsfordító élmények és ezek színhelyei, amik a külso szemlélonek nem sokat mondanak. Ha lefilmezte volna valaki Both Benedek-Ottlik énfordulóinak színhelyeit,

1994. november

83

csak egy közönséges hajóút lenne a filmen; Mohács felé halad a vízi járm..1,és néha pöfög a hajógép. Azután látni lehetne a második emeleti folyosó egyik emeleti ablakát, az ébreszto e!6tt, reggeli megvilágításban ott ácsorogna valaki. Mindannyiunknak lehetnek helyszínei, ahol jelentos üzenetet kaptunk a sorstól, de ezek a percek és képek nem mindenkiben tudatosulnak, ha mégis, akkor hamar elfelejtodnek. Az író meg ilyenekbol táplálkozik. A test vegetációja jól orzi a régi észleleteket, érzékeléseket, emóciókat, hajszálnyi árnyaltsággal a komplex helyzeteket. Bár lesüllyedhetnek ezek évtizedekre, de föl lehet hozni oket, talán álruhában jönnek a képek, épp, mint az álmokban. Mondhatnánk, hogy jó az író emlékezete. Azért itt másról is szó van. Both Benedeket ötven év múlva is fájdalmasan érinti, hogy egyik osztálytársát, Formest a másik foreálba helyezték. Ennek fél évszázada!De érzi. Vagy ott az az épület, a pécsi foreál homlokzata. Ötvenhat esztendovel azelott amator kép készült róla. A szerzo nézi, megnézi becsületesen, és a kép tisztán közli azt, amit ott és akkor érzett, hogy milyen a világ, levegos labirintus és "...verjenek agyon, ha ma, ötvenhat év múlva, nem ugyanazt érzem a képrol". "Ma is ráismerve egy még elobbi »levegos labirintus« és semleges rend-érzésre, amivel három-, négy- vagy ötéves koromban nézhettem, életemben eloször látva ilyen masszív, tagolt, értelmes, négyszintes épületet... Vagy ezt már mondtam? Nem baj, nem akarom azt képzelni, hogy szavakkal el tudom mondani." »Hogy apja elesett Boszniában, Medve errol (kétéves volt akkor) csak utólag értesült, avval se tudott mit kezdeni. " Az ám! Merre vannak az apák? jószerével ennyi róluk az említés, amit idéztem. Pedig a fejezetek a kisgyerekkor elso eszmélkedésétol öregkorig szólnak. Anyák, nagyanyák, norokonok, Márta, Veron itt vannak, és a fiúk meg a katona felettesek. Az Iskola a határonban is így volt. Mintha ezeket a fiúkat senki se nemzette volna. MascuIin osök nincsenek, hanem ezek a régi fiúk nagyon is tartásos férfiak, eros identitással. A modern lélektan megfigyelései szerint az apa hiánya baj. A mai fiúk krónikus apahiányban szenvednek, lelki felnövésük, önmaguk kiküzdése ezért sokkal fájdalmasabb és nehezebb (manapság háromszor annyi kisfiú és fiatalember követ el befejezett öngyilkosságot, mint ahány korukbeli lány!), mint a régieknek volt. Mondjuk, Otdikék korosztályának. A mai fiúgyerekeket nok veszik körül bölcsodében, óvodában, iskolában, sok családban az apák nincsenek jelen, vagy perifériális helyet foglalnak el a nevelésben. Még csak agresszió se támadhat fel a fiúgyerekben apja iránt. "A fiúban gy..1lölettámad az apa ellen", mondja a tibeti halottaskönyv, és arra figyelmeztet: tekintsd apádat gurunak. Csakhogy a guru és a tanítvány kapcsolata szüntelen küzdelem éskonfrontáció. De hogyan tanuljon küzdeni a mai fiúcska, ha apa-guru nincs, ha mégis van, akkor olyan lágy, hogy harcolni sem érdemes vele. Nem jelent kihívást. A természet roppant csavarása az, hogy miközben a kölyök szeretné az "öreget" letaszítani a trónról, kilökni a falkavezér-szerepbol, persze finomabb módszerekkel, mint osmajom oseink tették, valami igen finom szemcséj..1eredendo gyillölet van itt jelen (mondaná Robert Musil), csakhogy az a ragaszkodás!A kölyök az apát szereti, bámulja, felnéz rá. Állandóan az ellentétes érzelmeket kell összeegyeztetnie önmagában. És ez tudattalan, ám roppant értékes "agressziót keze!6" tanulási folyamat. A sima, a paradicsomi apa-fiú kapcsolat nem igazi elony a kölyök számára, hanem a birkózás

- az igen!

84

tiszatáj

Apák nincsenek Ottliknál, de vannak apa-imág6k, vadbarom és emberséges katonák, tisztek, tiszthelyettesek. Ezekkel az 6skövület-férfiakkal komoly és sajátos bels6 küzdelmet lehet vívni, nem a szeretet kap itt helyet, hanem a moccanatlan turés, az önuralom, az akarat, a fegyelem, a pr6batételek. Ezekt61 az apa-imág6kt61 a szenvedéshez kapnak masszív edzést a kölykök. Ártatlan

homoerotizmus,

aminek az ég világán semmi köze nincs a szexuális eltévelyedéshez. Rácsodálkozás ez "a szép"-re, ahol a csodál6 és a csodálkozásra okot ad6 egyaránt fiú Medve Gábor és Hilbert Kornél kapcsolatár61 van sz6. Ha ennek mégis lenne a szexushoz köze, akkor talán annyi, hogy a lány, akibe majd a fiút csodál6 fiú egyszer szerelmes lesz, az a lány egyben-másban formázni fogja az egykor megcsodált fiút. T onio Kröger szerelme Ingeborg a sz6ke, kék szemu lány is hasonlított Hans Hansenre, Tonio kamaszkori Jiúszerelmére". * Medve, amikor el6ször meglátta Hilbert Kornélt, Lexit, a haranglábnál, a szépsé. gében, a tartásában, a félmosolyában azonnal egy 6si, örökt61 fogva meglév6 mintára ismert, s ez néven nem nevezhet6 nyugalommal és boldogsággal, szomjúsággal és kielégüléssel, zurzavaros izgalommal és sugárz6 tiszta békével töltötte el. "Magyarán, beleszeretett, mint valaha a lányos képu, undok kis képmutat6 T6th Tiborba." T oni6nak is elég volt megpillantania Hans Hansent, hogy vágyakozást érezzen, amely ült a mellén és égette a szívét. Ha az embernek olyan kék szeme lenne, gondolta, és olyan szép rendben és boldog közösségben élne mindenkivel a világon, mint Hans! "Szerette 6t el6ször is azért, mert szép volt." Feltun6en csinos, j6 alakú, széles vállal, keskeny csíp6vel, nagyon sz6ke, akárcsak Lexi. Tonio Kröger ellenben nagyon barna, akárcsak Medve. Lexi színjeles, háromstráfos, iskolájuk legjobb fut6ja. A kamaszos, agresszív handabandázásra azt mondja nyugtat6an, kedvesen: "Ez nálunk már nem divat, Medve". Lexit nem szokás letolni. Még a lilára borotvált képu marcona százados is kivillantja sok fehér fogát, ha Lexire pillant. Akárcsak Hans Hansen: "Tanárai szinte szerelmesek voltak belé, keresztnevén sz6lították... osztálytársai a kedvében jártak, az utcán pedig az urak és hölgyek megállították, megmarkolva dán matr6zsapkája al61 kigöndöröd6 lensz6ke üstökét, így sz61tak hozzá: - Szervusz, fiam, Hans Hansen, de helyes a frizurád! Színjeles vagy még mindig..."

-

A két rajongó Ottliknál Medve Gábor, Thomas Mann-nál Tonio Kröger, akiket elvarázsol "a szép" különössége történetesen egy sz6ke fiúcska porhüvelyében mutatkozva. Mint két barna árnyék, folyvást kísérnék amazokat. Tonio a kocsiút szélén ácsing6zik, várakozik iskola után, sétálni szeretne Hansennel. Medve meg a vesztibül felé iparkodik Lexi után, hogy azt a rövid folyos6szakaszt is együtt tegyék meg. Az árnyék önmagát kevesebbre tartja, mint akit kísér, mint aki fényben van. Lexi soha nem magyarázkodott, nem menteget6zött, kicsit szigorú kék szemu viking, csupa

-

* Tonio Kröger. Thomas Mann: Elbeszélések. Magyar Helikon, 1961.

1994. november

85

gyozelem mindenütt, mint aki soha nem esett át megaláztatásokon, gyalázaton. Ehhez képest Medve - így hitte magáról - csak egy magyarázkodó, begyulladó tróger. "Ha olyan lehetnék, mint te!", ezt már Tonio mondja, természetesen a "te": Hans Hansen. A rajongók persze verset írnak. Hogyan is lehetne ez másképp. De azt attitudjük különbözik, amint két írójuk is más. Amennyivel markánsabb, férfiasabb Ottlik a gyanúsan feminin, érzelmes Thomas Mann-nál, annyival markánsabb Medve Gábor Tonio Krögernél. Medvének a kiemelkedo sporteredmények azért kellettek, hogy hagyják ot békében verset írni. Amíg összehoz 4-4-3-3rímelo sorral egy szonettet, ahhoz nyugalomra és sok idore van szüksége. Hosszú elmerengésre, tunya ábrándozásra. Hamar megrugdosták volna a bambuló, ábrándos verselo kamaszt ott a katonaiskolában a társai - ha nem elég eros. Akár a dúr-hangnem, kemény ez a közeg. Tonio költoi közege moll-ban jelentkezik. "A szökokút, az öreg gesztenyefa, a hegedu és távolban a tenger... ezekben valósággal átlényegült, belso élete csupa ilyen dolgok közt játszódott le, mert az ilyenek nevei hatásosan alkalmazhatók versekben." A gesztusok, magatartások is másfélék. Medve rajongása tárgyát 100 méteres síkfutásban az atlétikai pályán szorongatja, nyílt, masculin küzdelemben. Elsore kikap (anima-alávetettség), aztán megveri Lexit, hol így, hol úgy alakul az edzés, miközben egyre javul a két fiú idoeredménye. Két jó viking. Tonio gesztusai a konzulné szalonjában puhányak. A tánciskolában botladozik, francia négyest táncolva belegabalyodik a kislányok négyesébe. Elvarázsolódott, mert Ingeborgot látva olyasmit érzett, aminot régebben, ha meglátta Hansent. Máskor meg romantizáló érzelgosséggel lesi oket, Ingeborgot és Hansent, az üvegajtón át, szinte alattomban. A két rajongó abban viszont ismét hasonlít egymásra, hogy rajongásuk tárgyát a saját életformájukba akarják bevonni, szellemibb világba, ahol nem minden olyan magától értetodo, mint a versenyeken és a lovaglóórákon. Tonio Don Carlost akarja elolvastatni Hansennel, de a fiú inkább lovaglóórákra jár, és egyenest kijelenti, o bizony megmarad a lovasszakkönyvénél. Olyan szép képek vannak benne! ~ilbert néha unja, máskor udvariasan figyeli és tiszteli Medve magasröptu fejtegetéseit. Es amikor már az olvasó is kezd beleszeretni a szép Hilbert Kornélba, a fess vikingbe (Hansent nem fenyegeti ez a veszély, túl édeskés és nyálas), akkor jön az a jelenet, amin az olvasó ordítva vihog, röhög, olyan érzése keletkezik, mintha a színpad királynojérol, valami vérbo szépségrol kiderülne, hogy a hátulsó fele, háta-Iába-ülepe papírmaséból, készült. Arról van itt szó, hogy Medve, a versíró atléta Ady verseit értette, szerette. Amde Hilbert "költové képzése" roppant nehézségekbe ütközött. Hiába volt Lexi "amúgy" okos, ez a látás- és érzésmód hidegen hagyta, semmit nem értett belole, minden lepergett róla. "A Jóisten áldjon meg, soha nem mondogattak neked valami verset, rigmust, a dajkád, pici korodban, Lexi?" kérdi kétségbeesetten Medve. "Lánc-Iánc-eszterlánc, Bujj, bujj, zöld ág"... Nem. Lexi semmi ilyesmire nem emlékszik. Hosszas unszolás. Semmi eredmény. Végre, végre! Valami vers-múlt mégis felmerül Lexiben. Ez: ,,- Szeretem én magát nagyon, Mert fekete szeme vagyon! Ahogy ezt Hilbert kissé hadarva, nem is jól érthetoen, szinte csak felmondta, mint egy leckét: nem hangzott túl szívbe markoló költeménynek. Medve mégis a színt tisztázni akarta: Fekete?

- Fekete.

86

tiszatáj

Jól értettük, fekete. És, szeme vagyon." A rajongás tárgyai, Lexi és Hans, akiket nem sarkantyÚz a mélyebb megismerés, ok a tanárok kedvencei, "...akiknek a Szellemre semmi szükségük nincs" (fh. Mann), hiszen amúgy is boldogok, szókék, vikingek, mindenki szereti oket, úsznak, lovagolnak, vitorláznak, akár a hosök. Bár némely lélekrészük olykor papírmaséból készült. No, de nem baj.

.Af~

Márai

$úW

Sándor: Vasárnapi krónika

Márai Sándor Vasárnapi krónika dm1í kötetének újrakiadása "másfajta" íróval ismertet meg bennünket. Az irodalomtörténet számon tartja például az Egy polgár vallomásainak korszakos jelentoségét, az olvasók felfedezik a Napló kötetek Wi és gondolati értékeit, de mindig eléggé árnyékban maradt az író publicisztikája, még a kötetben napvilágot látott cikkek jelentos részércSl is megfeledkeztek. Rónay László Márairól írt könyvében a veszélyes és veszélyeztetett "új kor" sejtelmét érzi az író cikkeiben 1937-tol, Szegedy-Maszák Mihály pedig a spengleri tétel, a nyugati kultúra alkonya kapcsán idézi a Vasárnapi krónika cikkeit. Pomogáts Béla a Márai-breviáriumban határozottan kiemeli a Búcsú eloszó helyett dm1í írást a Vasárnapi krónikából, lezárva vele az írói pálya harmincas évekbeli szakaszát. ("Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú.") A kötet írásait maga az író is fontos kordokumentumnak nevezi jegyzetében, fontosnak tartja a cikkek megjelenési idcSpontját.Az 1936-tóI1943-ig megjelent cikkek "stiláris zökkenoiért" elnézést kér olvasóitól, így érzi hitelesebbnek a szöveget, ezért nem változtatott. Fontosabbnak tartotta az igazságot és a h1íségeta stÍlus szépségénél. Az újraolvasás kapcsán pedig figyeljünk a jellegzetes Márai-motÍvumok megjelenésére, a más m1ívekkel való összefüggésre és a publicisztikai jellegen való felülemelkedésre. Búcsúzni kényszerül az író a szeretett Európától, a hajdani élmények és felfedezések, a "közös m1íveltség"színhelyétol, Párizstól, Londontól, Genitol 1939 szeptember

-

3-án. Igen, az Egy polgár vallomásainak írója

-

a korábbi európai pillanatoktól

búcsú-

zik, a Napnyugati o1'járatnak"vége", nagyon messzire kerültek tole a londoni kémények, gyepek, a tengedz1í levego és "a szabadság kalandjának íze". A kötet élére helyezett "búcsú" egyértelm1íen felnagyítja a személyességet, a Iíraiságot. Az elválni nem tudás és a kötelezó búcsú vitatkozik egymással, a hajdani béke fényei az eljövendo háború árnyékával. Csaknem költoi megjeleníto erovel idézi az európai tájak feledhetetlen emlékét, Svájc havasait és Bretagne vörös szikláit, fájón leltároz és mint egy versben felkiált ("látlak, látlak és még egyszer idézlek, Európa!"). A kötet bevezeto cikkében is - mint más Márai-m1ívekben is - Európa, az európai örökség, Európa arcai kulcsszóként kerülnek elo, sugárzásuk van. Másrészt világosan szeretne fogalmazni: elválasztani egymástól a "darált és szajkolt pártprogramok" Európáját a másik, az igazi Európától, mely az értelem, a szellem világa, Rembrandt, Goethe és Arany János világa. Márai mindig hivatkozik Európára, az európai szellemre, európai lélekre: például 1936. december 2S-én Briand és a pán-európai gondolat kapcsán. Vagy 1937. augusztus 29-én

Life Enjoy

" Life is not a problem to be solved but a reality to be experienced! "

Get in touch

Social

© Copyright 2013 - 2019 TIXPDF.COM - All rights reserved.