Te tudsz engem, Uram!


1 2 Nászta Katalin Te tudsz engem, Uram! avagy az ártatlanság romlottsága Egy szerelmes lány vallomásai a m&...
Author:  Bálint Balog

0 downloads 3 Views 2MB Size

Recommend Documents


Uram!
1 Veszprémi Autós- Motoros Iskola Szolgáltató KFT 8200 Veszprém, Eötvös K. u / címünk: Banksz...

Te hogyan tudsz segíteni?- elsősegélynyújtás egy kiránduláson
1 Te hogyan tudsz segíteni?- elsősegélynyújtás egy kiránduláson Összegzés Szempontok Cél ...

AMIT MÁR TUDSZ AZ ELBESZÉLÉSRŐL
1 AMIT MÁR TUDSZ AZ ELBESZÉLÉSRŐL 1. Olvassátok fel közösen Molnos Lajos Becsengetés című vers&eac...

Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél,ami velünk történt. Ézs 26,12
1 Lajoskomárom Nagyközség Önkormányzatának lapja V. évfolyam, 4. szám április 25 éve...

Uram, Jézus Krisztus, ha te nem segítesz, sohasem leszek képes jót tenni! Ha te
1 Uram, Jézus Krisztus, ha te nem segítesz, sohasem leszek képes jót tenni! Ha te nem segítesz, elvesztem. Jé...

I S-tenem, hallgass hívásomra! Uram, si - ess segítségemre!
1 P A N N O N H A L M I G Y E R T YA G Y Ú J T Á S2 Pannonhalma, 20083 3 AZ IMAÓRA KEZDÉSE Celebráns: Közö...

Ezt mondja az Úr: engem keressetek, és éltek! (Ám 5,4)
1 2008 Ősz Vadosfai Evangélikus Gyülekezet 9346 Vadosfa, Kossuth Lajos u. 13. Telefon (egyházi): 06-20/ honlap: Ezt mondja az &Ua...

Ne érints engem! Beszéd a húsvét utáni első csütörtökön
1 SZENT ÁGOSTON A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Augustinus: Sermo 375/C (Tractatus de quinta fer...

A GYŰLÖLET MŰVÉSZETE. miért üldözöl engem? Ap.Csel.9.5. A Magyarokhoz
1 miért üldözöl engem? Ap.Csel.9.5. A GYŰLÖLET MŰVÉSZETE A Magyarokhoz Még egy ilyen visszataszít&oacu...

06. Er m és énekem az Úr, megszabadított engem. II
1 A MAGYARORSZÁGI METODISTA EGYHÁZ PÉCSI GYÜLEKEZETÉNEK HÍRLEVELE JÚNIUS 2008/06. Er m és &eacut...



Nászta Katalin

Te tudsz engem, Uram! avagy

az ártatlanság romlottsága

Egy szerelmes lány vallomásai a múlt századból

2015

2

(mikor még nem tudtam semmit a világról, magamról, csak ágaskodott bennem a szenvedély)

A címlap Kurta Árpád fotójának felhasználásával készült.

3

Tartalom I. Töredék A versről Te tudsz engem, Uram Végedesvégig A tudás átka Ütések kegyelme Azért fantasztikus A sár Rövidek Címtelenek Szusszanás Játék Y Háború Közünk halál a világhoz Viszontlátás Monológ éjszaka kettesben Hívogató Dal A föld ahol születtem A külvárosban Sorok xyz Színdarab Reklám Az ülésről Helyzetjelentés Perel a jog Versféle Freskó minden időben Értetlenül Mikor a kések Segíts! Vándorbőrű madárszavak

4

Léggömbidők Jelentés Feltámadás Krónika Magyarázat Homorú Civilizáció (n+1) A tánc Kacér sírfelirat A félbeszakított vers Időkút Csendélet szavakban Hasogató Csendben jöttek a levelek Jog a tűnődéshez Egy elmaradt szerelem margójára Hajnali halál -oEmlék Kedvesem All my friends Tavaszriogató Ki lesz? Rések mögött A változások állapotai Maskarádé A megszégyenült ’83 május 23. – ’89 február 2. Kis párhuzam Kis kosz Féreg-arspoetika Párhuzamos dallamok Ami a töprengés mögött van Zarándok Az út Egyszerű credo y/a Párbeszéd a fiammal Kiáltás imafokon

5

intelem, mit egy félrepillantó időtöredékben magához intéz a szerző A semmitől idáig Számtan Néha Újabb fejfa a mindenkori József Attilának Megírnám, ami fontos, de meg sem történik Micsoda harcok Hiányuló Felismerés Festmény Kis ima Hit Annyi minden Ábra arcom végtelenje Árván maradt szimfónia Év végi strófák C’est tout II. Egy szerelmes lány vallomásai a múlt századból Elmélkedés kora reggel szemerkélő esőben Álmodban te is hozzám térsz vissza Napló A diáklány gondolatai, aki katonaszerelmét várja III. Most Akik engem szorgalmasan keresnek Kegyelem Az Atya vonzásában Útvesztőben „Az az indulat legyen bennetek...” A Fiú Zuhanás A betű nagyon fontos, mert öl. Aki megelevenít, az a Szellem. Ő az Úr.

6

Kurta Áron Endre fotója

7

I. Töredék álmomban felébredtek a fák is sikoltozott az emberiség Zsuzsa ne halj meg! de csak hullott szállott lefelé mint egy nagy piros madár

A versről A vers az a tünékeny állapot, amiben megszületik a világ. A vers az a titok, amiben fölragyog a tehetség, a mindent magában rejtő lehetőség. A vers a lehetőségek végkielégülése, végkimerülése a végtelenben véges végtelenig. A szó, amit felröppentet a költő, a kép, amit kitár a festő, a hangzat, amit fölbugyogtat a zenész – a MINDEN szférájába tartozik. Odacsippenti vágyad, fényed, az örökkévalóságba illeszti pillanataid. A semmi minden. S a minden semmi – olvasom valahol, s milyen igaz, hogy így van. A minden ott van a színpadon, mikor áthatsz, átsugárzol, bekapcsolódsz valami tündökletes és hatalmas – mert örök – áramkörbe. És milyen semmi az egész. Mert elmondhatatlan. Mert mindig van, és mégsincs soha. Illanóságában állandó – tünékenységében örök. A beteljesülés maga a vég is. És milyen igaz, hogy minden szerelemből születik! Az hívja elő az összes gyönyörűségeket, a kultúrát, tudományt, mindent. 8

Gyümölcsöztetni képes. A soha be nem teljesülő egyenlő magával az örökkévaló boldogsággal. Szinte. A várakozás az öröm. A képzelet. Az elképzelt boldogság. Az ígéret.

Te tudsz engem Uram! úgy ülök itt, mint egy szélütött téli fenyő roskad szívemben az erő nem vicc, remeg a kezem épnek hittem pedig a testem szavam fakó, mióta nem vagy úgy ülök itt, mint egy fütty nem érzem, ha arcul ütsz szállnak bennem a rögök a vérem is csöpög homlokomon sima a ránc anyám, ha látna, elsápadna ajkamról leszáradt a harmat úgy ülök itt, mint egy darab barna nap összekuszálódott a szavam mióta nem vagy, meg is haltam mosolyom sincs szívemből kihalt a fény is amióta rád találtam, remeg a vágyam amióta nem vagy nekem, szikkad a testem amióta tudom az erőd, elhagy az erőm 9

anyám, ha látna, elsápadna nem vicc, remeg a kezem szívemből a nap is kihalt a vakhalál tapos bennem állok a téren, rám les a tél hunyt szememre hullong a dér futok, mintha kergetnének mennyit érek, annyit élek anyám, ha látna, sápadttá válna sápadttá válna anyám, ha látna

Végedesvégig hogy hívnak téged, akihez szólnom kellene minden nap, akit ki kellene kérdeznem? milyen picire is teremtették az embert! egyebe sincs apró szemein, fülein, néma száján kívül, mint önmagába kényszeredett akarata, hogy ne tehessen semmit – még a világért sem él a megfoghatatlanért, aminek nevet ad az emberiség legalább látszólag sajátjának tudja nem is szerelem inkább a boldogtalanság hiánya kínnal szövetkező öröm hogy megtarthat valamit, ami megfoghatatlan birtokában van a semminek és gyorsabban ver a szív, elakad a lélegzet megállnak a fények a megsemmisülés is ilyen 10

hogy hívnak téged mégis, hogyan nevezzelek mikor leülsz velem szembe és arcomba nevetsz ostoba vagyok, mondod – és igazad van IGAZAD LENNE? sötét arcomon összegyűltek a ki nem sírható könnyek van bennem valami feszül tőle bőröm, összekoccan fogam ezt a nem létező – mert nem ismerem – hatalmat kell legyűrnöm hogy felemelkedhessek valahova nem is tudom de itt kell lennie valahol ........................................... látod kicsi fiam, mivé lesz az elbizakodott kíváncsiság hát itt vagy – s a rovarok bejönnek az ablakon ágy, asztal, szék, hited, aminek elég már egy kicsi zsák is ... ne álmodd vissza magad sehova... ... ott vagy, ahol lenned kellett... ... kötésekkel, barnán, elmosódásban...

1973-1976 között Sepsiszentgyörgyön

11

A tudás átka milyen az mikor előre tudja az ember hogy elfogy a hold és meghal a nap? nyert azzal valamit hogy tudja hogy meghal hogy valóban meghal a nap? én így is úgy is elmegyek szépen föld alá búvok majd egészen de a föld alatt mi lesz velem ha meghal a nap elfogy a hold s férgek sem ehetik a testem? ki őrzi meg az életem?

Ütések kegyelme a Viktória allén ülök egy kis nappali bárban Bukarestben kövekkel a nyelvemen sétálok – a lábam éveket lép madarakra vágyom de csak veréb repül arcom felé szállok hátamon hideg késekbe fogózik a szél utánzatokban botladozva önmagam felé mind nehezebb a megtérés érdekszférák kőlépcsőin hágok sehova 12

kiszáradt költői hasonlatok mezején virágzó bokrokban ülnek a költők itt senki sem bánt itt senki sem ismer nem segítenek szándékuk elolvad az induló mozdulatban hallgatok emeletem alacsony – nyom a plafon mondhatatlan, mert semmitmondó szavak gyűrűjében ácsorgok pénzem, időm kimeríthetetlen csupán a háború sürget napok óta kenyéren, kávén élek kovász az utca amerre járok kibérelem a fővárost pár napra csodákra éhezetten várok a főúton s nem szembe jön hátulról csap agyon, mint aki erre várt szőke – szép és üres ő is hiába vár vissza bennem sohasem nő férfivá élénkül arcomon a közöny maholnap huszonöt leszek legyek becsületes a becsületesség határfoka a legmélyebb legvalódibb becstelenség 360 fok jobbra és ott sem vagyunk, ahonnan elindultunk „becsületben élte le életét” mert soha nem háborgatták a kísértések is messzire kerülték így könnyű volt akkor vagy becsületes, ha a becstelenség 13

hegyfokait mind megmásztad ismervén a magast és a mélyt nem csak megpróbálsz de tudsz is középszerűen élni aranymondások igézetébe akadt bogarakként vergődünk szárnyainkról régen lehullott a hímpor hallgassatok csendetekből kiszűrhetem az igazságot s felétek eregethetem a papírsárkányt hintalovakról álmodó gyermekkorom itt ül a zsebemben nem merem kivenni, mert halálra fázik nem volt neve –erről volt közismert első helyen állt a névtelenek listáján mikor eltemették végképp meghalt mert sírkövére rávésték, hogy ő volt az első névtelen így vált a legkönnyebben megnevezhetővé sirassátok, énekeljetek zsolozsmákat hozzá felejtsetek el könyvet írni róla mindig a még menthetőn kellene gondolkozni huszonévesek öreg kálváriája a tücsök szimpatikus élhetetlensége szavak láncfűzére, kötöttség köteléke ígéretek elvárása, alkoholos szavak igazsága ütések kegyelme rúgkapálás nyári délelőtt a tél ellenében szavak száműzött haldoklása halálra érett szavak körtánca a gondolat számkivetettsége

14

élek kövek éle között pengéken végighúzódó fájdalom ahogy a földre táncol – megmaradni nemsokára újból ölni kezdjük egymást hogy tisztázzunk bizonyos fogalmakat nélkülem nélküled akit meg fognak ölni

Azért fantasztikus vannak szavak, amelyekre válasz nincs és vannak kimondott gondolatok, amelyek a legszívesebben meg sem születtek volna van kalligrafikus szépírás és kriksz-krakszok is vannak azért fantasztikus sohasem az van, aminek lennie kellene én szerettem a citromot s csak narancshoz juthattam szépszerével a fotelek sem túl kényelmesek és zongorázni sem tudok azért fantasztikus megmindennaposodhat az undor és szinte kínos már a normális szerelem de van, ami mégsem fantasztikus az újságok mindig az érdektelen híreket hozzák az üzletekben nem lehet lisztet kapni a kisbabák későn jönnek világra vagy világra sem jönnek a szülőket nem tanítják meg pelenkát mosni azon kívül nincs villany, gáz, víz 15

az életszínvonal emelkedik nőnek az árak, nő a fizetésünk a hősök temetőjét ki kellene bővíteni az emberek irigylik az állatok sorsát és magától értetődik, hogy oda tartozunk ahova számkivetettek

A sár annyi mindent mondtál a sárról csak azt tudom már, hogy fekete és tegnap felspricceltem a nyakadig de holnap felszárad hogy sárból van minden valamirevaló semmi nem tudom már, mi lenne jobb kiagyalni valami mást vagy beleragadni ketten úgyis egyszerre süllyedünk el a lében ha lemosom a lábam másnap újra rászáradok akik beleragadtak ki sem akarnak kecmeregni belőle hogy dalol a sár olyan slágerei vannak én is elcsodálkoznék s amikor megkértelek énekeld el a sár-slágert belesüppedtél az iszapba pedig arról nem is beszéltünk

16

Rövidek a, ez a láb már nem a régi az sem, amivel közeledsz lépj csak egyet úgy így már közelebb a rend a régi lábak futkorásztak tétován léptek rugdosták a követ ezek a mostaniak előre gyártott elemekből készültek b, egy ideig költészet volt az életem mióta nem az – verset írok c, őszinte vagyok – azt hiszem s hazudok vadul minden ellenkezik velem a létem, testem megsértelek, hogy kívánjalak nem értheted, ne is akard egy nem ül bennem régesrégen és hiába mozdul az igen a nem feláll ellenvetést nem tűrően hordozom éget kelletlenül szorítja nyakamra a féket 17

d, verset kötök e, ezek a hegyes ágak – fák ezek a tiszta idők – gépek ezek a csendes délutánok – ásító napok napra növésűek nyújtózkodások ezek... ezek?... f, a vörös tulipánig felszakadt az út kavicsrengetegben álló arcod majd meg se különböztetem te vagy – lehetséges virág omladozóban kegyetlenül köves vonásokkal jaj! hogy szerettelek s mióta mondanám! g, ha rád találnék csuda szivárvány magasig érnél h, hogy szeretlek ez a hitem 18

s hogy nem hihetlek erősít a vágyam ez a hitetlen i, az élet repülő gyönyörűség két szélroham ölében vesztegelve ügyeljetek rá ő sem tud bizonyos számú szaltónál többet ugrani j, hogy honnan vagyok csak te csillaggerezdes isten csak te tudhatod

Címtelenek 1. újraírjuk a szavainkat mindent újra kellene írni ma hiszen belőlünk szárad útnak a halál utána kifaggatnak a füvek mit válaszolsz éltem tizenhét évet és nem éltem semmit ó uram mutasd meg veszélytelen hova feküdjünk szeress mondta feleltem 19

nincs helyünk a szerelemre mert nincs egy testnyi hely sem uram nem áld meg senki törvénytelen a szerelem és újraírt szavainkat senki sem hallgatja meg ó uram 2. röhögnek a rögök uram már a rög is röhög szikkadt torkomban felgyűl a csend néha nevetek magamon vagy máson aztán a világon de két kezem közrefogja a tiéd s megmelegszünk 3. meztelenül járkáltam közöttetek egyszer megütöttek azóta felöltözve írom a verset kettészelt az ütés most összefércelve ülök itt kint áznak a rongyok 4. mikor egyedül vagyunk hányan is vagyunk?

20

a reggelek estére kurvák lesznek s elönt a bánat tegnap mennyivel fiatalabb voltam 5. néha olyan idegenül vagyok bennem ilyenkor szoktam fázni (kék halál) olyan vagyok, mint egy sündisznó de sosem akad alma tüskéimre (ez sem vers – tudod ez is keserű játék lehet korom fényszitáló halál kék háttérben) 6. két arasz versből cetlinyi álom jutott ide radnóti, józsef attila szilágyi domokos és összes szent őrültjeink kikért imádkoztok s a világot átkozzátok elférnek egy ekkora helyen együtt itt 7. láttam a gyűlöletet gyík volt ugrásra készen ült szemében

21

később a gyík az én szemembe ült lemoshatatlan volt szívemről a szégyen 8. kibontom a hajam belefésülködöm a tükörbe csinos vagyok a fintorom ott marad miután elléptem a tükörben

Szusszanás léttől létig kanyarog szívem verése pergés pergése láncfüzér két rothadó szilva között nálad vagyok átutazóban a holnap felé

Játék rajzolt egy kört belökték középre nem mozdulhatott kívül rekedt a lépte

22

Y kettémeredt mosollyal ülök a földön

Háború a szó kettéhasadva pendül a földre ezer idegen arc merül a ködbe emberek ajkán nem virrad nap egy kicsit odalibeg hajukra a fagy

Közünk halál a világhoz szavadban szívem cikázna szavamban sírás mászkál itt ücsörgök műanyag-csöndben félméternyire szívem fölött saját halottja magának mindenik

Viszontlátás hajnalodik az utcán sírva üzen a nap hazajöttem kékek a fák sírnak a halak 23

anyám keze arcomra hull ragyog haján a harmat nem vagyunk egyedül

Monológ éjszaka kettesben ... aki alkot, ahhoz van a legközelebb az isten. A világ. Mindegy, hogy nevezed. Közéjük kell menni. Köztük van az igazság is. Aki alkot, az az isten. Az egy világ. Új világ. Egész. Figyelsz? Jól figyelj rám... oda kell menni. Köztük kell lenni. Alkotni kell, hogy érezd a világot. Gyere. Szenvedünk is, de azt hiszem, örömünket semmivel sem lehet majd összemérni. Az a teljesség. Hiszel nekem? Én láttam őket. Láttam, amikor írtak, játszottak – láttam, amikor üdvözültek... ez az egész szertartás olyan, mint... a hívőé, a papé – az isteni, megfoghatatlan dolgok előtt. Láttam a szemüket. Erősek. Mint a delfinek. Mint a halak, kifoghatatlanok. Ők a kifoghatatlan halak. A le nem lőhető vadak. Az áldozatok a világ, az igazság oltárán. Az igazság kegyetlen dolog. Nem kíméli azt, aki hozzá közel jutott. Ők az áldozatok, akiket az emberiségnek mindig meg kell hoznia az igazság oltára előtt. Gyere velem. Nézd meg őket. Lehetetlen, hogy meg ne perzselődj szemük lángjától. Megigéznek. Ezt akarom. Hogy ne szabadulhass ebből a gyönyörű, vad igézetből. Gyere... valamikor a 70-es években

Hivogató hej fiúk, hessenő szerelműek, szurok-szavú, lobbanó léptűek, ki ugrik velem a körbe? 24

táncpörgő, zöld mezőbe, ki jön velem libbenőre, fölrepülőre, forgó örömbe, fiúk, ki ugrik velem a földre, huppanó, dimbes-dombos dömbre ki jön velem csűrdöngölőre? döbben léptem, zajdul szavam, élni lobban kedvem, fiúk, ki jön velem !

Dal virágból szőttek virággá lettél szellő könnyű sellő könnyek suhogó villám napsütésben derengő sziklakövek ének – lágyító, lágyuló jóság könny – öröm arcodon, szíveden gyermekvágy pillangó-cikázás át az úttesten út fölött agyagos, kézimunkás álmok kézzel gyűrhető élet üresség test-űr fájó görcse gyermekágyi álmok pillangó-dühe

25

A föld ahol születtem hóhasú hegyek ölébe búvó gyermek szilaj csikó-remegések sápadó arcán gyermekláncfű-szerelmek bokra égi temetők csipke virágzású erdők alig hiszem szorongásoknak öle kék szájú gyermekálmoknak tó tükre szálas fenyőknek szobor tobozoknak merengése dicső halottnak szélbe pusztulónak templomok fecskeívelésű égi sodra kacagása hulló pataknak csilló kövek ezredszenvedése régvolt havasok emléke virágszirom tétova rebbenése kőbe mézesült szitkok verdeső parázs mosolyok tékozló szépség foglalata madár vergődésnek villám szikrázó zivatar dühe halak egymásba repülése hazám mindenség ősi fészke hamuból kinövő tűz lángolása fehér gondok őszi hullása vörösre égett levelek váza álmaim széthalása tavaszt hirdető temető alkonyba eső fény őzsuta sírás pille rebbenő szárny 26

magasodó felhő hullám szárnyaink egetverő lombja égő tüzeknek isteni szobra nem égsz magadban!

A külvárosban bodzaillat és akáctömjén párállnak a házak puhán terjengve dús növényzetként fut fel benned a láz porig aláz a vágy úgy nőttél a ház előtti réten verset, virágot, esőben nyújtózót mint más egyenesre a hegyek között itt tanultad meg mi kísérthet micsoda csodák húzzák vissza az ébredő verset benned, a tájban itt láttad mi köt, mi old itt voltál egyetemesen ahogy a virág, boldog mint ki kényszerzubbonyt hordoz úgy viszed a súlyt meleg szélbe bugyolált alakod emlékképet présel a tájba s az idő összecsorog hátad mögött a Szamos-hullámokkal 1983. május 21., Kolozsvár

27

Sorok föl se nézett, meg se kérdett itt bukdácsolt bennem érted tapicskolt szív-ágaimban menetelt koszorúimban és ha nem figyelek oda engem agyonlépett volna feléd gyűrűzött a fodra már hagyom, vigyen a sodra

xyz és nem tudom megmondani most jól érzem magam? és lassan oda jutunk hogy nem tudjuk mikor érezzük jól magunkat és nem lesz már fontos hogy jól érezzük magunkat elérjük, hogy nagy szó lesz ha érezzük magunkat

28

Színdarab 1. fázis A lemeztelenített ember. A cafatokra tépett. Amit takart a rongy. A ruhátlan semmi. Üvölteni kezd. Lenni. /mindez képben/: Bő ruhában nő szoborként. Képzőművész foltokban vetkőzteti. A széléről kezdi. Végül eljut középig. A nő meztelen. Kínlódik. Csúnyán. Erősen. A képzőművész nézi. 2. fázis Láncruhában. Láncvirágok közt emberek. Nem veszik észre a láncokat. Nem tudják. Aki tudja, nem szól. Ilyen egy van. Közönséges emberi ruhában. Normális. Harcra buzdít. Mikor megfordul, látni, hátán lánc csörög. Hétköznapi beszélgetés. Mindenféléről. Tere-fere. Láncfedél, láncbölcső, lánctakaró. 3. fázis Ketrec. Bent emberek. Időnként benyújtanak nekik különféle dolgokat. Virágot, kendőt. Fehéret. Diót. Flekkent. Gyereket, narancsot, banánt. Az emberek mosolyognak. Bárgyún. Nincs igényük. Nagyobb ketrecben, eggyel kevesebben. Még nagyobban, még kevesebben. Nagyon nagyban, már csak 3-4-en. A színpad maga a ketrec. Ketten. Eltűnik a ketrec. Szabadon. Egyedül. Fentről beereszkedik egy nagy lánckarika. Akasztófakötél. Az egyedül maradt háttal áll, nem látja. Csak mi látjuk. A kötél beakad az ember hátán csüngő láncba. Kiemeli a színpadról. Utána visszahull – üresen – a kötél.

29

Reklám nyugaton kitárultak az egek s a hírek félmagyar betűkkel száguldoznak a felhők fölé értse akinek pénze és lehetősége van az atmoszféra fölé emelkedni lássa meg mindenki prózai meztelenségében egy új világháború elő fényében akinek terhe, biztonsága s félmagyar szomorúsága elég az induláshoz dolgozik a fény pár pillanat műve volt az egész emberiség

Az ülésről azt mondom, hogy ülök meleg a szék jó meleg biztonságosan ülök zaj van itt a fülemben látok valamit egy másnapi semmit te ne foglald el majd ha kínálnak – a helyet én ülök helyetted is 30

Helyzetjelentés ezen a lehetetlen szélességi és elviselhetetlen hosszúsági fokon végtelen magasságokban töpörödött emberiség koslat a cikázás hullámvonallá enyhült a szerelmek bekockásodtak s kivirágzott a temető morbid eszmefuttatásokat untak már halálra az emberek a kötelező „meghallgatásokon” mindenkinek le kellett tennie a szellemi közöny vizsgát csak a legélhetetlenebbeket vágták el ezekből lépcsőt állítottak a pokol kapuján, ami távolról sem hasonlított Dante elképzeléséhez virágos volt és sötét, hideg és fegyelmezetlen, engedékeny és piszkos, mosolygós és jellegtelen. És akkor Karinthy tovább repült.

Perel a jog perel a fagy perel a szerelem s a dac 31

nincs pont nincs vessző nincs nap nincs erő nincs kenyér és nincs tej sem van a nincs van a semmi van a valamire se való semmi vannak a ráncok vannak a szemek vannak az arcok és vannak a kezek aztán egy száj aztán megint ugyanaz a SZÁJ közben dermed az élet a halál kidermed a szerelem lepereg arcomról a háború kifolyik kezemből életem visszaúszik a front mögé de dacol a mámor dacol a szerelem dacol az értelem a frontvonalakkal remeg kezemben a halál reszket számban a szó indulat táncol padlón szőnyegen s a háztetőkön keresztül az ÉGEN IS! tartom a napot magasra hogy sár ne érje

32

Versféle kedveseim, hisz többen vagytok mit is mondjak, kacagjatok én kékre izzottam a szélben és harsány-falsul dalolok ti azért ne búsuljatok bár széttépik dalotok én nem lázítok tudom, ezt is megúszom hát vibrálok létem peremén mint egy haluszony

Freskó minden időben szakad az ár szakad a fű éget a föld szakad az ég szakad a föld szorul a rab szívfal alatt szorul a csend nem látta nap szakad a hegy nyekken a rög pusztul a fű pusztul a föld fortyog a zöld csend-látta rög szárad a fű hegyén a fény 33

szorul a nap rabszív alatt ölbe kívánkozik a fagy zsibbad a száj a napba kap szikkadó árban lángoló fény a napba kap az égető fény szemünkre ég a fájdalom lángra lobban a ház – a rab falak alatt ember kezek lobbannak fel az égre...

Értetlenül én nem értem a mai napot szétszórva tekereg a szélben szívemre öleli a csendet kezemre süt pihézik észrevétlen bőrömön simogat muzsikál, mint hajdani orgonák a szélben tavalyi istenek zúgnak az időben kapiskál a harag hólabdákat göngyölít a tél felém gurulnak a napok 34

én nem értem a mai napot hogy nem dadog mikor számban tavalyi istenek mondják ki a vétójogot s magukkal hozzák bőrükbe ivódva a tegnapi napot hogyan is tudtunk ilyen szépen, csendesen ennyire zúgolódás nélkül tönkremenni?

Mikor a kések mikor a kések kicsorbultak egymásnak estek, szembefordultak a harakirit a görbe késre bízták önmagán végezze a tiszta munkát az egyenes kések összebeszéltek majd szétvagdosták, amit megbeszéltek azóta egy szó a megértett senki sem tarthat önálló beszédet a kések közt a kés nem úr a görbe kés emléke kigyúl zászló lesz belőle, történelmi példa ráesküszik újszülött késfióka s hogy meggörbüljenek az egyenesek felsőbb parancsra anyagcsere történik meglágyul a penge és már majdnem görbe megváltozik a rendeltetés ami vágott már többé nem kés de görbe mind, ez volt a „beszéd” legyen ebből történelmi emlék 35

köztük már az életlen az úr megszervezte őrségét az új a legélesebbekből kerítést állított így lett teljhatalmú a legpuhábból pár kés, akinek a görbülés nem ment utánanézett a történelemnek s kiderült volna, ha közhírré teszik a történelmi kép nem épp így pontos és hű a késnemzet maroktól sosem élt függetlenül 1986

Segíts! szőkülő szemedben ősz lesz mire sosem látott úton megérkezem

Vándorbőrű madárszavak fehér nép jön vízen kezében bambuszbot nap-szél-színű szemmel a partszegélyen messzi ködök fényével s hogy ajka szólott, nyílott kelyhe tónak, virágsziromnak, fenyőtűlevelek is nyiladoztak 36

TÓ: – Létem bontható kiszáríthat nap ma több vagyok, mint tegnap összenyomhat – szétfeszíthet megint a föld ó Isten! – imádkoztam

SZIROM: – nyílok, hervadok, ahogy akarod, amit adsz, vagy nem adsz, attól függően leszek sokszínű (gyönyörűség) vagy fakó illatú (s lélek) ó nap? föld? FÉLEK FENYŐ: – az én színem örök a legmagasabb vagyok aki kivág, annak is öröme gyúl bennem én vagyok az ünnep hozzám imádkoznak ó, minket kiválasztottak tűlevél-igazságunk hogy kicsidenként mekkorák vagyunk mozogj csak, rengj föld én attól nem félhetek újranövök és újra gyökeret eresztek

37

Léggömbidők nyakunkra fonódik a léggömbzsinór pedig úgy tűnt mikor még emberközpontú volt a föld messze vezethet az út felénk s tőlünk a végtelen jóságokig kezünket már nem kulcsoljuk imádságra sem megtartásra találkozásainkat elkótyavetyéltük csalódásaink ellenünk fordulnak késélesek!

Jelentés olvasok. írok. ámulok. csorog a csap. szomjazom. itt bőség van. itt a Kánaán. mérgezettek a kutak. nagyot lökök a holnapon. orra esik. elterül. béka brekeg. s a fény alatt kinő a tűz. a föld. a fű.

38

Feltámadás kiűzetének a paradicsomból mindazok kik ruhát hordának testük felett. kik elfelejtették uruk kezét-lábát megcsókolni kik többet tudnak már a kelleténél mikor évában fellángolt a szégyenérzet s restellte már közös estéiket reggeleiket kígyóbőrbe bújt s almát majszolva hintett békülékeny kíváncsiságot ádámba ekkor emberekké vedlett a világ nemtelen viszonyba kezdett velünk a lét eliramodtunk a halhatatlanság mellett mint akiknek nehéz a tudás terhe is

Krónika a színház előrefutott a XX. század végén ezt mondták be kell tartani az irányvonalakat le kell építeni a feleslegeseket át kell térni az építő színjátszásra a XXI. század legfontosabb igéje a kell lett mert kellett volna hús is olaj is víz is hal is meleg is fény is és levegő is kellett volna de fel kellett számolni mindent és el is kellett felejteni 39

a lírának ki kellett vonulnia az irodalomból megfelelő érzések hiányában a színházaknak pedig be kellett fellegzeni Befellegeztetett.

Parancs hagyjatok engem szabadon hogy haraphassak, ha úgy esik hogy meglehessek, megnyúlhassak égig érjek, földig omoljak megmaradjak, széthullhassak egy mozdulatban hagyjatok szabadon hogy csókolhassak, bomolhassak érthessek, vágyjak, szerethessek meghalhassak, újjászülessek hagyjatok magamra hogy magam lehessek

Magyarázat kérem, én akkor nem gondoltam arra s ígérem nem leszek elvont ismétlem, nem hittem volna hogy megszólaljanak a konkrét gondok csak úgy maguktól, már tetszik érteni én nem tehetek róla, hogy elfogyott a kávém s nem szoktam le a cigarettáról pedig kibírtam volna s kibírom ezután is, ami jön 40

hiszen itt nem babra megy a játék kérem, nekem nincsenek rossz gondolataim csak emberi gondolataim vannak hogyan is jutna eszembe mondjuk és nem vagyok durva valami állati kérném ezt tisztázni

Homorú ó, ezek a puha versek csak írod őket, hogy eltakarjanak mit ábrázolsz? a véges végtelenben jeled fölfoghatatlan illúzió amit jelentesz sem vagy már amit tehetsz, azzá szűkítettek a világ kimenekül belőled eldobható vagy végtelenszer ez a negatív állapot a rád jellemző

Civilizáció (n+1) a halálom olyan mint én én vagyok a halálom egyszer mikor rajtam se lesz hús szanaszét heverő csonthalmaz leszek talán valamilyen lelet akkor leszek én igazán addig mások halálába burkolózom halálom – önmagam – elől

41

minden felismerésbe bele lehet bolondulni talán már bolondok is vagyunk s az őrület törvénye szerint rángunk ide-oda e hatalmas élettülekedésben

A tánc a semmi kapujában állok még van egy lépés előre vagy hátra mi lesz előre és mi marad hátra állok a semmi kapujában egy lépés előre egy lépés hátra 1982. január 7.

Kacér sírfelirat voltam gyermek voltam leány lettem szűz és vagyok ember anya voltam gyermek lettem csupasszá vedlett a szerelem voltam mérges voltam árva voltam hű is lettem gyáva kitettek a hóra télen 42

és ettem a havat jéggel tél is ült a bordáim közt voltam kedves voltam erős ma is voltam s leszek holnap a hullám is elhordoz majd vagyok ma is a tegnapi holnap pedig leszek mai gyermek voltam ember lettem s hogy élnem kell más dönti el élni fogok amíg élek s amíg élek temethetnek?

A félbeszakított vers fölhasadt álom. darabjaira szabdalt egész. befejezhetetlen magasság. és ugyanolyan mélység. ezek összetevői. s a kerekded szélességek. ezek tölthetik be tájait. az üres tér mindent elnyel. a tárgyakat. embereket. jelenségeket. viszonyokat. az üres tér betöltése megoszthatatlan. és átháríthatatlan. az élet telítettség. a hiány is ugyanezt jelentheti, csak fordítva. az üres tér a megtörténendő dolgok hiánya. 43

Időkút alkonyfüsttől dermedt házak buktak föl az erdőhullámzásban mintha az atmoszférán túl érzékelhetetlen távolságokig nyújtózkodtak volna függőleges volt a vágy végein még mielőtt földbe ágyazódtak volna valószínűtlen csendben és mozdulatlanságban régi zárdaudvar kockakövei fölé szürkülettől terhes bokrok borultak s virág világlott későn küldött üzenettel szirmain itt jártam valamikor a hetvenes évek elején ebben az időben, közegben világot termő, teremtő korban akkori állapotokban az idő alagútjain rejtett csapóajtók vezetnek ide a váratlanság és örök szomorúság szobáiból 1981. július 6., Brassó

Csendélet szavakban fekete rózsák nyíltak a kertben házunkra sütött a hold kishúgom szemébe botlott játék mackó volt kezében 44

sötétben írtam a verset különös szagú ibolyák simogatták körül a házat csillag ki nem verte ösvényen bandukoltunk mind a négyen árva anyám árva lányai és apám is – a legárvább

Hasogató kis nyomorult csodáim szárazra taposott hideg utakon győzelemre szomjasan cammogtok tikkad bennetek a szó meleg álom után kis meleg vackaim hol a lélek zugokba menekül betöltve üres teret kitöltve üreglétem az eget peremsarkantyúkkal hasogatom talán mögötte ott ami nincs ami te ami lehetne csak azok a szürke bácsik ne lettek volna havas reggelekből kibújva nem dideregnék kinyújtott kezemmel elérem magam 45

a lába nagy a szeme forró mit ölelsz benne mikor a világ elsötétül, ha látja mikor megszülethettem volna mindenki nagyon vigyázott ne maradjak egyedül mikor már biztosak voltak a beteljesülés elmaradásában magamra hagytak kivirágoztam bujkál a fűszál készül a térkép ima az arcon sorsom függ rajta előre nézek hátra látok hintapalinta mérlegem csal

Csendben jöttek a levelek egy darab halál bekebelezett az úton csillag táncolt részegen dülöngéltek a hegyek szívem árkaiba nehéz szerelemmel kapaszkodott a szél lassan apróra szeletelt a fájdalom s mint egy színtelen üveggombot eltapostak az arra hulló délutánok csak a levelek jöttek csendben utánam 46

kiégett lelkükben poros-parázsként gyulladtak a fények aztán lassan ahogy apám baktatott hűvös gödrökbe buktatott a szégyen

Jog a tűnődéshez kis oldások (tépések) fölfeslik (sejlik) az álom vers a versben s az elárult igazság megvédhetetlen nem vagyok ott nincs a képen a szem a rátapadásban fölszívódom ha kő lennék vagy tárgy emlékmozdulat-simogatta erezet fölismerhető vidék ha vágy volnék és lennék élnék most csak írom a szókat a bennem fölbukókat szabadesésben zuhog a vágyam a megcsalt mit ingyen rázok a szélben hadd fájjon ne vegyétek észre 47

Egy elmaradt szerelem margójára azt hittem, szeretlek, ahogy még senkit de kihűlt számban a szíved nem tudom, mit gondolhatsz micsoda gyors lázak futkosnak benned vagy gyorsan hűlő halálok így élek többek helyett is nélkülem előreküldött szavaimmal betakarlak s magammal hitetlek, ki nem vagyok veled lázas játék ez szétesetten keresem, kivel összeillenék ki megalkothatna végre engem a nincs és van köröz utánam szüntelen félholtan csapódok egyik-másikához a mindig hívő örök csalódásával abban, kit utol nem érhet mégis menekül előle egyszerű tudathasadás ez a meg nem élt élet bosszúja igen és nem közti harc a viszonylagos boldogság állandósultsága ne sirass hisz nem is sirathatol

Hajnali halál ahogy foltos a hegyhát úgy sikoltom hozzád add a kezed, hogy tartsuk a napot mélyen alattunk 48

lenézhessünk a völgybe szívünket szél ölelje a fákkal szembenézzünk ránk simul majd a kérgük

-osötét szemekkel ült a lány mellette idegen dobbanásokkal térdepelt a férfi a lány szívében elfeledett lángok lobbantak s hunytak ki a megfelelő pillanatban élek – gondolta fájdalmas fintorba torzult arca akkor egy öleléssel megölte, amit szeretett s megölelte, akit megölt

Emlék az első munkásköltemény elolvasásakor felfedeztem a szerelem szépségét iránta érzett őszinte hódolatomat azóta sem oltotta ki semmi a márciusi tavasz energiákat felszabadító vonzalommal itta magát tagjaimba és elfelejtettem hogy érettségi előtt álló fiatal vagyok az iskolában beszekundázott napokat pirossal jegyeztem egy soha-nem-volt naplóba – ilyenkor úgy éreztem kitörtem a megszokottból 49

semmi különbséget nem látok a két mell között az anyáméba gyermekként a férfiéba asszonyként bújok és ugyanolyan melegség önt el

Kedvesem divatjamúlt szánkófutással szöktek meg verseim előlem csupasz lettem lehetőségedbe öltözötten melegszem ha szép volnék erős ha gyönge lehetnék mint a nád és nem hajolnék ha emlék lennék álarc vagy sokasodás ima ha volnék szádra fölfutó zongorázás

All my friends fű harsan öröm serken szó rian nem mondom: szeretlek

50

csak azt ezen az úton jöttem te onnan érkeztél vezess olyan utakra ahonnan nincs visszatérés ’86 március 2

Tavaszriogató /szerelmek halála/ állok a mezőn tavaszváró csenddel fűzöldszemű fiúk intenek sírva simulnak utánam a füvek ölükbe fognak a szelek s röpítenek húsom ellilult már a magasban elfehérült szám megtelik könnyel karomban viszem az eres földet szememben őrzöm a fehér napot hívjatok fiúk – szép zöldszeműek belétek huppanok öletekbe kaptok gurigázzatok csicsonkázzatok éjfekete bőrömre meredt a hold visongjatok el ne illanhasson könnyű széllel testem fogjatok meg fiúk majdnem elestem tartsatok erősen, keménymarkú kézzel hogy belém simuljon szerelmetek szépen fogjatok meg – elkékült szemekkel 51

nem látom a napot, nem érzem a szelet mintha a bőrömre szorult volna – szégyen tartsatok, tartsatok jaj el ne ássatok jégtestem, jégkezem jaj, el ne törjétek pihenjetek srácok fulladok, kifúlok, jaj szelek, illatok elárvult karotok bőrömre száradt már a nap belőlem erezik a föld hóvirágot nyit éjfakasztót

Ki lesz? ki lesz, aki eljön csillag-könnyes álmaimba burkolózva s rám akadó szemekkel életre türemkedik? csillag erezetű álmait hordozom fényesen

Rések mögött velem a korom kézen fog a gyermek, aki voltam akiért idáig gyalogoltam lángokban áll a mese a házban 52

virágok űre létező csendem csendem üszkébe merülve fojtogató szárnyam szárnyam ívébe menekülve látlak látlak hiányzó magasságodban magasságodban várlak kicsi, imádkozó szemű nénik ámulnak szerelmes, énekes szemünk felett agyag-álmod végtelen-teljes lét s nem menekülhetsz, léted agyag – tudod csend-molekulák hullnak hártyaszirmok vergődő mozdulata élek s tegnapom frissen hantolt sírján lépek

A változások állapotai a víz térképe, áthatolhatatlansága, állandósága rétegeinek jellemrajza a víztükör bejárat mivolta bejárhatatlanságában a vízfelület az égbolt visszfényeivel a gyűjtőlencse szerepe, megfejthetetlensége a víztükör, mint egyetlen óriási szem szemfehérjében úszó földek a szembogár a pupilla benne az ember a föld, mint a mindenség szemgolyója /s én egy szamár a mindenségben/ a hit, mely megváltható, beszerezhető, lejáratható az értelem, mint téged másoknak kiszolgáltató, 53

föléjük csupán értelmed emelő téged a sokak alatt magára hagyó akarat az állapot, melyben a test és szellem egymástól elkülönülve szembefordul és acsarkodni kezd a transzcendenciában visszahúzó állapotok is vannak ezek az ember kiszolgáltatott pillanatai a világ hálózatában nem mindenki érti meg helyét és szerepét így a másik áldott vagy áldatlan sorsáról sem lehet véleménye az értelem csupán a sántát járni segítő igyekezet amivel „esetleg” érezheted, hogy egyszerre több állapotban is létezel a minden mindig semmi csupán a részletek jelentenek valamit az ember állapota most is a halé mely úszkálás közben sokféle áramlatba kerül, s az érzékeltekhez időnként nem csak tud, de akar is viszonyulni az átszellemültség bekapcsol az áramkörbe fel is olvaszt az ihlettelen állapot otthagy a földön rögtön látszani kezdesz 1982. január 3.

54

Maskarádé csak ez a kis bástyaszív épp a harmat mit kiver homlokod a máslétbe vágyakozás hogy elveszítsd önmagad ki nem lehetsz mi ez a bújósdi? a titok kívül s belül a magyarázat? a színész versbe bújik a költő a világ réseit kutatja föl-alá szálldos időbugyrokban csatangol száraz könnyekbe öltözve játszik halált virágot aszfaltköveket a kő mellett a rés egy kígyó kiterítve a zene teste s a golyó, mint buborék a testben de hát nem bújhatsz másba csak beleshetsz réseink közösek erőssé rajzolják a háttéren kibomló tested a tojáshéj fölhasadt burkán átüt a szerelem 55

a bent és kint egybevilágol és felerősíti a halovány erezeteket mely végül is téged mintáz arca apadó sugarában

A megszégyenült vacog a meztelen vers hisz születetlen hántják le bőrét még vergődik vérében s mire kimúl nem is tudod mit oltott ki vétkező pillantás egy avatatlan kéz te tudod, mikor még meg sem született, csak a sejtés nyílik föl benned, igen – ez vers lesz – ezt kell tetten érni – még homályos, titkos és kideríthetetlen, de készül már és érik, és kibújik a földből, ha meg nem fojtja, el nem tépi, meg nem öli valaki, egy vétkes mozdulattal, egy durva szóval, vagy csak esetlen bambasággal, és halva születik

83. május 23. – ’89. február 2. újra otthon e ködbe bújt vidéken az elvándoroltak szomorú köntösével nyakamban igáslovak messzire nem eresztő pányváján ritkás szőlőtőkék között 56

gesztenyevágyú kertek alján estébe hajló nyári délután otthon az itthoni madárcsicsergés tengernyi zenéjéből ocsúdva hegyek közé szorult vágyakkal és itthon delel a nyár dúsulnak a kertek itt szigorúbb rendben vigyáznak a házak az álmok is rendbe szedettebbek magas fenyők közé mintázza arcom a tél s meleg vacok után sóvárog a lélek itt simogatásra, bátorításra vágyom ott félrefordultam a rám mosolygó igyekezet láttán itt kegyetlenebb a vágy ott böjtre fogtam magam ölelő szemek szorításából elfutottam s ez nem sértett senkit itt vérig lázít embert ezért hát halálosan ügyelj, mit osztogatsz kinek a kenyerét hogyan töröd s nyújtod az éhezőnek

57

Kis párhuzam foglalj helyet, mondja a vásárhelyi néni és mondatán túl érzik a kisváros kispolgári kismiliőjének lerakódásos ízlése, szorulásos lelkesedés, a végtelen távlatai nélkül foglalj helyet, parancsolva kér, feltételezve, ismered a városi etikettet leülsz, de nem a legkényelmesebb székbe, az a háziúr helye foglalj helyet, és mondata mögött hűvös bezártságok sejlenek, a kifutás lehetősége nélkül az egybezártság kényszerű törvényei közt méltóságosnak tartott magunk szeretése látszik lekezelően tisztel meg mondatával, elnéző mosollyal nyugtázza másságod ülj le, öreges hangsúly, a mindent megjárt pokloké azok vállalásával, mert belőlük kimászni lehetetlenség, benne emeli hát fel fejét, mint Dózsa György s épp ez a magát föléd helyező hősiesség hangsúlya szakad rád foglalj helyet, mondja a kolozsvári asszony, és mondatában már virgonc villanások cikkannak, szabaddá tesz velük, helyezd magad kényelembe, élj úgy mint eddig, előttem is szabad vagy, ember vagy, talán nálam is jobb és szívélyességét addig is elviheti, hogy meg sem védi magát ellened előzékenyen alulmaradni is merészel

58

Kis kosz a kis okost kis mocsok fedi orrán piszka magát szennyezi be de eltanulta és megtanulta míg élsz, a te szád járjon a másokéra koppints ha neked úgysem jut csók belőle füstöld tele a levegőt körülötte így a kis okos és hangadó és székely és -kodó, -kedő, nyakas makacs „úr” cifra asztalán teríték a szégyen kigondolta ő ezt már régen szépen hogy ne maradjon egyedül és meghallgatatlanul

Féreg-arspoetika a költő én vagyok kitátom a számat csutkába harapok csutorában mászok a héj a héj a burok az igazi magja elvetélt húsa nincs neki 59

a váz a váz ami tartja még torkában fölmászik s szárad a penész 1982. október 7.

Párhuzamos dallamok „a seregély ólomból ejt árnyékot a földre rést ütve rajtam s téged megjelölve” (W. Woolf – és én) I. ahogyan letaglóz szelíden mosolyogva véred veendő mosoly lebeg ajkán II. üres késben belülről éles szakadék mosolyog III. hó-kések ártatlan hó-mosolyok a sötét metszeten IV. szája szélén bujkáló majd szemében megdermedő kőbe sült szerelem 60

V. az otthoni és védett lobbanó szemében hidegen égő tűz világolt szeretett – bármilyen hihetetlen s már egyedül ténfereg tartalmatlan glóriákba zárva VI. ilyen volt, amit a tél sarkán két repülő landolásra várva a földről az égre felvázolt magának

Ami a töprengés mögött van gondolataim kérgét lehántottam irgalmatlanul csupaszon álltak ikertestvérem bőröm alá bújt védekezni azóta luciferi méltatlankodással sűrűsödik bennem a gond kinyíltak az ég csatornái ereszkedésre zendült szívem felindult hangokkal karöltve lépek villám világította erődök felé vágyak zuhannak bennem nemsokára s elfelejtettem megágyazni nekik talán az vigasztal, halálra fázhatnak s könnyebb szárnycsapással magasodhatom föléjük 61

az indulás mindig megkeresi a maga tartóoszlopait akadályokba ütközvén visszaverődhet az igazságig

Zarándok a halottak felöltik füstarcuk álomlázat hintenek és körbeutaznak az éjszakában emlékszel? halált játsztunk megszobortuk mikor megjelent azóta velünk van mindig magunkhoz édesgettük szája íze szerint alakítjuk a világot csonthideg markolássza az égbe zarándokló turistát de mit mutat fel bennünk az ő halála? mennyi hiány – micsoda rések immár örökre átjárhatatlan hágók mennyi üres tükör micsoda félelem bennünk egymás iránt csak a szerelem vonz a többi taszít, egymáshoz lök megsemmisít csak a szeretet él a többi élve pusztít kegyeletből 62

ajánlás tessék: egy gömbszelet a halálgömbből finom, frissen készült emlékkeresztnek az égre, hol egy turista a hiábavalóságba kapaszkodott

Az út az úton semmi csak a por mi betakar és beporol az úton én sem vagyok már és milyen kár hogy nem is kár az út sincs már és aki vár rám elvitt már

Egyszerű credo a színészköltő arca háromfázisos a világ felszakadását egyedül rendeli el s mit fölmutat a ti gondotok

y/a bizonytalanság átszűrt határkövei agyonmosott tegnapok a holnap villódzó késtompasága

63

összeállnak a fénykép mögött dalba ring szavuk ismét elérhetetlenek lázam hálójába akadt fogatok késlekednek zászlóikba hurcolkodom a holnap elől a könny is gyöngynek gyűl szemükbe

Párbeszéd a fiammal ha te elégsz új anyukát csinálok miből? vasból de a vasanyuka nem tud szeretni miért? mert nincs szíve én olyat csinálok, hogy szíve legyen 1983. február 8.

Kiáltás imafokon könnylevélbe öltöztetlek mosolyommal simogatlak tenyeremmel takargatlak ezüstszéllel hűsítgetlek melegemmel melengetlek a bőrömmel óvlak, védlek szememet is rád aggatom hulló hajammal csiklantlak égő keblemen ringatlak kihűlt erekkel sikoltlak 64

sziklavirág szíved sziklacsipke melled szétszaggatja villám szétveri a zápor tavasz utolérhet csillag sem segíthet földem is kivethet szaladj édes fiam fussál kedves párom tán megőriz álmom

intelem mit egy félrepillantó időtöredékben magához intéz a szerző nem filozofálni kell csupán értéseid tudomásukra hozni a szembe esése előtt beletekinteni hulltában fogni föl a szót a mondatok csatafüzérét felállítani végre a gondolat erejével a más mindig ugyanabban rejtőzik az ellentmondás löki magából ki hogy szembenézzen vele arcát akarja tudni mint sajátját a rárakódások bonthatatlan egységgé szervesülnek 65

letépésük vérzést okoz a heg gyógyíthatatlan élvhajhászás rétegesedik az érvágás csonkít már 1982. 11. 02.

A semmitől idáig foltok szorítják vissza arcom a semmi körvonalazott ábrázata rajtam túl leselkedik rám már csak időnként ráz ki a hideg erre kacsintó pillantására amiben felolvaszt és a keretben már én is ott vagyok az ő képeként mint egy üzenet miben a nincs szól utánam becsap a látszat átver s a házad üresen ásít nélkülem rád mindig kimarad egy évszak mostanában láthatóvá válnak a szavak és lehullnak

Számtan négy sárga fal négy szürke hegy 66

négy nap negyven szerelmes óra négy rakott tűz négy fenyő négy éjszaka negyven fájdalmas óra s a csend három pillanatban két öröm egy szétzilált halál s végül maradtam a semminek én négy szürke hegy közt nagy sárga fény

Néha kihullanak a fákból az erdők a tenyerekből az arcok szájakból a csókok lemosódik arcunkról a pír gerincünkből kiesik a gerinc nem találjuk összevont szempillantásunk kiheréltek a barátságaink és szétzavartak szerelmeink karjainkról leválnak öleléseink jó lenne megragadni az isten markát 67

patyolat tisztaságban, mint friss vízben buzogni újravajúdni magunk ebben a világban

Újabb fejfa a mindenkori József Attilának de jó volna verset írni újra hinni, újra bízni és amit kell azt kibírni de jó lenne szembenézni és fölállni úgy maradni önmagunkat megbecsülni de jó volna újra élni kimondani meghallani ha a szónak éle volna emberforma mit faragna mert így, ha tükörbe nézek nem látok senkit és félek

Megírnám, ami fontos, de meg sem történik Te, aki soha nem váltál azzá amivé mellettem lenned kellett volna elszörnyesztesz önnön tehetetlenségemmel ennyire futotta? gyűl-gyűl az emberben a vers egyszer aztán leül s kiborítja kincseit eléd te átlépsz rajtuk mint aki észrevette ugyan de nem érdekli különösképpen 68

ezekben az időkben mikor a hirtelen szelek piros foltokat kevernek arcodon majd sápadtra fonnyaszt a benti gubbasztás megnő az étvágy elfogynak vágyaid a versek is összetörten hevernek a sarokban mikor felnéznék megkérdik hova bámulsz a semmibe mondanám ja verset írsz jegyzik meg gondosan s a költemény mely összeillesztette volna széthulló életed meg sem születik 1984. 11. 12.

Micsoda harcok és micsoda árak húst zsigerelvén magadból szabdalsz élet-tereket mikrovilágot s a befelé hirtelen visszájára fordul lyukas harisnya lételmélet lesz a bentit nézegetvén a kintre mordul a gondolat s az inger téged békétlen ücsörgésben hagyva másokat is elkerül 69

minden attól függ, sikered milyen jól és sikkesen tudod elbujtatni a viszkető gondot mit adsz rá milyen szavakból szőtt rímeket a hámot miből fonod de akinél így aratsz sikert nem érdemes másra csak izzadt homloktörlésre nem derű, nem dicsőség a kendőzetlen igazságnak saját dala van és nyelve is egy az igazat tudd s tudni fogod véle az Egészet 1982. 03.19.

Hiányuló jelszavak virágoznak a fákon kivonulásszerűen fénylenek a rózsák minden örökös ünnepi díszben hervadoz csak te, szomorú kis előszobám gyermekkorom világa ragyogsz igazán emlékeimben állok szívem szülőföld zuhatagában s az elrepülő kálákat siratom

70

Felismerés most már tudom a világ fáit a fában megdermedt csillagot

Festmény Baudelaire szomorú holdjának fehér csodákra bámulása a boldogtalanok fehér holdja a harag és háború véres-sárga piskóta holdja a sárga lázas hold árnyékolástól mentes vakító körvonalak felhők fehér kékre mosott göngyölege mögött az ég tiszta-szürkén az ágak határozottsága tavaszt indító kemény üzenete a szélnek

Kis ima múmia hegyek halott pillangók virágok kő-méze ritkuló hajam kevés-szavú alázatom dermedő kezed kezemben és utolsó fellobbanásod ámen

71

Hit aprókat szuszog kezemben még hármat rúgna kettőre telik földre huppan fagyott gerendák közt felserken a fű az átvárt, kivárt, bevárt élet végül rád csukja koporsóját dani! rossz lóra tettél! inkább a malacot vagy a tehenet de szabadon legeltethetnél! magamnak s nektek szintúgy ajánlhatom mi volt itt? viskyáda? csak szúnyogzörgés foltos asztalon ezt így, s a többit mellé itt fekszik a vágyam, kiterítve hát ki sírjon itt, mondd? a maradék? a toldott-foldott hulladékból ácsolt fapadozatú viskó? a vályogszekér? az álom ott romlik el mikor megtörik lelkeden a hám s nem te gondolsz csupán az illem

72

Annyi minden annyi mindenről szó volt annyi mindent megígértünk terveztünk, álmodtunk elviseltünk annyi mindent lenyeltünk megértettünk annyi mindenről lemondtunk hogy már semmit sem értünk ígérünk tervezünk álmodunk és elviseljük hogy elviselhetetlen 1979. június 26.

Ábra arcom végtelenje ábrák törnék szét arcomon zord térkép vagyok itt nincs virág nincs semmi álom valóság: gyökér könyörtelen, vad ábráim felfejthetők alattuk újabb ábrák semmitmondóak, üresek egy üres ábra vár rád 1979. szeptember 10.

73

Árván maradt szimfónia fogadd vissza a gondolataim néha nem vagyok egész fontos nekem, legyen valaki aki vigyáz rájuk ha elmegyek és itt maradsz ki ügyel a rendre? a végtelenségig kiárnyalt színeinkre a tűzre, a vízre, a tejre? ki ügyel majd a kerevetre?

Év végi strófák (csak épp a lét, ez a semmi, ez a tét) mikor az írott betű szomja utolér nyugtalan ülök író dombomon feszít a laza táj ez az amorf közeg amiben sosem tudhatom mi honnan indul felém nem mondhatom, amit érzek mert egyebet hisznek felőlem a népek elhallgatom hát évek óta letagadom amim van sorra nem vagyok se nő se vers egy földhözragadt versláb biceg bennem ki járni nem tud hadd bicegjék így lesz belőle fél tehetség 74

más mennyit hogyan vajúdik nem tudom de akit – engem – két lábra állít minden reggel az ágaskodó kétely csak így írhatik

C’ est tout a hajszálrepedéseken fölfutó láz mi berozsdázza a földet elvékonyodott hajszáltürelem végtelen osztódása amiben nem vagyok és nem leszek bár kísértőn jár utánam álmok könyörgése értem s az arcomról lehervadt mosoly kisfiam taszító simogatása s hogy fölparázslik s csillagzik vérem

75

Kurta Áron Endre fotója

76

II. Egy szerelmes lány vallomásai a múlt századból Ha baj van bennem, velem született. Lepedők lengnek az ablakok előtt. Fölött. Cérnára fűzött álmok. Riasztópisztolyzörgések nesze, kimagyarázkodások. Itt ülök nálad. Félig. Kialudt sortüzek menedéke. Szavak a létről. Gyűl bennem a csend. Ma szerda van és süt a nap reggel. Itt ülök nálad költészetben. Ágaskodó szemeim. Feléd futnak a fények. Tej. Kompót. Reggeli mosakodás. Állapotok. Az eljövendő forradalom lézeng bennem. Hiszek a füvekben. Léttől létig kanyarog szívem. Verése pergés. Pergése láncfüzér két rothadó szilva között. Lépések. A másik házból ideszállnak az éjszaka meleg áramlatai. Itt minden kihűlőben. Fővárosi visszaemlékezések. Valaki olvas egy alacsony ágyon. Reggel. Kávészínű gondolatok bukdácsolása. Az első cigaretta. Indulóban a szerelem. A szerelem induló dala. „himnusz minden időben”. Utánozlak. Rejt valamit ez a csend? Pusztulóban a szél. Fürdőruhák szárítólécen. Konyhai türelmetlenkedés. Az edények nosztalgiája. Szeretem bennetek magam. Gyűlölöm bennetek magam. Esti rácsodálkozás a fürdőszobában. Egy nap üledéke. Leülepedett magány. Kintornás szerelem. Látod, rezeg a szíved bennem. Újrakezdés. Nálad vagyok. Átutazóban a holnap felé. Ütközőkön. Vonatzakatoló dobogásban. Létem keresztjén. Tisztán. Becsületfoltok tarkasága. Foltokban a becsület. Létezem, hiszen látlak. Vagy mellettem mész el. Tovább nincs. A szerda reggel piros fénye. Mellettem te, függetlenül. Ajtók. A reggel 77

zajai, tisztasága bennem. Álom. Dolgozom. Átmeneti béke élet s halál között. Hogy megérkezzen a nagynéni és tudomásul vegyen a világ. A világ kereszteződése a titkokkal. A semmi veszélyes közönye. Félek. Ruhátlanul indulnék magam felé. Útközben köszönnek a vágyak. Intek a valóságnak. Kicsi sírások másznak körém. Ránts el tőlük. A nagy sírást akarom. Fizetés napján, szerelem-szerdán vedd meg nekem. Játszani akarok. Végre mással. Átmegyek szélnek. Feléd fújok. Köveken érkezik a hajnal.

Elmélkedés kora reggel szemerkélő esőben Cinke száll örökké az ablakomra. Ha megmondom neki, hogy a rendezőnek már beszámoltam... Hogy esik! Ilyenek azok a hangulatok, amikor békés vagyok, de haragos is lehetnék. Gyermekkori tócsákra emlékezem. Leveleket hajókként eregettem. Szivárványszíne volt a délutánnak. Csak maradna ki valamiképpen az előadásból. Miért ilyen agresszív? Az agresszivitás tényleg nem szimpatikus. Tulajdonképpen most szomorúnak kellene lennem. Kicsi barátom. Kolozsvári szerelmese heteknek irányította lépteit, gondolatait rendezetten tartotta kobakjában, ha szembejött... fűcsomókba bogozottan, kusza sugárutakon. Az érthetetlenség tarthatatlanná lett. Kicserélte az autógumikat, a füst bejárta torkát, lassan rátekeredett hangszálaira. Lázhálóba akadt szerelmem kitárta karját s felfele zuhant a végtelenig, ott meg szeretett volna fordulni, de nem bírt, sarkával megrúgta az eget, pár csillag bomlásnak indult, hajszálai elterültek a tejúton, anyja jött szembe az úton, imádságok röpítették a következő állomásig, a leszállást ködbolygók nehezítették meg, visszafele gondolatában a fantázia elemei nyüzsögtek, meghallgatott pár fohászt, s a napnak lőtte őket. Szikrázva égett a kívánság, furcsa alakúvá, csak agyával fényképezhette le, tudta, mire 78

felébred, ez is érvénytelenné válik. Nevetséges hullámokban keringett a jövendő körül s csodálkozva látta, milyen egyszerű és bonyolult rajzok borítják arcát, mégis megfordult, útján sok szegfűszeg alakú csillaggal ismerkedett meg, egyszer átvillant rajta, hogy lent nem lehet fűszert kapni, s itt mennyire nem cikk, éneke nem szállt sehova. Kieresztett hangja beburkolta s egészen felismerhetetlenné változott. A szolgálatos megfigyelő bolygó aznap különös jelentést tett egy ismeretlen sugárzású égitestről, aminek állítólag lelke volna, csak mégis inkább élettelennek tűnik, akarásai végtagokként nyúltak le róla, ezt hajtószerkezetnek nézték. Később ásványtani múzeumba került, ahol apró csillagkölykök unták a magyarázó gép szavait, róla.

Álmodban te is hozzám térsz vissza Menekülésed gigászi. Hasonló ahhoz, amivel elváltak lépéseink, s azóta külön ösvényeket taposunk. Magunk alá taposódnak az ösvények, s mind mélyebbre hatolunk az egyedüllétben. Álmodban könnyeket cipelsz hátadon, beleakadnak a fenyők. Belénk fogózik a lendület, megáll szívünk s visszafele nőnek a füvek. Tavaszra tél jön. Az adósságaid mind megadtad? Köszönöm, én épp olyan vagyok, mint azelőtt, szabadlábra helyezett szerelmes, akinek időnként hiányoznak a mozdulatai az öleléshez, de meg van bennem a jó szándék a halhatatlansághoz. Béke a füvekkel s lesz még születésem. Tegnap lehántottam gondolataim kérgét. Csupaszon álltak, feddhetetlenül, irgalmatlanul kitakarva, új Messiásra várva, vagy szélre, hogy felkapja őket s az érthetőség felé sodorja. Akarásaimat fiókba zártam. Néha előszedegetem őket, vendégeknek mutogatni. Mind lassabban közeledik a halál. 79

Ikertestvérem szél rázta fák közt keresgélte az igazságot, s amikor nem találta, bőröm alá bújt, védekezni tehetetlensége ellen. Azóta luciferi méltatlankodással sűrűsödik bennem a gond. Mindenfajta zene megbénított eddig, ám ma kinyíltak az ég csatornái s ereszkedésre zendült szívem. Felindult hangokkal karöltve lépek villám világította erődök felé. Nemsokára zuhanni fognak bennem a vágyak, s elfelejtettem megágyazni nekik. Az vigasztal, hogy talán halálra fázhatnak, s könnyebb szárnyrepüléssel magasodhatom föléjük. Az igazság mindig megkeresi a maga tartóoszlopait, hogy akadályokba ütközvén visszaverődhessen önmagához. Zenés föltámadás lesz, kihirdették a sarkon. Átlátszó cédulákat osztogattak. Mindenki ott lehet, aki idejében beszerzi a halhatatlanság ismérveit. Olcsón kapható minden élelmiszerüzletben. Kárpótlásul fügefaleveleket küldözgettek megtérésemért, de kihagyták számításaikból az időjárás szeszélyességét s most itt állok megfürödve önmagam élhetetlenségében, lemeztelenített álmaimmal. Álmodban te is hozzám térsz vissza, s az nem olyan lesz, mint a kinyilatkoztatás, rózsafurulyás engedetlenség patak-köveken, szelíd magára maradottság békétlen utcánkban. Álmodban hozzám intézett kérdéseidre nem kapsz feleletet, s felelőssé sem tehetnek álmaidért. Gyökerek nőnek a földből, ég felé zuhan az eső, a nap is magára süt. De álmodban még minden jóra válhat, s hihetsz belső logikádnak, építkezhetsz szűkszavú szerelmekre, s együtthatóságunk törvényeit is fölismerheted. Kék füvekbe burkolózó estéli imádság, zenés haldoklás, az évszakok néma menetelése s a képzelet energiái. Álmodban még visszatérhetsz tartóoszlopaidhoz, keresgélheted az igazságot s megértheted miért engedték mellénk szegődni. Álmodban én is téged álmodlak hozzám menekülni.

80

Napló I. Eljutottam a holtpontra. Olyan üres a fejem, hogy már szinte szép. Elég baj volt így is, hogy a tél kifelejtett bennünket számításából s egyenest a tavaszba pottyantott. Furcsán repedezett sarkú utcám van nekem. Nagy ritkán kifordul belőle egy hatalmasakat durrogtató teherkocsi, vagy két nénike döglik be a kanyarban, ahogy a telet pletykálják. Hiányában nyugodtan lehet. Elveszítettem ismerőseim. Érdekes, hogy hal meg bennem a régi módja annak a viszonyulásnak, amivel, két évvel ezelőtti haveroknak odaköszöntem. Csak néztem őket kábán, zavartan, mint akit rajtakaptak, hogy megöregedett és rövidlátó. A másik szobában mostani életem alszik. Úgy, mintha örökre bele akarná álmodni magát a szobámba. Szeretem, mert sápadt és szelíd mosolyú. Olykor szorít. Izmaim szétfeszítik alakját. Ilyenkor idegenül, bambán néz, mintha megkergültem volna. Igen, néha szűk nekem az életem. Néha nem férek bele a szelíd napokba. Gyöngéd simogatástól menekül szavam, mozdulatom legszívesebben talpam alatt repesztené szét a földet. Hogy itt vagyok még mindig, rajta állok még mindig, nem ismerem magam jobban, őszintébb sem lettem gondolataimhoz. Fárasztó ez a koratavasz. Ülni halkan a kályha mellett, egymás után szívni a cigarettákat s beleőrülni abba, hogy elveszíthetem a gondolataim – nagyon nehéz. És kint esik az eső. Lucsok tér a világ. Anyám érkezik s még mindig gyermek vagyok, aki nem tud kezet adni önmagának. Apám emléke lassan szétfoszlik, barátom egyre kevesebb. Csak kódorgok két utca között, idegen szavakkal, vagyontalanul, árván, mint ez a mértani szél. Megyek az utcán délelőtti fényektől könnyes szemmel. Derengő színben tétlenkedik előttem az út s bokám kibicsaklik a kövezeten. 81

Korán jött a tavasz. Még fagyott elmémből alig nő zöld fűmetszésű virág. Még nem is tettem meg azt a következő lépést. Még nem is feküdtem bele a szélbe s a tavasz már itt van. Rongyosan, tépetten talált, idegen szárnyakkal az utcán. Mert az utcán vagyok akkor is, ha kályha mellett ülök, vagy az ágyban fekszem, s a mennyezetet keresi tekintetem. Mert az utca szavaival ébredek s nem tudtam még kivajúdni az én szavaimat. II. Van egy pillanat, amikor túlhaladjuk saját lehetőségeinket. Mértékeinket nem mi találtuk ki. Rendszerint nem férünk a magunk építette korlátaink közé, s a felesleg túlcsordul a határszéleken. Mindenki tetszése szerint választhat a lehetőségei közül, de ez a választás már eleve elhatározott. Ha azt mondod, választok, választottál a választás lehetősége és a nem választás között. Tehát választásod elhatározásával már tőled idegen törvényeknek kötelezted le magad. Emberfeletti lenne azt követelned ön magadtól, hogy vállald a következményeket. Aki elfogadta a választás lehetőségét, a kiválasztás problémáival találkozik. Minden az erőt emészti fel. Nincs olyan, hogy acéloz. Csak fogyasztás van, soha termelés, soha alkotás. Esetleg egy másik ember számára. De az alkotás mindig túl sokat követel ahhoz, hogy azt valakik is pótolni tudják. Az erőt nem lehet kiegészíteni. Közös erőnk is csak azért tartósabb, mert energiánk nem egyszerre fogy ki. Minden a kitartástól függ. Egyedül senki nem tud kitartó lenni. Ehhez kell a másik, a többiek ki nem tartása, hogy legyen mit folytatni. Nincs olyan, hogy újult erőre kaptam. Csak nem tékozoltál feleslegesen. Örökkétig senki nem őrzi meg a képességeit. S nem az öregség riaszt vissza a tevékenységtől, hanem a tehetetlen kiürülés. Ami ellen nem tehetek. Senkinek sincs annyi, hogy nekem is adni tudjon belőle. Mindenkinek kevesebb van, mint amennyire szüksége lenne. 82

III. Pereg a muzsika. Francia melódiák gördülnek végig testemen s vágyakozó kerek betűimmel itt csücsülök egy fővárosban, valakinek talán a metropolisa. Istenem, tizennyolc éves koromban örökké megtaláltam azt az üres szobát, amit a költészet, a hangulat magamévá avatott, bárkié is volt. Sohasem reméltem ezt későbbi időkre, ma úgy mondanám, a jelenre gondolva. Ez a jelenem is épp úgy hozzám tartozik, mint a három évvel ezelőtti. A hangulatok visszatérnek, s te, királyi Vénuszom, meztelen keblű apokalipszis, hideg nyári éjszakákon úgy tapadsz éveimhez, mint kövekre a történelem. Még mindig szól, s nem akar vége szakadni. Csak magammal vagyok ezer-idegen földön is. Úgy alakítom érzéseimhez a szobákat, pillanatokat, amelyekkel egyik életemből egy másikba, egy alig pislákolóba tengődöm, hogy meghalnak az idegen érintések s az ölelő, felém nyújtózó karoktól is függetleníteni tudom magam. Nem igaz ez a pillanat. Olyan pilletáncot vív bennem az egyedüllét a gazdag, alkotó velem levéssel, hogy újra meg újra magamra találok, hiába remegek attól a naptól, amikor már sehol sem leszek a magam számára. Még velem vannak régkori énjeim. IV. Ha minden úgy oldódna föl, hogy nem ragyogna semmi az alkotást kitürelmetlenkedő pillanatban, ha egyáltalán feloldódna a szépség , s az alkotó hév sem feszülne kettérobbanón a kézben, ha minden fény és vonal, szó és gondolat rügybontó rím nélkül fakadna az égre, s a csendben is meghalna a csend, akkor a halálban megszűnne a halál, életben a születés, akkor a fekete sem törekedné vonallá, gondolattá magát olyan türelmes feszítő ernyedéssel, mint mikor még kezemben tartom a verset, mielőtt kicsúsznának gondolataim 83

s fénybe íródnának szerelmes érveréseim. Megpattan bennem a visszafojtás gyönyöre s nagyszerű a kín is, amivel kiosztomkifosztom magam a világ elébe. Úgy gyűl markomba a szerelem, ahogy ecset hegyén bukkan napfényre a kép s a festő kezében szorul érlelő-érett-forróvá a szépség. Minden ember szülte, kínlódta gondolat ajándék, tükörképe a világ természetében forrongó változásoknak. Nem vonulhatok vissza homlokom mögé, ha magához rendel az élet s az életet magamhoz rendelem. Ars poétikám sem az örökkévalóság törvényéből születik. A megtett szerelmek, megkívánt és végigélt csodák töredéke minden gondolat, minden hév. A világot is úgy alakítottuk a magunk mércéjéhez, hogy a legtávolabbi rokonaink is elférjenek benne. V. Gyűlölöm a háborút, szeretem a békét, tehát harcolok. Micsoda paradoxon. Ez jellemez minden társadalmat. Az ember kénytelen megalkudni. Azt tenni, amit gyűlölök, hogy elérhessem, amit szeretek. Másképp nem is lehet. Az ember legősibb megalkuvása, hogy nem nyugszik bele a mindennapi eseményekbe. Mondjuk, ez az élet. De nagyon abszurd. Nem érdekel az ember beleszarakodása a káposztalevesbe, sem a tegnapi garden-party, sem az éjszakai bombázás, sem az, hogy mindig minden balul üt ki. Nem vigyázok többet semmire, mert úgysem viszem semmire. Senki sem próféta a saját hazájában, de más házában sem. A falevél, ha tudta volna, hogy hideg a föld, kétszer olyan gyorsan hullott volna le, de ha lett volna benne egy csepp becsületérzés, már a fán elszáradt volna. Valamikor azt hittem, minden attól függ, hogyan sodor hullámokat az idő a homlokomra. De kiszáradt a kedvem s a fecske sem akkor jött, amikor a szerelmet szerettem volna túlénekelni. Elkésett az üzenet s a bárány megfagyott a 84

völgyben. Csak én disznólkodtam törökülésben nyomva agyon a hétköznapokat. Nagy lapos idő terpeszkedik agyamra, ujjbegyeimben feszül már a tér, s a hang itt rostokol szívem fölött. Minden arrébb mozog ebben a szennyes időben. A perceket kisöpörtem a világórából s idegyűjtöttem az asztalom köré, hogy életet faragjak legkedvesebb pillanataimból. Mindegyik mostohagyermekem. Nincsenek nagy szavak, nagy gondolatok, nagy szerelmek, még nagy csalódások sincsenek. Kicsire zsugorodtunk szemetekben, de a valóságban is. Van, a szeretnék, a jó lenne, a ha tudnék, ha lehetne. Ilyen apró szavakkal zúdítottam nyakadra a hó lavinát, s ilyen semmi gondolatokkal, pici szerelemmel védelek meg a mindennapoktól. Hogy meg ne mindennaposodjunk a fekete tér, fekete szél fekete szemcséiben. Hogy ha csak lehet, még feketébben tükrözzük vissza a napsugarakat az űrbe. S ne csillogjunk túl világosan. Az égboltra tudnálak feszíteni, meg tudnálak szeretni réteken kibukkanó fűszál-ragyogásban, meg tudnálak enni fűszertelenül, zamatos képedre csurgatott illatoddal csupán, és elvennélek, magam mellé vonnálak – ha nem vonakodna fénytől a fény, sugártól a sugár, szerelemtől a szerelem. Ha nem hasonlítana ember-érzésed ember-tudásomhoz. VI. Akkor este azt hittem, úgy lehetek a tiéd, hogy nem marad a szánkban semmiféle keserű íz, nem félünk a csillagoktól s a simán lábunk alá tekeredő úttól. S a reggel el is jött. Kedves és ismeretlen voltál, olyan, akivel éveket együtt töltöttem, de nem sikerült belehengerődnöm lelkébe, szíve mögé. A reggel csodálatosan sütött arcunkba, tiszta volt a fényem, piszoktalanul mosolygós, mint aki úgy járta meg a poklot, hogy még a szagát sem érezte. Nem tudom, te mit éreztél, s ez nem is fontos. Ma ott tartok, hogy rád csodálkozásom megcsúszott 85

töretlen tekinteteden s valahol kizuhant körödből. Nem játék volt, ezt az éjszakát soha nem fogom megbánni, hisz úgy lehettünk egymásé, hogy egyikünk sem hagyott nyomot a másik szívében. Nesztelen suhantunk végig az éjszakán, s hittünk az éj hószínében és minden másra vágyó mozdulatunkban. És megmenekültünk a szerelem égető, ostoba zendületétől. Azóta ketten kettő vagyunk, és néha elfog a nosztalgia – mint most is –, hogy egyetlen és megismételhetetlen az az éjszaka. VII. Megsimogattam a fejed és meleg puszit nyomtam képedre, ennyivel kellett megvigasztalódnod. Mikor hegynyi nyomja vállad, rögökkel csökkenteni a súlyt, ez minden vigaszod. A hegy mindig rajtad marad. VIII. A tegnap belém lopakodott a félelem, reszkettek tagjaim s a legkisebb ingerre is fölborzolódtam. Valami véresen fényes vékonnyá üvöltötte bennem a mai napot s egész eddigi életemet. Vacogtak fogaim a jövendőért s kerestelek. Mikor kétperces szenvedélyeim egyórás távlatokig nyúlnak – boldog vagyok. Valamivel meghosszabbítottam a pillanatot, az érzést, amivel magamhoz öleltem egy egész kerek kis mindenséget. Örvendtem, amikor megláttalak. A madarak túlcsicseregték bennem az emberiség problémáit, tehetetlenségem olyan erőkkel szemben, amelyek eredetét, okait, célját sem ismerem végső fokon – Látod, mikor megcsókoltuk egymás kezét, egy pillanattal hosszabb életű lett a boldogságom, az a fajta, mikor egyetlen érintésre összerándulok, vagy kitárulok. Jó volt, hogy voltál. 86

Ma reggel frissen ébredtem. Az esti sötétben egymásra találó sugárkoszorúnk fénylett fel bennem, éreztem ajkunkat kezünkön. Ötlet volt? Nem tudom, micsoda elgondolás indított arra, hogy megtedd ezt a mozdulatot, és feleljek, szeressek bele egy mozdulatba – Lényegében sokkal többről van szó. Ketten egymásra néznek, s úgy vélik, megtalálták önmagukat. Felvillan egy-egy darabkája önnön képüknek, s mindketten megőriznék a másikban megvilágosodó képdarabkát. Ketten gyermekivé mosdatják a reggelt, úgy kacag szívük örömükben. Szép volt, és olyan egyszerű, amilyenek a zseniális dolgok szoktak lenni. Ekkor visszatérülnek az eredethez, s olyan kíváncsisággal bámulnak, hogy az már több mint indulás. Nem tudom, mi az. Talán ekkor kezdődik a tisztátalan. Igen, ez és ennyi talán kivonat s nem a valóság. De az én igazi valóságom ez. Nem ismerem el azt, ami egy egész életre hivatkozik. Csak a pillanatra van szükségem, sok kicsire és nagyra, amikor ezerszer valódibbá lényegülhetek, amikor sokkal pontosabban érzem egész külön emberségem határozatlan – mert az! – körvonalait. Milyen szép ez a reggel. A domb is felhagyott önzésével és nekünk zöldül, mosolyog... ugye szép? IX. Valamikor azt híresztelték, fényes reggeleken csak hajnal hasad. Sokszor megkérdezték tőlem, miért írok. Olyan tanácstalan vagyok ilyenkor. Szükségem lenne egy józan fejre, amit előszedhetek, kihúzhatok valamelyik fiókból s felolvashatom az erre vonatkozó részt. Te ne haragudj. Kevés kivétel van, s te az vagy. Aki se ide, se oda nem tartozik, te még csak nem is érdeklődsz ilyenszerű, de egyetlenszerű önmagam iránt. Én sem haragszom. Ketten 87

mégiscsak két valaki vagyunk, s ez ellen nem tehetünk, nem is akarunk tenni semmit. Mindenikünk meghagyja a másikat önmagának, s ez így van jól. Nekivágódik a nap egy fehér házfalnak s felkapom a fejem. Ez most nem illik ide. Van. Jó, hogy van – akkor viszont ki kell esnem ebből a hangulatból. Mert mást nem tehetek!!! X. Napok óta tart ez az ideg- kés-háborúra menő feszültség bennem s nem lehet nem felriadni, ha csobban egy szív valahol és felzaklat valami távoli nesz, egészen sima, teljesen matt, szinte nem is szín, és formát bont a harag. Minden rendben. Amíg tart ez az idegfeszültség, addig élek, addig érzem, hogy vagyok. Nem akarok semmit túlmagyarázni. Ha fellendül a mellem, s nem habzsolom mégsem a fényt, akkor mi van? Ki tudná megmondani? Talán te? Igen, ez az egyedüli lehetőség, mert senki sincs rajtad kívül, aki megérthetné, mennyire nem szégyen, ha megengedem magamnak azt az fényűzést, hogy annak hagylak meg, aki vagy. Nem menekülök hozzád, ha idegen hangok bántalmaznak, ha rám szakad a dühöngés, mert nem szabad olyasmire kényszerítenem téged, – Téged? Tudod, ki vagy, ki voltál, ki lehetnél? – ami ellenkezik a természeteddel. Ki vagy? Más csillagra kárhozott lelkek vagyunk, nem ebből a földből gyökereztünk elég tűrhető alacsonyra. Megteremtettelek magamnak, hogy nekem is meglegyen az én külön, választott, ilyennek szeretett, akart csillagom. S ez te vagy. Senki nem fog irigyelni érte. Szépek a dalaim. Néha meghallom őket, amint beszivárognak az ablakkereten s rátelepszenek hajszálaimra. Ilyenkor tisztulok vakítóvá. Rád kottázom énekeimet. 88

XI. Vakvágányon vagyunk mind a ketten. Pedig szeretlek. Istenem, lerágnám tíz ujjamból a két legügyesebbet, ha más szót tudnék kitalálni. Mert nem igaz az a gyötrelem, amikor a bennem újra meg újra feltolakodó érzelem kimondatja velem a legnagyobb banalitást. Én értelek, és van néha úgy, a távolság, ami megsokszorozza vonzerőnket, félretaszít egymás útjából, pedig tíz körömmel kapaszkodunk. Így van ez. Az öregség sem ott kezdődik, hogy jaj, hanem valahol a már labilis határszéleken vonagló magam megmutató színtiszta perverzitásnál, amikor nem akarok, de nem tudok nem odamenni. Ez már a tehetetlenség, ez nem szép szenvedély, kamasz fellángoló nyüzsgés. Itt másról van szó. De túl messze, alul, felül vagyunk egymástól, hogy felfoghatnánk egymás szándékait. XII. Furcsán paradoxális helyzetbe kerülök némelykor. Önmagammal vitázó lehetetlen szituációba, és örülök a kenyérnek, meleg víznek, annak, hogy jó illatú szappantól habzik a fejem, s bőrömre csorog a melegség. És hiszek. Kell hinnem abban, ami bennünket egymáshoz köt. És mindig közbejön valami, soha egy gondolatot nem tudtam folytatólagosan megírni. Közbe kívánkozik a tavasz, a köd, a simán megmaradó önkívület, mámoros visszavisszaintegetések a közelmúltba s eltévedt révedezés a most mindjárt jelenbe. Ez is női, a te szemeddel nyilván illogika. Pedig mindig ez van. Valaki beszól az ablakon és rád erőszakolja ősi elkötelezettségeid, melyek akaratodon kívül szabták rád magukat. Úgy igazodtak valóságodhoz, hogy emberfeletti erőt kíván lemészárlásuk.

89

Madarak. Igen. Néha mások. Néha beszélnek, néha dörögnek, zúgnak, könyörögnek, s te, emberséges, nem szólhatsz rájuk, hogy az anyátok keserves csillaga. Most ők vannak s te alkalmazkodsz. Ebből áll egész életünk. XIII. Nem lehet egyszerűen úgy tárgyalni, hogy mit csinálhatok. Szabad ember vagyok, és csakis én felelek mások előtt a tetteimért. Soha semmit nem tettem magamért végeredményben. XIV. Milyen ostoba, mikor döbbenetesen keskeny tehetségű, hangtalan szavakra, tompa, süket mozdulatokra neveli az agyagot. Gyúrja a csontot, a húst, pedig halvány érzéke sincs a tízparancsolat gondolatához, nem érti, miért kotolnak a tyúkok, s a kakasok miért kopácsolják a tyúkok kistaraját, nem érti, miért sokszínű a szivárvány, miért leheletszerű a köd, s mikor lesz füstvastag a harag. Nem tudja, mi az, leharapni lábunkról a körmöket, kiráncigálni saját tollainkat, s ékül tűzni teremtményünk kalapjára. Nem hiszi azt, amit mindenki hisz, nem érti, miért káromkodnak az emberek olyan gyakran s mi közük van hozzánk az állatoknak. Semmihez nincs hozzáállása, nem tud beleszagolni kacagásaimba, nem érzi csókom keserű valóságát, csak a jövőnek él, – de rosszul... XV. Milyen egyszerű, kipakolom gondjaimat s beleolvasnak. Igazad van. A valóság mindig más és mindig több. Szeretlek, és nem utálom a holnap reggelt benned. Arról is szeretnék beszélni, hogy milyen rossz néha egyedül. Zűrzavar van, és nem teszel 90

semmit. Tehetnél? A kérdés ott forog, hogyan? Soha nem a miért-en akadok fenn, de a hogyan szétzagyvált valószerűtlensége kettémereszt. Elképednék, ha valaki, te, szemembe kíváncsiskodnád a mit-miért-et. Mert nem az a fontos, mikor voltam ez, amaz, stb., hanem most hogyan rágom pasztává a falat. Nincs szebb, mint a mindent kiokádott és mindent magában megőrzött semmi. Helytelen szövegelésű pacákok tudnak csak olyan kiaknázatlan, meg sem született problémákat pancsolni jól felszerelt értelmiségünk ködös, de tisztának hitt széles látókörűsége elé. XVI. A holnap csöndesen megindult s kisfényű pislákolásban sokcsillogású szíved alá menekül. Most alá. Én is nesztelen sirülök homlokod domborulatára, mert tisztelem mindenkori reggelünket. Folyik a meleg víz, a kávé is pörkölődik... XVII. Valami állandóan ismétlődik bennem. Vagy én, vagy a gondolat, amit kivajúdok. Ez tökéletesen mindegy. Megleptél. Ezért csúsznak, bukkannak ki belőlem ezek a vérrögök. Szégyellem a csodálkozást a szememben, s magamra húzom az ajtót. Soha nem a mozdulatod nevettetett meg, szavadra sirült ki nyugtalankodva belőlem az ámulat. Nem vagyok elég egyszerű? Nem látok. S te messze vagy. Félek tőled s a belőled kimaradozó ritkaságtól. Miért lennék egyszerű? Bocsáss meg a halandóságomért. Soha nem akartam rosszat neked. Soha nem is ismertelek.

91

XVIII. Valami zűr és szédület van itt a szobában. Harminc centis a meleg. Hidd el nekem, soha nem voltam kisebb, mint most. Méterekre vagyok az ágyszélektől és kilométerekre tudnám ordítani szerelmes kívánságom. Ne hidd el mindenkinek a vallomását. Szükségképpen az enyém sem az. A holnapi naptól reszkettem örökké. S olyanokat se mondj, hogy, juj de érdekes. Csak fantáziás igazamat vetítem ködös képűek elé, de nem merek röhögni, ha valóban megcsillan a kép. Te is tehetsz róla. Most nyugodt vagyok, csak a kezem reszket és sajnálom az eloltott cigarettavégeket. Te tudtad, mikor fejedről leemelted a magányt, hogy mi következik? Én soha nem tudtam felnézni a csillagokra. Hátha te megérted. Hosszú vagyok? Csak kicsi és tömör, mert képtelen és sötét a látomás, mit rólam fest az élet. Tiszta képet szerettem volna a ráncaimról, de rakoncátlanná tett a merészség s hiába rugdostam ki mostohaapánkat a lábbelijéből, azt ordibálta, a saját házában él. Nem tudták soha megérteni, miért nem ittam vizet, mikor szomjas voltam, miért elégedtem meg a pohárszorongató kézmozdulattal. S anyánk csak megdöbbenhetett ritka egyenes lépteimtől, ha hajnalban ágyba masíroztattam fáradt tagjaim. A húgom, ha felriadt éjszakánként, mikor arcába vágtam hitetlenségem, csak rettegni tudta kétes eredetű gyűlöletem. Pedig, mikor végre csendesre hunytam szemem, egészen szelíd ábrázattal tűrtem az éjszakát, és egészen keskenyre meredt bennem a vágy.

92

A diáklány gondolatai, aki katonaszerelmét várja I. Éjfél után még tiszta lehetne az ember feje, de lehetetlen kikászálódni a dátumok és történetek tömkelegéből. Úgy ül az ember a könyv előtt, mint egy nagy darab napfogyatkozás. Tagjai kiszáradtak a sok cigarettától, szerelemtől és betűkoptatástól. A betűk el is fogytak. Csak a papír maradt. Meg a fáradtság. Legalább felejtené el, amit olvasott. Ráadásul a papír is rossz, beissza a tintát. Kiesik kezéből a toll. A gondolat. Úgy gurul utána, mint az acél, ha már pattanni sem tud. Nem elég ép a gondolat az izmok éberen tartására. Melege van és rázza a hideg. És fél nem bepiszkolni a papírt. Nem rásimítani a hazugságokat. Az üvöltő fehérségtől, az alamuszi nyíltságtól, a következő pillanattól. Fél. Ha valaki úgy megölel valakit, hogy a másikba belefagy a szusz, akkor inkább meg se ölelte volna. Lélegezni jobb. Akkor a legjobb nem megölelni a perceinket. Nem szeretni annyira az életünket, hogy a másikét tönkretegyük. A fáradtság beszél belőle. Két nap óriási hercehurca, elvágják alatta önbizalom-gyökereit, megemésztik befogadóképességét nagyméretű találkozásokkal. Ilyenkor a legjobb aludni. Tényleg. Csak aludni. Akasztófakötélként sötétül kezére a fény. Félhalott árnyék. Tiszták a képei és fantáziátlanok. Amikor nem tudja, mi következik, az elmúlt percben sem biztos. A bizonytalanság úgy fészkel benne, mint szérűn a szerelem. Az éjszakai fény nappal tisztátalan. Csendben lopakszik belé az idő és nincs mit tenni. Meg kell várni a pillanat filozófiájának döntő tényezőjét. Az elhalt perc rögeszméjét kell megismerni. A bukás egzisztenciáját feltérképezni. A szerelem csütörtökét és 93

minden egyebet, ami az élethez úgy tartozik, mint gomb a gomblyukhoz. Már a felet is elütötte, rá még mindig leselkedik a nesz. Neszez a szerelem. Már semmit nem képes befogadni. Egy másik embert sem. Mozdulatlanul heverne a földön. Beburkolózna a melegbe és elaludna így örökre, tisztán, bután, dermesztően naiv képtelenségben. A csuklóiban érzi a hideget. Ha rátekeredne a halál, éjfél után, hajnali egykor. Buta, fáradt és töpörödött. Azért a szavait még érti. Istenem – a sóhaj is olyan, mint rémlátomásból felriadt vészjósló üzenet. Ez az éjszakai líra, a lepke lírája, sorsára várva, hogy beléje hulljon a fény. Tiszta dolog. A halált lehet csak ilyen kifordítottan várni. Pedig ez épp az öröklét. A perc megörökítése. Az öt percek lerövidülnek, és meghosszabbodik a kín. Úgy nyúlik, mint egy amerikai rágógumi. Kíváncsi vagy az életére? Vedd két kezedbe a történelmet és megtalálod valamelyik csücske-szövevényében. Este nem szabad gondolkodni. Egyáltalán, mikor szabad? Hajnalban nem tud. Neki nem olyan az agya. Tessék, kérem. Ez itt épp a hetedik lidércnyomás. Szebb úgysem jöhet, még ha mind arkangyalok is potyognak az égből. II. Reggel. Korán. A folyosón álmos, szürke szemek. Lassan befolynak a termekbe. Csend. Koppan egy tanár sarka a kövezeten. Bár elesne! Vagy törné a nyakát ketté! Nem kívántam soha, hogy nekem a legjobbat akarja. Tegye azt, amit óhajt. Maradjon otthon. Aludjék. Mint álnok csecsemő, kiben virraszt a gond és az esendő bűn. Nem kacag senki a szünetek alatt. Egy újabb szélroham leseperte arcunkról az örömöt, mint száraz levelet. Szóval mindegy, most már itt van. Most már nem rúghatjuk ki. 94

Végigszenvedjük, ott egye meg a fene, ahol van. Pótóra! Előkészítő! Le van ejtve a délelőtt. Sárga, mint az ősz. Szürke, mint a fagy. Ronda, mint a dög. Feje körül repkednek a legyek. Dongják a gondolatok. Milyen friss hullaszagú! Ha szétnézek a teremben, mintha mind a fiai lennénk. Sápadt szemek, velőtlen agyak és zárt szájú hallgatás. Néma gyűlölet bennünk. S ez csak a felület. Ha mélyebbre mászok a lelkünkben, még undorítóbb a homály. Hogy semmi sem tiszta, semmi sem körvonalazott, mindent egybemosott bennünk. A kéz. Mindegy. Most már minden mindegy. Furcsák kint az esték. A hajnalok is. Ilyen furcsa napokon szoktál eszembe jutni. Ahogy baktatsz a többi szürkeséggel. Ahogy rakosgatod álmos szemeid. Ahogy futsz. Néha kiabálsz. Lövés után beleröhögsz a tenyeredbe. Fuccs. Idegen volt a tenyered. Már akkor is, amikor rám ugrottál a vízben. Síkos, nedves, kicsi hülye kezed volt. Nem bántott, dehogy. De vizes lett a hajam s szerettelek volna agyonfröcskölni a szemembe gyűlt vízzel. Nyár volt, akárhogy is. Most különben is tél van, és élek, és te már nem vagy. Olyan kicsi voltál, hamar elfogytál, hamar megfagytál, emlékszem, akkor voltál először férfi. Torkodra szorult a kétségbeesés és visszarántottál az ajtóból. Hagytam. Kíváncsi voltam, mi történik veled. Most meg hull a hó. Nem is veszem észre, úgy illan egymás után a tél, a nyár. Valami örökké kicserélődik. Talán erről tudnálak elnevezni. Már nem dorombol semmi a cserepeken. Lehullott arcunkról a gyötrelem. A folyosón végigkonganak a szemek. Még üresebbek, ha lehet. Vékonyan szivárog ki valami füst a teremből. Szürke. A tanár. Fújjátok! Fújjuk. Alig parázslik. Hogy beleadott mindent! Szegény pára. Majd csak elszáll. Kanál-kilimpolás. Kávék. Cigaretta. Csend, különben. És az órán majd újrakezdem. Megírom a második referátumot. Ha csak nem szól bele valami máridegen hang. Rohadt szemek tanyája ez az otthon. A tegnap nem aludtam, a tegnap fociztam, 95

a tegnap mikor is volt? Ja, Tegnap!! Mikor sütött a nap, még zöld volt a fű, még mosolygott képemen a ránc. Amikor még éltem, mert vertek, mert szégyelltem magam, mert megaláztak, mert megcsókoltak. Ma, a most, semmi. De holnap! Örülni tudok majd a mai napnak. Az emlékeimnek. Az életemnek. A leéltnek. Örülök majd, mint holt az élőnek. Hó csörgedez szívemben. Aludjak tovább, szelíden? Egyáltalán, mi van még? Itt a kezemben a tét. Csepereg az ősz. Dong a sötét. Alszik kezemben a fény. Törődött anyóka fekszik a földön. Barna ránc rajta a ruha. Örülök neki. Barlanglak ez a csend. Csak ez a csend pereg. Aztán megugattak a kutyák. Jön a tél, meleg szemedben a hideglelés. Hogy hull a hó! Mint a könnyem. Sziporkázik a szívem. Ropognak szememben a percek. Élek, vagyok, szeretek. Tudok, látok, megölelem a kezed. Átharapod a szívem. Túllépek az istenen. Megmutatom arcomat, csapjon bele nagyokat. Szeretettel írja még... Egyremegy a szerelem. Egyre megy a szívemen. Szünet. Friss szünet. Borongó utcákon olvadékony hótömeg. Csüccs, a földre. Huppanások. Zavar, ha látnak a szomszédok. derült égből: – jó napot, fiú, hogy megy ki a sora? – élete jó? Alig hosszú a lábam. Aprókat csöppenek kezedre. Megint emlékezem. Lerúgtál a földre s megütöttél. Simogató pofon volt, áldottalak érte. Hogy visszaadtam? Istenem. Nem vagyok az utolsó, aki így állt melletted. Hogy elpirult akkor az éjszaka. Csendes volt a ház, csak a füst s az álom kószált közöttünk. Néha még más is. Más idők, más hangok. Zúgott a fülem. Muzsikált szememben a harag és alázat. Közben táncolt a hideg a hátamon. Azért kacagtam. Arcodra nem emlékszem már, csak az ütés csendje visszhangzik még köröttem. Olyan csendes lettem azóta. Lecsúsztam a padlóra, reszketett számban a könny, de nevettem, nevettem, hogy volt merszed, hogy volt... Világosabb a tér. Lassanként kivirul bennem az egyedüllét. Ha-ha, te 96

jóbarát, hol lézengsz? Mari mit csinál? Fogtad a kezem. Néztem az arcod. Ennyi volt a világ. Aztán tovább indult sietve a perc. Kétfelé. Akkor mondtad: legyek, írjak, járjak nadrágban. Álcázzam magam hiúnak, de legyek férfi a talpamon. És nevessek nagyokat. Igazad volt, kisöreg. Széles mancsodban elolvadt a kezem, s arcodra felfutott a szerelem. Ittam a betűket, a szavakat. Kis, romantikus lélek voltam akkor. Most sem különb. Csak valahogy keményebbé döngölt a föld körülöttünk. Fekete virgácsot hordozok magamban. Lassan nő virága szétfelé és erős ágú fa lesz belőlem. Te ültettél. Fél tízet dobol az unalom. Itt ül mellettem idegen arccal a szenvedés. Úgy csodálkozom. Honnan annyi készség. Sírok, mert örülök szemednek. Nevetek, mert fáj a hiányod. Közömbös legyen a fű, az ég. Elpirulok, ha jössz felém. Két karomban ülnek már a csillagok. Az ujjaim hegyére várlak. Napnak, szélnek, esőnek. Hogy aztán, mint az élet, ölembe guruljon nevetésed. Nem hadonászok az utakkal. Itt, alattam és utánam a szürke föld. Mellettem jóbarátok. Ismerem meleg arcukat. Ők a kiválasztottak. Isten által. Valaki által. Mindegy. Érzem leheletüket arcomon. Hurrá! Virágokat ropogtatok ujjaim között. Szelíden. Zajongó örömmel. Vegyes szomorúsággal. Soroljam? Egy lány, meg még egy és két férfi, akiket én szereztem magamnak. Az ötödik maradt a magányos farkas. Ismerjük egymást mind. Hoppá/ szétgurulnak köztünk a szavak. Gurigá... Laposakat pislog, halkan felakad, kettétörötten leng. Ilyen a semmi is, ilyen árva, csonka szárnyú idegen. Most homokot viszek a számban. Nem csikorog. Nem szól. Hallgat, készül, pihen. Mit mondjak még? Nincs derűs homlok, nincs nyugodt álom, nincs fehér szerelem. Annyi mindent mondanak, hogy így megy úgy. Tudod, kiről beszélek. Az a kicsi köpcös, nagyevő. Erős fickó. Csak. Te is tudod. Hegyeken fű csak addig dárdafényes, míg jön a köd. Vagy én, 97

hogy megsimogassam. Gyorsan agyonterül a földön. Fekszik, kíméletlenül. Innen kellene elindulnom. Hogy felmentem egyszer a hegyre, ahogy megszülettem, alattam gomolygott a köd, felhők közt álltam, némán, mint szikla jajong belsejében. Sodort az ár. Csak álltam. Fűszálak, kardok hajoltak alám. Hideg volt. Belenyaltam a szélbe, de nem kacagtam. Könnyeket cserdített szívembe a szél. Hát álldogáltam. Aztán egy derék reggel, hunyt fényű városokban, amikor kinő a szakáll, vártam valakire. Talán. Nem jött. Kékre fázva ültem a tűzbe. Mocorgott szívemben a csend. Felszakadtak a zsilipek s omlott kezemre a meleg. Véget kellene vetni. Hurkot a nyakába. Oszoljunk szét a házban, amikor csettint a lárma s csapkodunk. Hülyeség. Értő kezemben reszket a toll. Didereg arcomon a veríték. Ülök nagyon. Ideragadtam már a székre. Hogy gondolkozzam. Hát istenem. Emlékszik az ágy is. A szobor is. És egy alig pislákoló szem is csillog, ha rásüt a fény. Akkor aztán hiába imádkozik a szégyen. Vissza a homályba. Boruljunk térdre. S ne könyörögjünk, ne zajongjunk. Szívében kiabál a fény. Minden szív és minden fény. Minden szem és minden könny. Magam alá gyűröm. Emlékek, apró ráncok az arcom. Egy mosolyban felvillanó képek. Szeretek. Hiszek. Elég az örökléthez. III. Tudod, itt nehéz a szó. Az igazi. Minden olyan lázas, rémült, begubózott. Időnként ricsajozva dobja szét magát a téren. A rét kipusztult. A szeleket befogták, már nem simít verseket halántékomra a hajnali fény. Töredezett. A szem alsó sarkába húzódott szerelmes kívánságom minduntalan megijed a rávetülő sóvárgástól. Félek. S hogy nem látok senkit, vacogok is. Hátam mögött is huzatos járatok. 98

Mellettem fanyar mosolyú virágok. Kezemben ritkán fénylik fel bíborlón a pipacs. Visszahúzódtam. Amit kimondok, már nem is az enyém. A szó, amit várnak, vagy többedmagával, hamisan bukik föl, vagy bennem reked, kacifántos álmokat rajzolva lelkem boltozatára. Hiszek mégis. Bár nehezen tudnám megmondani: miben, minek. Talán, hogy szét ne essem. Itt, ezen a tájon, ahol égig nőnek a versek, s a fák is nekik bólogatnak, nehezen vall az ember. Inkább mellébeszél. Kettős ajtó van minden házon. Arcunk is mást mutat befelé. Itt a táj kikényszeríti belőled a hegyes, erős, taszító arcot. A gyanakvót. Befele lágyulhatsz el csupán, ott törheted el a mécsest, sírhatsz, nevethetsz, de kint, a látható feleden megkeményedett vonások őrzik a rendet. Ez a te szabadságod. Az elrendeltetett. A megvalósítottban hiányosan élsz, s hideg madarak csipdesik tenyered. Morzsátlanul, megveszekedetten konok gyülekezőt tartanak minden éjjel, s a füvek, azok az égig érő lelkűek megfagytak és összetörten hevernek lábunk alatt. Szemem tavában göndör felhők kacsintanak hamisan. Szürke esőbe burkol vallomásuk. Az ember áll még. Vigyázva, hogy a szelek, az irányítottak, le ne döntsék. Még nem hajolt meg, még el sem fordult, de belülről már kikezdte a rák. Sietek segíteni rajta, de földbe gyökerezik a lábam. Akik közelebb állnak hozzá, azok kezét lefogja-befonja a virág. Elállja útjukat a fény. Megtéveszti szándékukban a köd. Felissza reménységüket a föld. A föld még termékeny, jó talaj. Még szántható, vethető, művelhető. Csak az embert kezdte ki az idő. Homlokán már visszatűrődik a fény és összegyűrődtek az álmok. Szívét, szellemét asztallábhoz kötözött gondolatok fullasztják. gyökereit elsorvasztotta, elrágta a gyarlóság. Félő, befogják az irányított szelek. A nap nem segít, fényénél csak hiúságát dagasztja. Az ember meglovagolta a természetet, ideig-óráig betörte, uralkodott rajta, de most eljött az ő órája is, a természet visszaüt. És ott üt a legnagyobbat, ahol a leginkább sérthet. Az 99

emberit kezdi ki bennünk. Arcunk, a képmutatás kendőjével letakart, maholnap bábuarc. Örömünk álöröm és álvigasság, erőszakolt, durva, hazug és állatias. Vágyaink embertelenek. Lehetőségeink egyre szűkebbek, és ha így haladunk, egyre ránk szabottabbak lesznek. Jó lenne ismét tudni örülni a fűnek, az égnek, a friss kenyér illatának, a nevető gyermeknek, egy szép gondolatnak. Jó lenne nem kötelességszerűen élni, dolgozni, hanem jókedvből, szeretetből, akarásból. Feketének tartani a feketét és nem szürkésfehérré okoskodni. Megjutalmazni az igazakat és megbüntetni a hamisakat. Jó lenne észre térni és önmagunkat megbecsülve szeretni ebben a tájban, ahol olyan lettél, amilyen lehettél, amilyen csak itt lehettél, és bárhová kerülsz is, bármilyen messze vonzzanak idegen és csalóka értékek, sehol nem szívhatod mellre úgy, olyan szabadon, ha rabul is, azt a poros, vagy olajbűzös levegőt, mint itt. Sehol, soha senkinek nem lehetsz az, ami itt lennél, lettél volna. És sehol nem élhetsz úgy, ahogyan legemberibb méltóságod, az otthontudat megengedi. Itthon, csak itthon lehetsz szabad, lehetsz magad. A világ bármilyen más táján csak vendég lehetsz, akit egy idő után kinéznek a házból. Babits írta: „Ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál.” Aki önként lemond magáról, az megszűnik. Kegyetlen törvénye ez minden szülőföldnek. Akkor van a legnagyobb szükség ránk, amikor úgy érezzük, hogy nincs ránk szükség. Irgalom az otthonmaradó, konok vetéseknek, az elvetendő, learatandó gabonának, a felnevelendő gyermekeknek, megőrizendő otthonunknak. Engedelmet az itthon élő, maradó, itthon verejtékező, dolgozó, itthon szerető embereknek. Füveknek, fáknak, virágoknak. A madárnak. A létnek. (1970-es évek)

100

Kurta Áron Endre fotója

101

III. Most Már nem akarom kifordítani sarkából a világot Nem akarok egy fix pontot a világmindenségben Bennem van, újjászülő Istenemben Nem én vagyok az Úr, félre ne érts Csupán kegyelemből a felismerés enyém, hogy él és újat kezdhetek Vele én azt hittem jól értek az ember nyelvén s nem kell másra hagyatkoznom hogy felismerjelek bennem magad nem így történt talán hogy rádöbbenjek nem én vagyok az úr csak haszontalan szolga ki akkor érthet téged ha összehúzza magát hogy szemügyre vehessen a legelőnyösebb pontról alulról

102

Akik engem szorgalmasan keresnek mit is tesz az ember mikor ír átfut rajtunk a vers nyomtalanul mégis nyomokat hagyva kitapintani a világ plazmarendszerében amiért érdemes de mit? kinek? a költő kitapogatja a láthatatlant hogy láthatóvá tegye azt elveszti önmagát majd meglelni véli egy versnyi fölindulásban újra

Kegyelem mikor sírásra görbül szívedben az öröm s az irgalom fellobban benned mikor a téged ütő kezet mely megsebesült téged ütvén bekötözöd élj vele hát „mert nélkülem semmit sem cselekedhettek”

Az Atya vonzásában talán az benne a legszebb hogy van mint az örökkévalóság 103

amikor kitárul előtted a következő kapu megnyílik a menny mert harmadnapon föltámadott

Útvesztőben a kijárat mindig befelé van elindulsz a labirintusban egyetlen mécsesed a lábad elé világít és mindig csak a következő lépést ismered mögötted, előtted is sötét de a lámpás, mi a szívedben ég biztos vezető tenyerében hordoz Isten

„Az az indulat legyen bennetek...” De érezhetek, Uram? Szerethetek, szenvedhetek, szomorkodhatom? Vagy csak ujjongó örömmel untalan tapsoljak és ugráljak Neked? Így számra fagy a mosoly és megdermed a szívem. Nem, Te nem így gondolod. Pál is sírt, s Te Magad is Jeruzsálem felett. 104

Az öröm, amire felszólítasz szellemünké Szellemeddel, aki megőriz, vigasztal s az igazságra elvezet. Felismerhető vagy minden hangban, mely jóra int, s a rossztól tilt. A kövek is szólhatnak, szólnak – mondtad. Hát még a szív, az újjászületett! Mert Szellemed, a Megelevenítő élő, hús szívet adott a kő helyett, hogy „Az az indulat legyen bennünk...” ami Benned – már Kezdetektől.

A Fiú A szeretet csöndes. Gazdag csend lakozik benne és gazdag csendben lakozik. A szeretet erős. Törhetetlen, mint a gyémánt. Olyan ragyogó, sokszínű. És drága is. A szeretet örül. Tele van örömmel, amiből ajándékokat készít neked. A szeretet szíves, jó, hű és igaz. Sosem hazudik. Szelíd és mértékletes. Betölti szükségeid. A hiányt kipótolja, a rést betömi. Megőriz, megtart, megóv a veszedelem idején. Isten a szeretet. A szeretet Isten. Előtte térdet hajt minden teremtett lény. Előtte leomlanak a falak, elolvadnak a jéghegyek. Megrendül a szíved. Vagy kőkemény lesz. A szeretetnek neve van. Jézus, a Felkent. A Küldött. Az Úr. 105

Zuhanás Olyan, mintha kiejtett volna már torkodon érzed a halált mikor utánad nyúl és megszégyenülsz örömödben mikor felismered már zuhanásod pillanatában elkapott életed az ő kezében volt és van és lesz mindörökké

A betű nagyon fontos, mert öl. Aki megelevenít, az a Szellem. Ő az Úr. Nézem kopaszodó fejét, már teljesen fehér a haja, mégis ősznek hat. Tulajdonképpen nem öreg, nem is akar annak látszani, vagy nem is az. Tele van lelkesedéssel. Hiábavalóságokért. Mennyi energiát tud belefektetni! Cinikus és nagyképű maszkja alatt egy szűkölő kisfiút érzek, aki nem találja a kulcsot a kijárati ajtóhoz cellájából. Pedig szabad. Fogsága véget ért. Felolvas egy kis etűdöt. Ki tudja, mikor írta. Marhaság. Maga is tudja, csak nem akarja tudomásul venni. Két véglet között ingázik, és néha el is hiszi, hogy mindkét világban nyerő lehet, egyik a pénz, a másik a szavak világa. Van pár regénye. Igazi elismerést még nem vívott ki magának a szakmában, hát megpróbál a mecénás köntösébe bújva babért aratni. Folyóiratot indít. Nem egyedül, persze, hisz ehhez pénz is kell. Tulajdonképpen nem hozza igazán lázba, amit csinál, csak annyira, hogy meg tudja tenni. Végigküzdi a lapalapítás összes problémáján magát, szinte egyedül, társtalanul. Vagy ha nem, a 106

munka dandárja az övé, a szerkesztés, vagy nyomdamunka. De nem ez a lényeg, ezt érzi. Jótékony. Két házassága ment tönkre, több nővel való kapcsolata mondott csődöt. Egy darabig érdekelte, ki lehet, mi lehet az oka. Mára ez is érdektelenné vált számára. Mintha a világ meghódításán is túllenne. Sok részén járt már. Csupán a látvány szép a világból, ha éppen az, de csak akkor, ha meleg vízzel, villannyal, teljes felszereltséggel bíró lakásból nézheti. Nem csak tévén. Mindig visszajöhet a panel biztonságos karjai közé. Így elviselhető számára, még örül is ennek-annak, de nem boldog. Érdekli a világ, az ember sorsa, de beleütközik egy falba, amit fel sem ismer. Ez Isten létezése. Hogyan lehet bejutni abba a kamrába, ahol az erek már rég megkövesedtek, elmeszesedtek, és még a szívet körülvevő falak is halálra dermedtek? Valaki, aki ír, akinek a szavak többet jelentenek, mint az átlagembernek, aki érzi súlyukat, minőségüket. Szórakoztatja a velük való játék, és ez felelőssé is teszi őt, mert tudja, hogyan juthat el szívéhez, belsejéhez a hír, ami felrázhatja a tetszhalálból, ha a szót az mondja ki, aki üzeni, ha az üzenet hiteles, rajta a védjegy, a pecsét, ha van ereje... Persze, hiába ereje is, hatalma is, ha nem akarom elfogadni. Akkor – mert a törvény akkor is törvény, ha nem veszünk róla tudomást – csak akkor fogom meglátni, hogy igaz a hír, amikor már késő. Amikor kész tények elé vagyok állítva, és megbüntetnek, mert nem tartottam be a játékszabályokat. És akkor, már a büntetésem töltendő, morfondírozhatok azon, miért nem lehetek szabad, mikor szabad lehettem volna, vagy miért nem olyan jó az Isten, hogy ezt is megbocsátaná, vagy kinek a hatalma alatt éltem és mit értettem meg az egész életemből, az élet értelméből, mi múlt, múlhatott rajtam és mi nem. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Hogyan hihet benne, aki már látja? Sehogy. Vagy megmaradhat a jelenlétében, vagy 107

nem. Még akkor is az Ő hatalmában van az ember, amikor nem vesz tudomást róla, vagy nem szeretné, vagy nem hiszi. Vagy becsukja a szemét. És ha, amikor már látható lesz, nem maradhat meg a jelenlétében, akkor is Istentől függ, a Mindenhatótól. Most is látom, amint kopasz fejével, szűkre hunyorított tekintettel élces megjegyzést tesz hitvallásomra, és lelkesen, túlbuzgón dicséri a kínai konyhaművészetet. Megvendégel bennünket, nagylelkű, szívélyes, amit szégyell, de örül is neki, és mialatt beszél, rettentő magányos. Nincs akivel megoszthatná gondjait, nem is talál méltó embert, mert talán nincsenek méltó gondjai. S eközben érzi-tudja, hogy az egyetlen, ami megoldhatatlannak tűnik, Isten létezése, van vagy nincs? És ha van, miért olyan, amilyen, azaz milyen, azaz kicsoda mondhatja meg, milyen, ha pedig nincs, akkor minek ez az újólag feltűnt sokféle hit, hívő, mi ez az egész hit kavalkád, és egyáltalán, honnan lehetne megtudni hivatalosan, biztosan, hogy van. De kitől érdeklődni, mikor mindenki a maga igazát hajtogatja. A Bibliáról pedig előítéletei vannak, a papokról szintén, és... és tele van a feje az évtizedek alatt összeszedett humán, irodalmi, költői idézetekkel, szlogenekkel, tulajdonképpen meg se lehet különböztetni az eredetit a hamistól. Mindent mindenki kitalált már egyszer, és mindenki csak ugyanazt tudja újból kitalálni, esetleg magasabb színvonalon nyomorgunk, vagy a színvonalnak sincs már igazi értéke mégis, valahol a mélyben zsong egy húr olyan furcsa sírna tőle nem mer mi van a síráson túl kiért sírok, kit siratok, ki sír értem mi ez a sírás bennem ISTENEM?

108

Eleinte látszani akartam. Sikerült is, egy ideig. Aztán akadályokba ütköztem. Most megmutatom magam. Ki voltam. Mint a hulla, akit kiástak, és kiderül, még életben volt. Épp feltámadásban van. Huszonéves verseim, harmincévesen született gondolataim, amiket kár lenne letagadni. A lényeg nem változik. És van úgy, hogy az utolsó pillanatok egyikében merjük kimondani. Talán nem kell végleg eltemetni, aki voltam. Legalább látható, hogyan alakul a női lélek, és idejében törődni lehetne vele hozzáértéssel. Nem emlékszem már minden dátumra, és nem is fontos. Mégis, időben elhelyezi őket az a pár évszám. most már tudom a világ fáit a fában megdermedt csillagot

109

Life Enjoy

" Life is not a problem to be solved but a reality to be experienced! "

Get in touch

Social

© Copyright 2013 - 2019 TIXPDF.COM - All rights reserved.